borús égbolt
Húsvéti határkerülés
A mindennapiért való keresztény és profán összefogás szakrális
és mágikus rítusát ismerteti dr. Balázs Lajos néprajzkutató
Húsvét előtt, karácsony előtt mindig zavarban vagyok, mert akár az egyházi szónoklatokat, akár a médiák által közvetített szövegeket hallgatom, olvasom, azt tudom meg, hogy mind a két kategória mindkét ünnepet „a kereszténység legnagyobb ünnepé”-nek nevezi. Zavar, hogy nem érzem a Primus inter pares, az első az egyenlők között árnyalását. Nem tisztem az ünnepek hierarchizálása, ám néprajzosként mégis próbálom valamerre elbillenteni a mérleg serpenyőjét: a kisded Jézus világra jötte a születés végtelen örömét, ígéretét, reményét hozza elém, Krisztus halála és feltámadása pedig a hitet, a hit kérdését. Ha arra gondolok, hogy melyik ünnepünk milyen mértékben, mit és mivel mozgósítja lelki és szellemi világunkat, akkor hajlok arra, hogy húsvét ünnepét olyannak képzeljem el, mint egy vasúti csomópontot/gyújtópontot, ahová beszaladnak majd onnan kiindulnak a lelki, spirituális „szerelvények”. Van, amiből több, van, amiből kevesebb, hogy arányosan minél többen megtalálják vágyaik, szándékaik, céljaik „vonatát”, amire felszállnak, a célállomás elérésekor pedig a spirituális utazás élményével visszatérjenek az ünnepek utáni hétköznapok ritmusába. Húsvét ünnepe – minden ünnep egy-egy visszatérés a kezdetekhez – talán éppen összetettsége okán jobban ellenállt (ez idáig) az ünnepet lefokozó, merkantilista őrületnek. Máig képes az embert áhítatra, az ünnepi drámaiság megélésére, eszmeiségére hangolni, szakrális tárgyak, dolgok szentelmények misztikumának – barka (pimpó), tűz, víz – megértésére. Szándékosan utoljára és kiemelten figyelek a természethez való ünnepi viszonyulásra, a termésért, annak védelméért való processzióra, melyek szintén a húsvéti ünnepkör titokzatos varázsát hordozzák lelki, szellemi, gyakorlati tartalmaik okán. A húsvétvasárnapján tartandó határkerülésre, annak egyházi és néprajzi vetületeire gondolok.
[caption id="attachment_87493" align="aligncenter" width="1000"]
Határkereszt Alcsíkon[/caption]
A szokás gyökerei, szokástörténeti vázlata
A határkerülés egyszerre spirituális, lelki és praktikus, szent és profán rituálé – akárcsak a népi kultúra jelentős része. Ahogyan én látom kutatásaim alapján, a népi vallásosság (ősvallás) és a keresztény vallásosság közt létrejött egészen érdekes paktum, egyezség különleges esete. Példája annak, hogy egy világi létkérdés és az istenhit hogyan épülhet egymásra, hogyan fonódik össze, hogyan egészítik ki, segítik egymást. Ez a sejtelmes szövetség egész Európában gyakorolt szokás volt, és jóval megelőzte a kereszténység vagy a katolikus egyház által kezdeményezett határkerülést. Jobban mondva az egyház társult be, és épített a korábbi hagyományokra. Magyar vonatkozásban a 17. század derekán jegyezték fel, hogy kimentek a „határkerülendők húsvét napján…” Persze a szokás, amint már említettem, jóval azelőtt alakulhatott ki a mi népünk lelki életében is. Székelyföldön és a Kárpát-medence főleg katolikusok által lakott falvaiban mindmáig erőteljesen létezik. Alcsíki lévén, gyermekkoromban én is mindig részt vettem a húsvétvasárnapi határkerülésen. Maga az időzítés nem mindenhol egységes. Van, ahol kora hajnalban ejtik meg és a nagymiséig vissza is érnek a templomba; van, ahol a nagymise után indulnak el, de tudomásom szerint az közös, hogy mindenhol húsvét első napján mennek határt kerülni. Az előző rendszer intézkedései, amikor próbálták teljesen megszüntetni az egyházhoz kapcsolódó processziókat, nem kerülték el a húsvéti határkerülést, az úrnapi kikerülést sem, mivel helyszínük a templom falain, illetve a templomot körülvevő falakon kívül kerültek. Betiltásuk bizonyára a csíksomlyói búcsú betiltásával esett egybe. A tiltó intézkedések ellenszerét úgy találta meg az egyház, hogy a templomkertben tartották az ünnepségeket. Az úrnapi kikerülésekhez például stációk gyanánt lombsátrakat építettek, azokban alakítottak ki oltárt, ott imádkoztak az asszonyok. 1990-ben húsvétkor éppen otthon voltam Csíkszentmártonban, és láttam, hogy teljesen újraindult a húsvéti határkerülés szokása. Kivonult a keresztalja, az egész falu, a plébánossal az élen. Annyi év után újra megáldották a határt. Utána a sajtóból értesültem, hogy mindenhol, egész Csíkban, a Székelyföldön ismét felújították a húsvéti határkerülés hagyományát.
Többnyire egységes forgatókönyve van a húsvéti határkerüléseknek, de vannak érdekes példák is: Csíkban, Szenttamáson például lóháton kerülik a határt. De említeném a gyergyói példát. A Gyergyószentmiklóstól balra elhelyezkedő települések, mint Alfalu, Újfalu és Tekerőpatak közös húsvéti határkerülést tartanak. Lóháton, gyalogosan a Hármashatárnál állított kereszthez mennek, ahol közösen imát mondanak, majd mindenki hazavonul és otthon, a faluja templomában tartja a nagymisét. Ez már egy nagyobb méretű, akár búcsújárással is felérő esemény. Az előbbihez hasonló a kászoni: Impér, Altíz, Feltíz – egy egyházközségbe tartoznak – vallásos népe közösen kerül ki a közös határkereszthez, amit 2011-ban állítottak az 1943-ban állított, de elkorhadt helyébe.
A gyökerekhez visszatérve: az előbb említettem, hogy az egyházi szertartás előtt már létezett egy népi, tavaszi határkerülési hagyomány. Sajnos a leírásokban sokszor egyoldalúan jelenítik meg a húsvéti határkerülést is: vagy csak egyházi szokásként tüntetik fel, vagy kizárólag a népi elemeket emelik ki belőle. Szerintem minden ilyen ünnepi megnyilvánulásnál látni kell a népi kultúra és a vallásos élet összefonódását, békés egyességét, kompromisszumát, mivel ennek a két szellemi intézménynek az összefogásából jött létre. A honfoglalás előtt a magyarság körében vagy Európában a kereszténység elterjedése előtt élő népeknél az égiek megszólítása nem papi közvetítéssel, hanem direkt módon történt. A természet megfigyeléséből alakult ki a vallásos érzület. Észrevették, hogy függnek a természettől, annak titokzatos, az emberi képességet meghaladó erőitől, hogy a bennük lévő akaratot, vágyat és szándékokat nem valósíthatják meg a természet közreműködése nélkül. Ebből a csírából születtek meg a mítoszok, az istenek, akiket meg kellett szólítani. Az európai határkerülés hagyományának időzítése egybeesett húsvéttal, de eredetileg nem volt vallásos jellegű szertartás. Forrásokból tudjuk, hogy általában a közösség által választott férfiak vonultak ki és kerülték meg körben a faluhoz tartozó határt. Azért körben, mert a kör a legősibb népi vallásosság egyik legfontosabb eleme. Ez ősvalónk szimbóluma, mely magában foglalja az ember és természet teljes kapcsolatát. Szóval, a választott férfitestület évről évre felülvizsgálta a faluhoz tartozó termőföldeket, észrevételeket tettek, ezeket emlékezetben tartották, de később írásban is rögzítették. (Ennek homoródmenti, kiváltképpen homoródalmási profán változatáról érdekes tanulmányt írt Oláh Sándor.) Tudatosan mindig vittek magukkal fiatalokat, barkákat szúrtak le a falu határainak topográfiai pontjain, vagy képletesen megvesszőzték őket. A barka elhárító eszköz, határvédő szerepe volt. A fiatalok vesszőzése pedig beavatási szertartás, így tudatták velük, hogy melyek a közösség földterületének határai, a dűlők nevei, hisz ők lettek a későbbi örökösök.
Határkeresztek és identitás
A katolikus falvakban keresztek, a protestánsoknál néhol határkövek jelölik a határt. Érdekes a gyergyói eset, mert ott a térség centrumában helyezkedik el a határkereszt, máshol – beleértve Alcsíkot Felcsíkot, Háromszéket is – a keresztek az identitás őrzői, fel van rájuk tüntetve, hogy melyik egyházközség, illetve egyházközség egyéni kezdeményezői állíttatták más-más határrészekben ezeket. Beszédes példái ennek a kászoni határkeresztek. III. Leó pápa rendelte el 779-ben a határkeresztek állítását Európa-szerte. Ezek többsége kezdetben engesztelő kereszt volt. Jelentéstartalmuk, üzenetük fokozatosan gazdagodott (például hála és fogadalom). Az útszéli keresztek, határkeresztek állításában a székelység ismét jeleskedett, akárcsak a Szent István-i templomépítő rendelet esetében. A legtöbb határkeresztet a Székelyföldön állították. Azt csak kiemelem, hivalkodás nélkül, hogy a kőkeresztek legarchaikusabb formáit, változatait az egykori Csík megyében találták. A keresztek a templomon kívüli népi vallásosság helyei, a vallásos lelkület stációi, a lélek mélyén rejtőzködő áhítat és kulturális folytonosság bizonyságai. Könnyen elképzelhető, hogy ez a fajta pápai rendelet váltotta fel, illetve szakralizálta népünk kultikus helyeit, amelyek képét és gyakorlatát magunkkal hoztuk az őshazából. Vagy fordítva, a források, különleges kövek, fák, kisebb hegyek szomszédságában egykor létrehozott kultikus helyek szomszédságában felállított keresztek által simultunk bele az európai keresztény lelkiség világába. Itt jöttek létre később a búcsújáró helyek vagy a határkerülés szakrális stációi.
Határkerülés, terület- és termésvédelem
A húsvéti határkerülés a megszerzett terület spirituális védelmét is követi, mert rögzíti a köztudatban is a közösségi határokat. Békés védelemről van szó, ahol Isten segedelmét kérik. Ugyanakkor egy beavatási szertartás is, hisz a felnövekvő generációk is, mint említettem, megismerik a határokat. Ilyenkor tanulják meg a dűlőneveket, a hozzájuk kötődő legendákat stb. A terület és a termés védelme, a birtokláson felül, egy alapvető cél volt. A megdolgozott föld és termés védelmét spirituálisan biztosították, kérték az égieket, hogy fagykár, jégeső, tűz- és vadkár ne érje. Csak a 19. századtól jött be néhol a szokás, hogy ilyenkor őrt is fogadtak, vagy egymás között osztották fel az őrködést. Mindenesetre az egyház felismerte, hogy mennyire fontos a közösségeknek a földtulajdon isteni védelme, ezért szövetkezett a hagyománnyal és gyakorlatilag a zászlóvivőjévé vált. A pappal az élen kivonul a keresztalja, hogy adekvát imával, szertartással, a kegytárgyak vitelével biztosítsák a határ védelmét. Így nyert a 17. századtól kezdődően a határkerülés addig világi szokása vallásos töltetet. Meglátásaim szerint ebben a paktumban nagyon jól érvényesül a népi pragmatika és a vallásos áhítat egyik alapelve: „Imádkozzál és dolgozzál!” Vagyis, nem az alamizsnára nyújtott kéz segítségével valósíthatod meg léted, nemcsak kérsz, követelsz, hanem cselekszel is érte. Mélyen benne van az emberi lény dualizmusa: az Én létfenntartása fontos, vagyis a földet számba kell venni meg kell művelni, de ugyanakkor nem feledkezek meg, hogy felsőbbrendű erők is közreműködnek ebben, továbbá, hogy a termés és földjeim védelmére segítségüket, áldásukat kérem. Ilyenkor, húsvét táján!
Határkereszt Alcsíkon[/caption]
A szokás gyökerei, szokástörténeti vázlata
A határkerülés egyszerre spirituális, lelki és praktikus, szent és profán rituálé – akárcsak a népi kultúra jelentős része. Ahogyan én látom kutatásaim alapján, a népi vallásosság (ősvallás) és a keresztény vallásosság közt létrejött egészen érdekes paktum, egyezség különleges esete. Példája annak, hogy egy világi létkérdés és az istenhit hogyan épülhet egymásra, hogyan fonódik össze, hogyan egészítik ki, segítik egymást. Ez a sejtelmes szövetség egész Európában gyakorolt szokás volt, és jóval megelőzte a kereszténység vagy a katolikus egyház által kezdeményezett határkerülést. Jobban mondva az egyház társult be, és épített a korábbi hagyományokra. Magyar vonatkozásban a 17. század derekán jegyezték fel, hogy kimentek a „határkerülendők húsvét napján…” Persze a szokás, amint már említettem, jóval azelőtt alakulhatott ki a mi népünk lelki életében is. Székelyföldön és a Kárpát-medence főleg katolikusok által lakott falvaiban mindmáig erőteljesen létezik. Alcsíki lévén, gyermekkoromban én is mindig részt vettem a húsvétvasárnapi határkerülésen. Maga az időzítés nem mindenhol egységes. Van, ahol kora hajnalban ejtik meg és a nagymiséig vissza is érnek a templomba; van, ahol a nagymise után indulnak el, de tudomásom szerint az közös, hogy mindenhol húsvét első napján mennek határt kerülni. Az előző rendszer intézkedései, amikor próbálták teljesen megszüntetni az egyházhoz kapcsolódó processziókat, nem kerülték el a húsvéti határkerülést, az úrnapi kikerülést sem, mivel helyszínük a templom falain, illetve a templomot körülvevő falakon kívül kerültek. Betiltásuk bizonyára a csíksomlyói búcsú betiltásával esett egybe. A tiltó intézkedések ellenszerét úgy találta meg az egyház, hogy a templomkertben tartották az ünnepségeket. Az úrnapi kikerülésekhez például stációk gyanánt lombsátrakat építettek, azokban alakítottak ki oltárt, ott imádkoztak az asszonyok. 1990-ben húsvétkor éppen otthon voltam Csíkszentmártonban, és láttam, hogy teljesen újraindult a húsvéti határkerülés szokása. Kivonult a keresztalja, az egész falu, a plébánossal az élen. Annyi év után újra megáldották a határt. Utána a sajtóból értesültem, hogy mindenhol, egész Csíkban, a Székelyföldön ismét felújították a húsvéti határkerülés hagyományát.
Többnyire egységes forgatókönyve van a húsvéti határkerüléseknek, de vannak érdekes példák is: Csíkban, Szenttamáson például lóháton kerülik a határt. De említeném a gyergyói példát. A Gyergyószentmiklóstól balra elhelyezkedő települések, mint Alfalu, Újfalu és Tekerőpatak közös húsvéti határkerülést tartanak. Lóháton, gyalogosan a Hármashatárnál állított kereszthez mennek, ahol közösen imát mondanak, majd mindenki hazavonul és otthon, a faluja templomában tartja a nagymisét. Ez már egy nagyobb méretű, akár búcsújárással is felérő esemény. Az előbbihez hasonló a kászoni: Impér, Altíz, Feltíz – egy egyházközségbe tartoznak – vallásos népe közösen kerül ki a közös határkereszthez, amit 2011-ban állítottak az 1943-ban állított, de elkorhadt helyébe.
A gyökerekhez visszatérve: az előbb említettem, hogy az egyházi szertartás előtt már létezett egy népi, tavaszi határkerülési hagyomány. Sajnos a leírásokban sokszor egyoldalúan jelenítik meg a húsvéti határkerülést is: vagy csak egyházi szokásként tüntetik fel, vagy kizárólag a népi elemeket emelik ki belőle. Szerintem minden ilyen ünnepi megnyilvánulásnál látni kell a népi kultúra és a vallásos élet összefonódását, békés egyességét, kompromisszumát, mivel ennek a két szellemi intézménynek az összefogásából jött létre. A honfoglalás előtt a magyarság körében vagy Európában a kereszténység elterjedése előtt élő népeknél az égiek megszólítása nem papi közvetítéssel, hanem direkt módon történt. A természet megfigyeléséből alakult ki a vallásos érzület. Észrevették, hogy függnek a természettől, annak titokzatos, az emberi képességet meghaladó erőitől, hogy a bennük lévő akaratot, vágyat és szándékokat nem valósíthatják meg a természet közreműködése nélkül. Ebből a csírából születtek meg a mítoszok, az istenek, akiket meg kellett szólítani. Az európai határkerülés hagyományának időzítése egybeesett húsvéttal, de eredetileg nem volt vallásos jellegű szertartás. Forrásokból tudjuk, hogy általában a közösség által választott férfiak vonultak ki és kerülték meg körben a faluhoz tartozó határt. Azért körben, mert a kör a legősibb népi vallásosság egyik legfontosabb eleme. Ez ősvalónk szimbóluma, mely magában foglalja az ember és természet teljes kapcsolatát. Szóval, a választott férfitestület évről évre felülvizsgálta a faluhoz tartozó termőföldeket, észrevételeket tettek, ezeket emlékezetben tartották, de később írásban is rögzítették. (Ennek homoródmenti, kiváltképpen homoródalmási profán változatáról érdekes tanulmányt írt Oláh Sándor.) Tudatosan mindig vittek magukkal fiatalokat, barkákat szúrtak le a falu határainak topográfiai pontjain, vagy képletesen megvesszőzték őket. A barka elhárító eszköz, határvédő szerepe volt. A fiatalok vesszőzése pedig beavatási szertartás, így tudatták velük, hogy melyek a közösség földterületének határai, a dűlők nevei, hisz ők lettek a későbbi örökösök.
Határkeresztek és identitás
A katolikus falvakban keresztek, a protestánsoknál néhol határkövek jelölik a határt. Érdekes a gyergyói eset, mert ott a térség centrumában helyezkedik el a határkereszt, máshol – beleértve Alcsíkot Felcsíkot, Háromszéket is – a keresztek az identitás őrzői, fel van rájuk tüntetve, hogy melyik egyházközség, illetve egyházközség egyéni kezdeményezői állíttatták más-más határrészekben ezeket. Beszédes példái ennek a kászoni határkeresztek. III. Leó pápa rendelte el 779-ben a határkeresztek állítását Európa-szerte. Ezek többsége kezdetben engesztelő kereszt volt. Jelentéstartalmuk, üzenetük fokozatosan gazdagodott (például hála és fogadalom). Az útszéli keresztek, határkeresztek állításában a székelység ismét jeleskedett, akárcsak a Szent István-i templomépítő rendelet esetében. A legtöbb határkeresztet a Székelyföldön állították. Azt csak kiemelem, hivalkodás nélkül, hogy a kőkeresztek legarchaikusabb formáit, változatait az egykori Csík megyében találták. A keresztek a templomon kívüli népi vallásosság helyei, a vallásos lelkület stációi, a lélek mélyén rejtőzködő áhítat és kulturális folytonosság bizonyságai. Könnyen elképzelhető, hogy ez a fajta pápai rendelet váltotta fel, illetve szakralizálta népünk kultikus helyeit, amelyek képét és gyakorlatát magunkkal hoztuk az őshazából. Vagy fordítva, a források, különleges kövek, fák, kisebb hegyek szomszédságában egykor létrehozott kultikus helyek szomszédságában felállított keresztek által simultunk bele az európai keresztény lelkiség világába. Itt jöttek létre később a búcsújáró helyek vagy a határkerülés szakrális stációi.
Határkerülés, terület- és termésvédelem
A húsvéti határkerülés a megszerzett terület spirituális védelmét is követi, mert rögzíti a köztudatban is a közösségi határokat. Békés védelemről van szó, ahol Isten segedelmét kérik. Ugyanakkor egy beavatási szertartás is, hisz a felnövekvő generációk is, mint említettem, megismerik a határokat. Ilyenkor tanulják meg a dűlőneveket, a hozzájuk kötődő legendákat stb. A terület és a termés védelme, a birtokláson felül, egy alapvető cél volt. A megdolgozott föld és termés védelmét spirituálisan biztosították, kérték az égieket, hogy fagykár, jégeső, tűz- és vadkár ne érje. Csak a 19. századtól jött be néhol a szokás, hogy ilyenkor őrt is fogadtak, vagy egymás között osztották fel az őrködést. Mindenesetre az egyház felismerte, hogy mennyire fontos a közösségeknek a földtulajdon isteni védelme, ezért szövetkezett a hagyománnyal és gyakorlatilag a zászlóvivőjévé vált. A pappal az élen kivonul a keresztalja, hogy adekvát imával, szertartással, a kegytárgyak vitelével biztosítsák a határ védelmét. Így nyert a 17. századtól kezdődően a határkerülés addig világi szokása vallásos töltetet. Meglátásaim szerint ebben a paktumban nagyon jól érvényesül a népi pragmatika és a vallásos áhítat egyik alapelve: „Imádkozzál és dolgozzál!” Vagyis, nem az alamizsnára nyújtott kéz segítségével valósíthatod meg léted, nemcsak kérsz, követelsz, hanem cselekszel is érte. Mélyen benne van az emberi lény dualizmusa: az Én létfenntartása fontos, vagyis a földet számba kell venni meg kell művelni, de ugyanakkor nem feledkezek meg, hogy felsőbbrendű erők is közreműködnek ebben, továbbá, hogy a termés és földjeim védelmére segítségüket, áldásukat kérem. Ilyenkor, húsvét táján!
