Törlesztésmorzsák…2

Márton Árpád: Mámi —   1962, szénrajz, papír, 40 x 28 cm – Csíki Székely Múzeum tulajdona

(folytatás múlt heti lapszámunkból)
Öcsém megkísértése és majdnem bűnbeesése úgy történt volt, hogy apám, mint be nem jelentett inasocskáját és küldöncét azzal a kecsegtető feladattal bízott meg, hogy vigyem haza G. J. bácsinak a megtalpalt nyári szandálját. Serkentésként csak annyit suttyantott a fülembe:
– Te jól tudod, hogy milyen jó asszony Zsuzsika néni, a felesége?
Jancsit kézen fogtam, s szinte húztam magam után azzal a biztatással, hogy majd Szentpál felé az úton elárulom, hogy milyen meglepetés fog ott minket várni. Addig könyörgött, hogy elkotyogtam a titkot: Zsuzsika néni varjúvajjal, kakastejjel sült kenyérrel szokott megajándékozni, amikor nekik megjavított lábbelit viszek haza. János bácsiék kapuját tárva találtuk, ők a csűrben szénásszekerüket ürítették.
– Tegyétek le a lépcsőre a szandálomat, majd én elintézem apátokkal a munkadíjat!
Villámcsapás! Jancsi belém markolt:
– Hazudtál, hogy elcsalj magaddal!
Hiába súgtam neki, hogy hallgasson, mert lám, nem szállhat le János bácsi a szekérről, se az odorból Zsuzsika néni, hogy minket traktáljanak. Mindhiába. Öcsém letestelt a lépcsőre a szandál mellé. Mit tehettem, én is melléje ereszkedtem. János bácsi visszatekintett ránk a szénásszekérről, mert megérthette, pedig gyermektelenek voltak, de gyermekeket imádók, hogy az akkori helyzetben sokunkon eluralkodott a szégyennél is hatalmasabb úr. Abbahagyta a munkáját, leereszkedett a szekérről és a sütőházból előhozott nekünk két darab nagy sarkalat kenyeret. Alig tudtam megköszönni. Az „Isten fizessé”-t a kapun kifelé suvadva kiáltottam vissza. Mire megfordultam, már Jancsi beleharapott volt az ő karéjkenyerébe. Rögtön nyakon vágtam:
– Te dugatlan, nem restelled, hogy megeszed a leánykák elől a „madárlátta kenyeret”?
– Ez az enyém, mert én ültem le a lépcsőre, hogy vegyék észre: én addig innen el nem mozdulok, amíg nem adják a megígért kenyeret. Tőled most horpacon (üres hassal) karikázhatnánk haza mind a ketten.
– Én nem harapok belé, ez a szelet kenyér a kicsi húgunké, érted-e, mert valaki ellopta a bödönből a rejtettet, a kis cipókát.
Máig se tudja senki, hogy én voltam a tettes. Vajon kapok-e megbocsátást erre a bűnömre?
Alig vártuk, hogy érjen a búzánk. Mindennap kimentünk az erdő alá, hogy lessük, mennyit pirult már a holnapi kenyerünknek való.

Márton Árpád: Lélek kenyere        2010, olaj, tempera, vászon, 65 x 60 cm – a festő tulajdona

Egy reggel aztán riadót fújt apám, felrázott mindnyájunkat, hogy aratni mennyünk. Hitetlenkedésemre megmagyarázta, hogy a napnak álló dombjaiban a táblának olyan kalangyára való holdköröket látott, amelyeket sarlóval kiaratunk, összekötjük kévékbe és hazahozzuk, s az udvaron addig teregetjük, süttetjük az áldott nappal, forgatjuk, amíg megszárad annyira, hogy ki lehet verni. Közben felkészülünk a cséplésre. (A sarlóval való aratás is rég kiment volt már a divatból. Évek óta kaszával arattunk. Apám gereblyét szerelt a kaszájára, ő vágta a rendet, én kezdetben kötelet vetettem, átvette tőlem ezt a funkciót öcsém, mert majd amint növögettem, a kévekötést tanultam meg, hogy apámat ettől mentesítsem. Anyám szedte a markot a rendből, és a nagyobbik húgom nőtt fel aztán helyébe kötélvetőből marokszedőnek. A családban a leánykák, ahogy következtek a kötélvetés (sodrás), rendfelszedés (marokszedés) mellett a kévék összehordásában és az elmaradt szálak feltakarításában segítettek. Mi férfiak, apám és öcsém a kévék összehordása után kalangyarakással fejeztük be a napi aratást. Az éhínség így kényszerített vissza egy évszázaddal azelőtti technika színvonalára, akár minket most a koronavírus tart vissza őskori magányba vonuló életbe. Mennyire vet vissza minket a haladás nehezen kivívott létráin, még nem láthatjuk előre, de parancs a továbbélésre az átélési szigor betartása.
Életem első kézi cséplését apámmal együtt végeztük. Kitakarítottuk a csűr földjét, tapasztással javítottuk az egyenlőtlenségeit, majd megdöngöltük egy levágott szakaszfából fogantyúkkal felszerelt döngölővel. (Hajdanában a fiatalok önkéntesen táncmulatsággal „döngölték” keményre és egyenletesre a csűr földjét.) Ezalatt a húgaim a kévék őrzőangyalainak éber karát alakították nagy élvezettel: tarka rongyokkal és lármát keltő eszközökkel ijesztgetve a hozzánk hasonlóan kiéhezett verebeket.
A két sorban, egymással kalászos fejükkel szembe lerakott kévesorok cséphadaróval való suppogtatása/kiverése következett. Apámmal egymással szemben állva suppogtattuk a kévék koronás fejét, pattogott is belőlük a sok szem. Majd megforgattuk, azután felráztuk a kibontott kévéket, felmertük és bőrrostával kirostáltuk a pelyvát és a szemetet félredobtuk. A tiszta gabonát az udvaron durgára (kenderfonalból szőtt vastag lepedőre) terítettük. Mint a kerubok, férfiasan, a mennyországot, úgy őriztük a száradó gabonát. Kétnapi forgatás után vittük őrletni a kincsünket. A bántovai (réti határ) vízimolnár olyan közömbösen nézett ránk, mintha unná, amit csinál. Egyáltalán nem részesített előnyben, pedig anyánk, aki jelen volt, megkérte, hogy a nagycsalád, a sok gyermek alig várja az új kenyérnekvalót.
– Sok a gyermek? Mért kellett annyit csinálniuk?
Anyámnak sem fontak a szájáért, visszavágott bal kézről:
– Azért, tudja-e kend, mert messze van tőlünk a malomárok, ahol elerezgethettük volna szerre őket, ahogy jöttek.
(Célzás volt arra, hogy a molnárék kezdetben „eleresztgették” az első gyermekeiket, s azután a drága pénzért sem maradt meg egy sem.)
Hazakerült az első újkenyérsütésére való liszt. Azt tettük, amit már sokadszor jól begyakoroltunk. Megkaptam az első megbízást, hogy a kemence melletti katlannál főzzek pityókát a sütéshez. Hat-hét kenyérhez, mert ennyi fér a kemencébe, illetve előzetesen a dagasztóteknőnkbe, szükségünk lesz két-két krumplira (7 x 2). Szerencsére van még a tavalyiból. Estére legyen meghámozva és megtörve (ma őrlővel) is a főtt pityóka. Este, lefekvésünk után a dagasztóteknő egyik felébe megszitálta a két összemarok lisztet. A másik felébe langyos vízzel feloldotta és liszttel vegyítette a kovászt és abrosszal befedte, hogy készüljön. Megkaptam a hajnali koránkelésre is a „felhívást”. Beraktam a gyújtóst a kemencébe és a sütő elé hordtam a borókafenyő-hevítőt, amit az ősszel hoztunk volt a Hegyről. Igyekeznem kellett, mert anyám hamar végez a dagasztással, hozzá kell kezdenem a hevítéshez, hogy amire megkel a tészta a teknőben, arra a kemence is meg kell legyen hevülve. Közben ellenőrizgetni fogja munkámat anyám, de meghagyta, hogy addig kell dugni be a tüzelőt, amíg a kemenceszáda kezd kifehéredni, akkor azonnal hívjam a fő-pékmester-asszonyt, hogy megállapítsa a befűtés mértékét. A bevetésnél is ott kellett segédkeznem, mert a bevetőlapátot meg kellett fognom, amíg anyám a tésztát ráhelyezte. Bevetés utáni kedves munkám következett, a teknő kivakarása. A teknő oldalához ragadt tésztát egy jó éles nagykanállal takarítottam össze. A maradék egy részéből anyám félretette a kovásznakvalót, az anyakovásznak, és a többiből én formáltam meg a madaram, búzából a szemet, holtszénből csőrnekvalót raktam neki, és ezt is bevetette anyám sülni a kemence szájába. Ez lett, a jutalommadaram az én vakarum. Nagyon boldog voltam, mert ezt aztán én oszthattam szét egyenlő darabokra az első alig várt és boldogan megért új cipókánkból. Úgy osztottam el a testvéreimnek, mint annak idején Jézus a tanítványainak az utolsó vacsorát, amiből lett az Úrvacsora. Az első darabkát az én kicsi Magdus húgocskámnak nyújthattam oda, hogy a titokban elkövetett bűnömet, a számára dugdosott cipókából „lopott falásért” lélekben bűnbocsánatot nyerjek.
A krumplis kenyér (pityókás házikenyér) egyik fő erénye, a sok egyéb jósága mellett, hogy nem morzsálódik. A morzsálódás sokat bosszantja az asztalt eltakarító pedáns kiszolgálókat, de én most a kenyérmorzsa életmentő szolgálatáról mondok el egy igaz történetet. Az apám suszterműhelyének gyakori látogatója volt a szomszéd M. K. bá’, a mi egyik „mindentudás magazinunk”. Azt mondogatta az öreg, hogy a tejet csak lábmosni használja, mert bevallott húsevő volt, szerinte a fösvény falubeli parasztok csak akkor esznek tyúkhúst, amikor az üllütől (héjától) vissza tudják szerezni. Ő ellenben mindennap megette a drágán vásárolt húst, mert módos kereskedő volt. Nem sajnálta magától a jó ételt, szerette az életet. A homoródmenti tejszövetkezeti gazdák termékeit: a vajat, a tejszínt és a sajtot saját teherautóján szállította a brassói Korona vendéglőnek, s a bukarestieknek is. Amikor a napi beszédtéma az volt, hogy hála Istennek, milyen jól sikerült az életmentő próbacséplésünk után a sütés is, a házisült pityókás kenyér kapcsán átvette a szót:
– Egyszer, amikor egy jól sikerült vajleszállításom után a Koronában úri módon megebédeltem, utána igyekeztem haza, hogy a gazdákat fizessem ki becsületesen, mint ahogy szoktam – erre Laji bácsom, akivel nem tudom milyen afférja (vitája) volt, szándékosan köhécselni kezdett, de Károly bá’ rá se hederített –, szóval igyekeztem hazafelé, mert éjfél után négy órakor indultam volt el hazulról, hogy napvilág haladjak át a Bogáti Nagyerdőn (Olthévíz után). Sokat lehetett hallani akkoriban arról a Balán nevű latorról, aki abban a rengetegben tanyázott, mint hajdanában Bogár Imre. Nem féltem, mert pisztolyom volt, s egy leánykát s egy legényt vittem vissza a gazdáikhoz a szolgálataikba a lejárt szabadságuk után a Hosszú utcába. Hazafelé jövet viszont sok pénz volt nálam, megkaptam a havi szállítás díját a Korona főnökétől, több mint három tehén árát. Se rokont, se barátot nem vállaltam, hogy felveszem, s elhozom. A Koronában sem kotyogtam el, hogy mikor vagy melyik utat választom hazafelére. A Hagymás felé jöttem. Amint Vargyast elhagytam, s másztam ki az egyre emelkedő, kanyargós köves úton, eszembe jutott annak a szegény szerencsétlen leánynak a szomorú története, akit a rablók meggyilkoltak volt, s amikor a minden vagyonkáját a karja közé ölelt nagy kendőjét kibontották, hát Uram Isten, néhány száraz karéj kenyeret s egy hagymát találtak benne. A tetőn, nem messze az országúttól most is ott találod a nagy kőrakást, mert oda takarták bé az ártatlan leánykát. Megálltam, s én is dobtam egy követ a kőrakásra, hogy nyugodjék békében szegényke, s innen megnyugodva indultam lefelé, Oklánd felé a szerpentineken. Lehet a fáradtság vagy az elbizakodás a tettes, máig sem tudhatom, de békoppant a szemem, s álmot láttam. Ott ültem a Korona vendéglőben, a megterített asztalnál, ettem-ittam, s a cigány húzta a nótámat a fülembe, s amint rátekintettem az asztalomra, megláttam a temérdek sok kenyérmorzsalékot. Szégyenemben, hogy mit mond majd a Herr kelner (pincér), amikor meglátja az én falusi szemetelésemet – mert engem Brassóban nagyságos Herr Mátyásnak szólítottak a kelnerek, ezt úgy tudják meg kijedek! –, erre, hogy eltűnjön az asztalomról ez a rengeteg kenyérmorzsa, hirtelen egy nagyot fuvantottam az asztal fehér damasztabroszára, s rögtön egy fehér angyal repült fel előttem, s kezdett a hófehér szárnyaival sebesen csapkodni. Erre én megrázkódtam, s hirtelen erős féket nyomtam a lábammal, nehogy elgázoljam ezt a drága, ártatlan szépséget. A motor abban a helyben megállt, s amint magamhoz térve kitekintettem a szélvédőn, hát én a Rika pataka hídja melletti mély árok szélén lógok a levegőben. (Anyám rám szólt, mert látta, hogy Káruly bával szemben állva úgy tátom a szám, mintha be akarnám kapni az öreget:
– Ne tátsd a szád, gyermek, mert megálmodod az éjjel!
Károly báról senki sem állította, hogy egyik vagy másik vallásnak volna a vakhitű követője, mert az igazság az, hogy „amilyen a város, olyan a János”, a roma lakosság nagy részére és reá is ráillik ez. Mondhatnám minden különösebb jelző nélkül, hogy cigány. Ennek vallotta magát, pedig ő és rokonai nagy utat tettek meg az etnikai közösségüktől a polgárosodás útján a magyarságtudatuk kialakulásáig. Az alvidékiek azzal bélyegezték meg őket, hogy Mátyásék igen magyarizálnak. A mi szomszédságunkban éltek, s én soha sem említettem pejoratív jelzővel a nevüket. A beszélgetést az én nagytudományú Móska bátyám azzal zárta le, hogy „te, Káruly, tük, úgy teli vagytok babonával, mint a kutya bolhával”. Ezzel le volt zárva a történet további értelmezése/magyarázása a csodákat megkérdőjelező unitárius vallású szomszédságunkban.
Ma én, amióta a karantén idején visszarándulgatok a gyermekkoromba, vitán felül merem állítani, hogy érdemes pszichológiailag és oral history szempontok szerint is újraelemezni az életmentő kenyérmozsák történetét, mert a kenyér és a kenyérsütő/életadó/életmentő lányok/asszonyok motívuma igen hangsúlyozottan jelenik meg akár ma is, a jelenünk zaklatott mindennapjaiban.
Az életért, az áldott, minden jóval megsütött, édesanyánktól ajándékba kapott kenyerünkért, csak ilyen morzsákkal próbálok törleszteni ilyenkor, anyák napján.
 

Balázsi Dénes

Hirdetés