„Este imádkoztam / falnak fordulva lapoztam / Isten fülére ágas-bogas tíz ujjam” – szólal meg Iancu Laura a PIM József Attila-díjasainak portrésorozatában. A csángó költőnő beszédhelyzete a mindenkori moldvai katolikusé, azaz az öntudatot mindenek­előtt meghatározó tradíció, a nyakasság, a minden értelemben vett megmaradás ütött-kopott páholya. De lehet-e fogalma erről az ágas-bogasságról, kétkedésről és egyoldalú, mégis létező dialógusról annak, aki sem a tradíciókban, sem a valóságtól épp csak egy kisujjnyira eltávolodó feltámadásban nem hisz? A húsvét mégis ünnep mindannyiunknak. Vakáció az iskolásnak, szabadnap a munkásnak, vagyis a kalendáriumi piros betűs dátumnak jelentősége van a hétköznapi ember életében. Ha egy évben csak egyszer is, akkor most megteltek a több száz éves templomok: hívők és nem hívők, a család kedvéért, a megszokásért, a lelki megnyugvásért végigülték, meghallgatták az ünnepi prédikációt. Keresztyén ünnepeink közül a karácsony valamiért sokkal inkább elvilágiasodott, mint a krisztusi feltámadásra emlékező húsvét. Ma már karácsonyfát állítanak Törökország lágyabb, szolidárisabb régióiban is, de a szenteste fogalomcsaládja is megtelt a kiváltságos nagytalálkozást és baráti összeröffenést sugalló kifejezésekkel. A húsvét valahogy más. A bárányvásár, a tojásfestés és a locsolkodás közepette képes volt megőrizni valamit abból az eredetiségből – noha jobbára csak elméletben –, ami része a kétezer éves történetnek. A néphagyományra építkező erdélyi húsvétnak minden pontja kötődik a bibliai történethez: Krisztus vére festi a tojást, a kereszthalál szenvedésére emlékezve cseréljük feketére az asztalterítőt. A húsvéton van az a rés, lehetőség, ami a maga tridiumával felveti az összes kérdést, ami foglalkoztatta az emberiséget a kezdetektől egészen napjainkig. Bizonyosságot ad a kérdéses, de örökös állapotra, amivel már több mint kétezer éve kínlódunk: az életre. Iancu a vers további részében „fagypont alatti létnek” nevezi az e világi létet: kietlennek és lúdbőrösnek. A feltámadást pedig utolsó találkozásnak, pontosabban az ember – de egyébként Istennek is a – végtelen magára maradása előtti utolsó érintkezési pontnak. A nagycsütörtöki és húsvétvasárnap esti ima között alkalom nyílik arra, hogy az ember ismét elővegye és újraértékelje az életet, jeggyel vagy anélkül utazzon el önmagához. Az örök élet kérdése – hiszünk abban, vagy sem – a keresztyén hit, a keresztyén Európa, de a sztyeppről ide vándorló, keresztyénségre térő magyarok kultúrkérdése is. Tehát legyen az személyes meggyőződés vagy csak halvány reménykedés: a gondolat, hogy van élet a halál után, és van remény valami jobbra, igazságosabbra, ebben a három napban nyert értelmet. Itt és most, kedves Olvasó, a húsvét utáni időszak a mindenkor újrarágott és kiköpött meggyőződéseinket jelenti. Háromnapnyi gondolatot, háromnapnyi csöndet, elfogadást, megbékélést.

Demeter Adél-Hajnalka