Identitásgyarmatosítás Erdélyben címmel jelent meg a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadó gondozásában Dani Erzsébet könyve. Az Identitásdrámák és interkulturális stratégiák a Trianon utáni székelymagyar irodalomban alcímet viselő kötet az impériumváltás következtében domináns szerepét vesztett kultúráról szól, illetve arról, hogy miként reagált az irodalom az új helyzetre. Botár Emőke könyvajánlója. A magyar identitás önmagában is igen összetett kérdés, mert a két világháborút követő világpolitikai döntések nyomán a magyarságot közismerten súlyos történelmi traumák érték: a korábban viszonylag egységes Kárpát-medencei magyar kultúrát széttördelték és kétharmad részben beletagolták más kultúrákba. Amikor a leszakított területek más nemzetállamokhoz kerültek, a magyar kultúra a történelmi Magyarországon betöltött domináns szerep után kisebbségi helyzetbe szorult. Ebben a helyzetben az új (többségi) államhatalommal és annak hegemonikus kultúrájával szemben folytonos küzdelemre kényszerül a kisebbség, a kulturális fennmaradás érdekében. Ez áll – a témához közelebb lépve – az erdélyi magyarságra is, mert számukra is kiéleződik a domináns (többségi) és alárendelt (kisebbségi) kultúra szembenállása, hiszen „az egységes nemzetállamot” hirdető román hatalom politikai és kulturális asszimilációs nyomást gyakorol az erdélyi magyarságra. Különösen izgalmas kérdés ilyen körülmények között az a népcsoport, a székelymagyarság, amely Erdélyen belül mindig is saját, keményen ellenálló azonosságtudattal rendelkezett; Székelyföld soha nem minősült szórványnak; és napjainkban is, az Európai Unión belül is (az eleve ellenséges román nacionalista politika közvetlen haragjával mit sem törődve) meg meri fogalmazni önmagát, az autonómiakövetelésig elmenően. A székely ember tehát mindig markáns jelenlétet képviselt a Kárpát-medencében. A Trianon utáni helyzet viszont annyiban más, hogy míg a székelység korábban nemzetazonos kultúrán belül fogalmazta meg magát és önrendelkezési törekvéseit, addig Trianont követően olyan többkultúrájú világban találja magát, amelyben a mai fogalmaink szerinti, megengedő multikulturalitásnak nyoma sincs. A székelymagyar kiélezett interkulturális helyzetbe kerül, hiszen – mindenféle más jellegű kulturális összeférhetetlenségi tényezőn túl –, szembekerül egy beolvasztó szándékú állami és kulturális gépezettel, amely most már merőben más jellegű identitásmenedzselési stratégiákra kényszeríti. Ennek az interkulturális kommunikációs és identitásmenedzselési küzdelemnek kortörténeti jelentőségű dokumentumsorozata a Trianon utáni székelymagyar irodalom, amely mindezt széles spektrumú változatokban vonultatja fel. A kötet középpontjában az erdélyi magyar irodalmon belüli székelymagyar irodalom néhány jeles képviselőjének néhány, a fentebb megfogalmazott téma szempontjából legrelevánsabb műve áll. Vagyis a kérdéskör irodalmi megjelenítésének és változatainak segítségül hívásával igyekszik a szerző megközelíteni és értelmezni a székely-magyar identitás interkulturális kálváriáját a Trianon utáni történelmi helyzetben. A leggyorsabban és maradandó hatással ugyanis az irodalom reagált a megváltozott helyzetre. A különböző 20. századi identitás-, asszimilációs-, kultúra- és interkulturális kommunikációelméletek felhasználásával értelmezett, illetve újraértelmezett művek egyik közös vonása, hogy alkotójuk székelymagyar író, és a regények, önéletírások, szociográfiák középpontjában a kisebbségi sors áll. A székely-magyar irodalom jeles képviselői közül Ignácz Rózsa Született Moldovában és Anyanyelve magyar; Nyirő József Az én népem, Néma küzdelem és Uz Bence; Tamási Áron Ábel és Szülőföldem; Bözödi György Romlás; Balázs Ferenc A rög alatt; Benedek Elek Édes anyaföldem!; László Dezső A kisebbségi élet ajándékai és Kacsó Sándor Vakvágányon című regényeit, illetve szociográfiai írásait, tanulmányköteteit vizsgálja a szerző.