Sok eső, kevés napfény

Sokáig tartott, amíg össze tudtam szedni az elmúlt időszakra vonatkozó gondolataimat. Olyan sok minden történt az elmúlt négy hétben, és mégsem. Mintha kényszerrel akarnák megállítani az idő kerekét, de az csak forog tovább. A világ még szabályozva, büntetve is vonakodik attól, hogy lassítson. Sok poszt, videó megjelent a hetekben arról elmélkedve, hogy a Föld bolygó azt a betegséget kapta, amire szüksége volt. Túl fiatal és tapasztalatlan vagyok ahhoz, hogy ezt megállapítsam. Csakis önmagamból indulhatok ki és abból, amit ismerek, közelről. Azt tudom, hogy olyan húszéves korom körül kezdtem gyorsan élni, és azóta eltelt három év. Kénytelen voltam lassítani, mert fizikai tünetei voltak a megfelelési kényszeremnek. És nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy nagyjából lábra álljak. Tudom, külső szemmel mindez csak hisztinek, feltűnési mániának és önsajnálatnak tűnik. Azt sem állítom biztosan, hogy mindez megváltozott. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Szeretünk a szakadék szélén állni és farkasszemet nézni a mélységgel, amelybe nem akarunk zuhanni. Szeretünk a tűzzel játszani, akkor is, ha már megégettük magunkat. Azt is tudom, hogy szerencsés vagyok. Hiszen mindenem megvan, semmi okom a panaszra. Sőt, életem minden percében hálás vagyok azért, amit kaptam. Nem történtek velem annyira szörnyűséges dolgok, amelyeken ne tudtam volna átlépni. Mert olyan emberek voltak mellettem, akik elég erősek ahhoz, hogy egy darabon engem is cipeljenek a hátukon. Talán ez az oka annak, hogy olykor tehernek éreztem magam. De a doki azt mondta: a depressziós ember a világ legönzőbb és legegoistább lénye. Nem akarok az lenni. Nem szeretném azt hinni, hogy körülöttem forog a világ. Vagyis szeretném érezni a súlyát annak, hogy mikor és hogyan kell körülöttem forognia. Az éremnek pedig két oldala van, mert ha nagy ritkán nem teszem ezt, akkor hajlamos vagyok elfeledkezni magamról. Legnagyobb hibám mindig is az volt, hogy az átverések ellenére is hiszek az embereknek. Ha elveszítem az emberségbe vetett hitem, akkor semmi sem marad. 
Most kint a kertben, napsütésben, csendben még biztosabb vagyok benne. S egy dolgot remélek, hogy ez így marad. Remélem, a szörnyűségek közepette is emlékezni fogok erre, mert ez megment. Megment attól, hogy féljek, hogy rettegjek és attól, hogy értelmetlennek, gonosznak és hidegnek lássam ezt a világot. 

 Fülöp Orsolya

 

Kapcsolódó cikkek