Az agyonhallgatás technikája nem új, de a 45 éves kommunista diktatúra emelte tökélyre, az állampolitika szintjére. Ami előnytelen, esetleg terhelő és a hatalom, a döntéshozók tévedéseit, vagy melléfogásait merészelte így vagy úgy, rendszerint tompítva, mentegetve, sőt udvariaskodva feltárni, annak a hangjával, az írásával úgy tettek, mintha nem létezne, mintha nem is lett volna, hogy így hamarább hulljon ki a közfigyelem gyújtópontjából. Szinte így jártam én is az említett diktatúra nagy robajjal bekövetkezett összeomlása után ugye majdnem 27 esztendővel, Csíkszeredában, Erdélyben és az – állítólag – az Európai Unióhoz tartozó Romániában. Azzal a nagyon lényeges különbséggel, hogy az agyonhallgatók ezúttal kivétel nélkül magukat magyarnak, kereszténynek és európainak mondott, kisebbségi honfitársaim. Mert ugyebár pünkösdkor felavatták Csíkszereda főterén – bocsánat: a szélén, azaz az egyik sarkában – a kivételesen szép és jól sikerült Márton Áron-szoborcsoportot. Amely eseményen más elfoglaltságom miatt nem tudtam részt venni. Amikor hazaértem, körbejártam a szoborcsoportot és a teret, többször is, és... megrémültem: úgy éreztem, valami nincs rendben ennek a szép és a szívünkhöz-lelkünkhöz közelálló szoborcsoportnak a HELYÉVEL és a BEÁLLÍTÁSÁVAL! Hazamentem, azt mondtam, hogy biztos „az én készülékemben van a hiba”. Aludtam rá egyet, kettőt, tizenhármat, és közben, akire csak tudtam, rákérdeztem: – Tetszik magának/önnek/neked ennek a kifogástalanul sikerült és szép szobornak A TÉREN ELFOGLALT HELYE, illetve a környezetéhez való betájolása? A megkérdezettek előbb meglepetten, de utána hirtelen felcsillanó szemekkel néztek vissza rám, és szinte kivétel nélkül azt felelték, hogy „én nem tudom, de VALAMI NINCS RENDBEN, valami zavaró van a szoborcsoport KÖRÜL, talán pont a helyével és a beállításával!...” A sok megerősítő visszajelzéstől felbátorítva egy mély lélegzetet vettem, és megírtam a MÁRTON ÁRON – HÁTTAL A NÉPNEK ÉS A TÉRNEK című írásomat, amely meg is jelent a Hargita Népe 2016. június 28-i számának a Fórum rovatában. Azóta eltelt három hónap, és... semmi ! Fordultam a szoborcsoport felállítását kezdeményező Márton Áron Férfiszövetséghez, amely hivatott lenne/lehetne bármely módosítást kezdeményezni. Ahol kedvesen és udvariasan... elnapoltak. Kaptam alig burkolt megintést is az egyik kulisszák mögötti döntéshozótól, egy megbocsátó mosolyt egy másik „szakembertől” és a nyári kánikulára utaló kifogást a harmadik érintettől. Azóta vége lett a „hosszú forró nyárnak”, de a legtöbb, amit elértem, az csak egy nem hivatalos ígéret arra nézve, hogy jövőre – hogy melyik jövőre, azt nem pontosította az illető –, amikor sor kerül a tér „bizonyos elemeinek” a rendezésére, akkor majd, esetleg, egyúttal a szoborcsoport helyét és pozícióját is újra fontolóra veszik, lehet, hogy igen, lehet, hogy nem alapon. Úgy kell mondjam, hogy a szerencsétlenségemre, a Temesvári út észak–déli tengelyére nyílnak ötödik emeleti lakásom ablakai, s így hosszában látom a városközpontot a Gál Sándor-mellszobortól egészen fel a Városháza még mindig elorzásban lévő északi szárnyáig, beleértve – természetesen – a nagyon impozánsan átalakított főteret is. Ahogy naponta többször is végignézek ezen az egy kilométeres főtengelyén a városunknak, látom a teret teljes egészében, de sajnos csak csupaszon és üresen, ugyanúgy, mint 2016. június 15., pünkösdvasárnap előtt! Mert a szoborcsoportból, amely állítólag azért (is) készült, hogy megjelölje, „belakja” és – végső soron – meghatározza ezt a teret, semmit sem látok! Mert SEMMI SEM LÁTSZIK!!! Vajon valaki vagy valakik így akarták ezt, hogy aki hosszan nézi a Márton Áron teret, az semmit se lásson a közösségünket jelképező szoborcsoportból? – villan belém a sötét gyanú, amit aztán rögtön el is hessegetek magamtól: ne láss mindég rémeket – mondom magamnak –, mert ez már az időskori elmeszesedésnek is lehet a jele. Aztán újra és újra végignézek a városom egy kilométeres – nem semmi! – főtengelyén, a közepén a puszta térrel, és hiába keresem Csík legnagyszerűbb, szent Emberének az alakját és az áldást osztó jobb kezét, mert az egyáltalán NEM LÁTSZIK! Mert ott lapul a tér szélén, ahová valakik parancsolták a huszadik század legnagyobb magyar és keresztény személyiségét, és ezzel jól megvezették a félreállításhoz erővel vagy csellel évszázada hozzászoktatott székelységet! Emberek! – tör fel a néma kiáltás, „férfiak és asszonyok”, ne hallgassatok és ne mondjatok le a jussotokról, arról, hogy ez a tér a Márton Áron tere legyen! Szólaljatok meg és mondjátok ki közérthetően, úgy, hogy hallják meg azok, akiknek meg kell hallaniuk, hogy nem lehet félig a sarokba állítani annak az Embernek a szobrát, aki a legkiválóbb volt mindannyiunk közül! Mondjátok meg nekik, hogy igazunk van, és hogy nem álmodunk! Sokunk nevében, Nagy Benedek