Talán kilábalunk

Mintha most lenne remény arra, hogy túllépünk ezen a járványon, amely bő két hónapra földhöz vágott. Hamarosan szét fogunk nézni a szűkebb és a tágabb élettérben, hogy mi maradt meg, s mi az, ami elveszett örökre. Ennyi tapasztalattal a tarsolyunkban, nyugodtan elmondhatjuk, hogy valóságos aranybánya volt egyes vezetőknek ez a kiszolgáltatottságtól terhes időszak, mert szérum híján minden mételyt kipróbálhattak rajtunk. Nem elég, hogy pattanásig feszültek olykor az idegeink, de még srófoltak egyet-kettőt, stimolták a húrokat, még akkor is, amikor nem kellett volna, amikor úgy éreztük, hogy a nyuvasztás annál/ennél erősebb már nem lehet. Legalább kimutatták a foguk fehérjét, még világosabban megláthattuk, hogy kivel/kikkel van dolgunk. Ezt a felét most hagyjuk, ne bontsuk ki a karanténba küldött alattomos „gyűlöletcsomagot”.
Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ez igazi megszabadulás-e, vagy csak pillanatnyi lélegzetvétel, amely után újabb fuldoklás következik. Voltak olyan előrejelzések, hogy május második-harmadik hetére jutunk el idáig. Mintha valakik előre tudnák. Több kelet-közép-európai országban figyeltem a statisztikák alakulását. Szerencsénkre a megszámlált potenciális vírushordozók, a betegek, a gyógyultak és a koronás-fertőzöttség szövődményeiben elhaltak aránya messze nem érte el a pandémia szintjét a szomszédságban. Tényleg. Nagy szerencse. Az egészben mindössze az a furcsa, hogy ezeket az adatokat mindig a központ, az állami szervek kezelték. Mihelyt a független média vagy a civil szféra próbálkozott a maga eszközeivel résen lenni és hozzáadni valamit a számokhoz, érkezett a figyelmeztetés, hogy nem való, törvénybe ütköző a pánikkeltés. Ezek a privát-szegmensek megelégedtek annyival, hogy dokumentáltak itt-ott, aztán a központ vagy helyesbített vagy nem. De legalább olykor táplálkozhatott őkelme is a megfigyelésekből. Születtek a magántulajdonban levő médiumok részéről tényfeltáró írások, fényképek, mozgóképes tudósítások, amelyek végül vagy elérték az ingerküszöböt vagy sem. A teljes folyamatban azonban sokkalta fontosabb volt mindennél a közösségi háló, amely a maga stílustalanságával, a maga esetlenségével, hiszen azért a közzététel, a „megosztás” demokratikus lehetősége még nem feltételezi a szakértelmet és a kiegyensúlyozottságot, de még így is nagy segítségünkre volt. A kendőzetlen nyerseség sokkal hitelesebben vallott a valóságról. Így derült ki, hogy sokan „menet közben” ugyanúgy randalíroznak, mint korábban. Így derült fény arra is, hogy milyen kálváriát kell végigjárniuk belföldön azoknak, akik három-négy országhatáron át közeledve „karanténképes” állapotban jöttek be az országba. Így tudtuk meg, hogy bizonyos helyeken mekkora erővel és odafigyeléssel kellett közbelépniük a hatóságoknak a nem túl civilizált állampolgárok hőzöngő falkái ellen. Így van sejtésünk arról, hogy jelen pillanatban is léteznek olyan gócpontok, amelyekben lappang a kór, illetve számos olyan feszültség, amely a kijárási tilalom feloldását követően robbanhat. Van itt nyomor bőven. És tudatlanság is.
Amíg odabent voltunk a lakásainkban, nem érezhettük ezeket a jelenségeket a maguk valójában, hiszen a valóság jelentős része áttevődött a kibertérbe. El a boltig, s vissza. El a bankig, s vissza. El a szeméttárolóig, s vissza. Esetleg ki a kertekbe. Vagy a földekre. A szükségállapot olyan búrát helyezett ránk, amelynek mesterséges volt a levegője. Nem dolgoztunk teljes erőbedobással. Úgymond takaréklángon égtünk. Az is lehet, hogy ebben a két hónapban elkényelmesedtünk, és most furcsa lesz, rosszulesik majd, „dísztelen” lesz a munkás-lendület visszavétele.
Olyan a hatóság, amilyen. Olyan a diskurzus, amilyen… A „megszabadulás” sikere most nem is a törvényektől függ, nem az elrettentő és bírsággal fenyegető szervektől, hanem az állampolgá-
rok arányérzékétől. Ha kellőképpen intelligensek vagyunk, ha tanultunk valamit ebben a furcsa magasiskolában, amely felért most akár több szemeszterrel is, akkor nyert ügyünk lesz. Ha nyakló nélkül engedjük el magunkat, akkor – félő – ott sem leszünk, ahol korábban. Nem a félévet, nem a tanévet bukjuk el, hanem az életet és annak jövőjét. A remény felröptetése egyben a kilábalás egyetlen lehetősége. Ha komolyan vesszük a világot és benne önmagunkat is. Mert egyetlen centrumunk a periféria.

Simó Márton

Hirdetés

Legfrissebb hírek

Szerkesztők

Kategóriák

Cimkék