tiszta égbolt
Humorványok a napirmányba
Ha a nyelvújítás bizonyos szavai meghonosodtak volna a 18. század második felében, most ilyeneket írhatnék kedvenc napirmányomba (napilapomba) s tehetném csizmába és az asztalra: – popont azaz kettőspont – a fatalajkockán (parkettán) görgetem a székemet, miközben humorványos szavak után kutatok, nyakamban persze most nincs nyaktekerészeti mellfekvenc (nyakkendő, sál), nem szól odakint a dalabáj zenér (fülemüle), a gőzpöfögészeti tovalöködönc (gőzmozdony) sem gördül be a síneken a közeli állomásra, eltávolította a technika, s még régebb kivetette magából, illetve be sem fogadta a nyelv. Igaz, sorozatomban írtam már a szaladárról (struccról), de annyi sok megírnivaló vár rám, s énnenségem (önzésem) azt reméli, hogy az ememberek (művelt emberek) olvasni is fogják a tevepárduc nyakorjánról (a Révai Nagy Lexikon szerint a tevepárduc a. m. zsiráf, mások szerint a nyakorján az, de a különleges növénynevek között is felbukkan azonosítatlanul), vagy fiahordó górugrányról (kenguru) szóló cikkeimet, írói lényem számára az lenne az üdvlelde (éden). E humorványokat csak azért soroltam, hogy kis fényt vessek arra, illetve töprengésre késztessem az olvasót, hogy a nyelv hogyan kínlódott meg a saját identitásáért, hogyan szólnak bele nagy (és kisebb) szellemek, hogyan kopnak ki és kopnak el szavak, miért marad meg egyik és vesz el a másik, és olykor a tudományos magyarázat is megtorpan a véletlenek előtt. Kazinczy Ferenc, a nyelvújítás vezéralakja például a pillangó szavunkat egyenesen ízléstelennek találta, helyette a lepe szót ajánlotta, igaza is lett, meg nem is, hiszen ma van pillangó és lepke is, sőt székely tájszóként lepitye is. Móra Ferenc nem kedvelte a cikornyás, mesterkélt szóalkotásokat. A nép adta növénynevekből fény vetődik az elnevezők gondolkodásmódjára, lelki világára – véli a Népies növénynevek a Kiskunság flórájában című művében. Móra növényismeretét szépirodalmi műveiben is fellelhetjük. A vadember és családja novellasorozatának (Magyar Hírlap, 1927–1933) egyik részében Móra egy előkelő asszonynak mezei virágot nyújt át, azt mondja, hogy a virág neve Andalúzia csillaga. A hölgy nagy becsben tartja a virágot… addig, amíg később séta közben a dűlőút mentén megpillantják, és Móra a népi elnevezését említi: ökörfarkkóró. „Nos, olyan is ez, mint a neve – fordul nevetve a méltóságos asszony a lemenő nap felé. – Hallatlan, milyen otromba neveket tudnak kitalálni a virágaiknak ezek a parasztok.” Mintha már nem is ugyanazt a növényt látnák, nem ugyanarról a virágról beszélnének. A név egyszer „előkelővé” varázsolta, máskor lefokozta ezt a nap-sárga virágú, szálegyenes, magas növényt. Így hát az Andalúzia csillaga hölgyhöz találó és méltó, az ökörfarkkóró csak a pórnéphez. A „vadember” egyébként Móra Ferenc kisunokája. Mondhatnám ma kajánul, de hát nem illik sem az udvarias széptevéshez, sem konyhaasztalra, legfeljebb csizmába, ha asztalon van, tehát mondhatnám a fikcióbéli hölgynek, aki akár el is ájulhatna csupa hölgybéli illemből, ha meghallja, hogy etnobotanikai adatok szerint, az ökörfarkkóró morzsolt leveleit „a parasztok” régente főzelékek fűszeréül használták, feltételezhető, hogy soha nem kötötték csokorba a hölgyeknek, hanem például patkányok elűzésére hasznosították: „nem kell ehhez semmi Patika, sem valamelly keverék, hanem tsupán az ökörfark kórót kell ott lerakni gyökerestől, az honnan el akarjuk üzni az Patkányokat. Ezen növény olly irtóztató az Patkányok előtt, hogy onnan tüstént messze takarodnak, és fényes nappal is elbujdosnak” – tudjuk meg egy 19. század végi Természettudományi Közlönyből. Na, persze, mesélhetnék a hölgynek az ökörfarkkóró „isteni” természetéről, ez lenne talán leginkább a kedvére való, amikor is messziről feltűnő, méteres magasra megnövő szárán sárga színű virága a szláv mitológiában a Nap éltető erejét, magát az életet jelképezte. A szlávoknál a nyári napforduló alkalmával, naplementétől napkeltéig az összes magaslaton fellobogtak a tüzek, és az ifjúság és a szépség istennője, Lada tiszteletére áldozatul elégették az ő szent növényét, az ökörfarkkórót. Ekkor az emberek átugorták a tüzet, hogy ezzel a bajok ellen erőt nyerjenek s megtisztuljanak. Gyűjtötték gyógynövénynek (vigyázat: a magvai mérgezők!), a szőkék hajat mostak vele, szárát szurokba mártva fáklyaként égették, innen jön a molyhos ökörfarkkóró másik neve, a királygyertya. A magyar mitológiából ismert, hogy az ökörfarkkóró a boszorkányok elkergetésére is alkalmas, nem mennek be az olyan házba, hol az ajtóra ökörfarkkórót akasztottak. De hogy mire jó a tevepárduc nyakorján, egyáltalán mi lett légyen a humorványon kívül, azt nagy hirtelen nem sikerült kiderítenem.
Kozma Mária
