Látszatintézkedések

Előfordul szinte mindenkivel néha, hogy hiába tornyosul előtte megannyi megoldandó feladat, mégis inkább valami másnak fog hozzá. A legtöbbször olyan tevékenységet választunk ilyenkor, amit gyorsan véghez tudunk vinni. Van látszatja. Ez azért jó, mert az ilyesminek többnyire kellemes, nyugtató hatása van ránk. Jólesően meg tudjuk veregetni a saját vállunkat, hogy ugye, mennyire ügyesek, operatívak vagyunk. Egy pillanat alatt kész is volt az egész, ez is ékesen bizonyítja, hogy mi mennyire értünk hozzá!
Sőt! Egy atomóra precizitásával hajtottuk végre a feladatot, hát nem vagyunk zseniálisak? De! Már hogyne lennénk azok, hiszen épp az előbb hajtottunk végre valamit rekordsebességgel, amire ugyan különösebben égető szükségünk nem volt, de ahogy mondani szokták: valakinek ezt is meg kell tennie. És mi aztán valakik voltunk.
Így kell ezt, próbálja ezt valaki ugyanebben a tempóban utánunk csinálni. Nem fog menni a többségnek. Azért nem, mert szándékosan olyan feladatot választottunk magunknak, amelyben a legjobbak közé tartozunk. Aki jobb, mint mi, az már nem is ember, hanem földönkívüli lény. Magabiztosságunk nem ismer határokat. Ha valaki mégis magabiztosabb nálunk, akkor az csakis Muhammad Ali lehet, vagy hozzá hasonló nagyság. „Ha valaki olyan nagy, mint én, nehéz szerénynek lenni” – jelentette ki még ereje teljében a néhai ökölvívó-legenda. A lényeg, hogy viszonylag könnyen meg tudjuk győzni magunkat a fent dióhéjban vázolt módszerrel, hogy minden a legnagyobb rendben van velünk, körülöttünk.
Aztán jön a másnap. Amikor már nincs több pótcselekvés. Bármerre nézzünk, csak az előttünk feltornyosult feladathalmazt látjuk. Kijózanodunk egy kicsit tőle. Utána meg jön, hogy a falba verjük a fejünket, amikor rádöbbenünk, hogy ha előző nap nem valami pótcselekvéssel foglalkoztunk volna, akkor most a ránk váró munka mennyisége fele ennyi se lenne. De már késő.
Nincs ez nagyon másként a közéletben sem. Rohan az idő, napról napra közelebb kerül a választások időpontja. Tenni kell valamit, de ilyen rövid idő alatt roppant nehéz valami nagyszabású cselekedetet végrehajtani. Ezért célszerű valami egyszerű, de látványos dolgot kitalálni.
Alighanem ilyen gondolatok járhattak a honatyák (és a honanyák) fejében, amikor a szenátus elfogadta azt a törvénykezdeményezést, hogy 350 lejes utalványt kapnak az iskolák egyenruhák beszerzésére. Mekkora ötlet volt!
Most nem kívánunk belemenni abba a tisztán esztétikai vitába, hogy mennyire néznek ki jól az egyenruhák, és abba sem, hogy ez milyen mértékben járul hozzá a gyermekek fejlődéséhez. Kétség sem férhet hozzá, hogy az egyenruhák jól néznek ki. Esztétikai szempontból a rendezettség látványa, amelyet az egyenruhák is sugallnak, kifejezetten jól mutat. (Vagy éppen félelmet kelt. Mint annyi minden: ez is nézőpont kérdése.) Mint ahogy egy ilyen intézkedés kétségkívül hozhat a konyhára jó pár szavazatot. Igazuk van a derék szenátoroknak: addig sem figyel senki arra, hogy hogyan kezelik a világjárvány miatt ránk szakadt gazdasági válságot.
Aztán meg miért is haragudhatnánk rájuk? Elvégre előfordul szinte mindenkivel néha, hogy hiába tornyosul előtte megannyi megoldandó feladat, mégis inkább valami máshoz fog hozzá.

 

Hirdetés