Lábjegyzet a vesztegzárhoz

A Vesztegzár a Grand Hotelben volt az első Rejtő Jenő-regény, amit először – nagyon fiatalon, szinte még kölyökként – elolvastam. Egészen idén március 17-ig – a szükségállapot első napjáig – mindössze ennyit tudtam arról, hogy mivel jár a vesztegzár, karantén, szükségállapot. Ezért valami ilyesmire számítottam: „Ebben a pillanatban borzalmas szirénázással nyolc-tíz autó vágtatott a szálló elé. Katonák és rendőrök ugráltak le serényen. A hallban csodálkozva, aránylag higgadtan fogadják az eseményeket, de amikor egy hivatalos személyiség azt kiáltja, hogy »mindenki őrizze meg nyugalmát, nincs semmi baj!« – nyomban kitör a pánik.” Kevés híján a térdemet csapkodtam a nevetésétől, amikor idáig jutottam az olvasással. Ez volt az a pillanat amikor visszavonhatatlanul elindultam a Rejtő-rajongóvá válás útján. Azóta is őszinte híve vagyok a Mesternek. Igen, így, nagy M-mel.
Nem éppen úgy történt a dolog, ahogy olvasmányélményeim alapján elképzeltem, de azért meglepően sok a hasonlóság. Most, hogy tegnap az államfő bejelentette, további harminc nappal meghosszabbítják a szükségállapotot, nem véletlen, hogy ismét eszembe jutott szellemi értelemben vett ismerkedésem a Mesterrel. De nemcsak a regény jutott eszembe, hanem nagyon sok minden más is. Igen, még az is! Mindössze az a különbség zsenge ifjúkorom és a tegnapi nap között (ugye, ön ezt holnap olvassa, amikor a ma már tegnappá vált, ez a napilapos tempó szépsége), hogy most nincs kedvem a térdem csapkodni a nevetéstől. A járvány egy csöppet sem vicces, ahogy a gazdaságot szinte megbénító szükségállapot sem az. Ha pedig az ember fia végignézte a televízióban az államfő kimért – egy átlagos temetés hangulatát hátborzongató élethűséggel felidéző – beszédét, akkor pláne elment az életkedve.
Emlékszem, egy alkalommal azzal nevetettem meg barátaimat – akik osztoznak a Mester iránt érzett feltétlen rajongásomban –, hogy kijelentettem: az élet csupán lábjegyzet Rejtő Jenőhöz. Ha jobban belegondolok, viccen túl is van ebben valami. Elég ha összehasonlítjuk az emberi reakciókat a kialakult válsághelyzetben, és látni fogjuk, hogy milyen döbbenetesen nagy a hasonlóság a regényhősök és a valódi, hús-vér emberek között. Gondolom, önök közül is sokan látták a tegnapi híradóban, hogy egy olaszországi férfi traktorral hajtott be Rómába imádkozni. Tisztára mintha egy Rejtő-regény nyitóképét láttuk volna.
A bezártság miatt egyre többet és egyre szívesebben beszélgetünk egymással. Még azokkal az ismerőseinkkel is szívesen szóba állunk, akikkel korábban ritkábban szoktunk. Javítsanak ki, ha tévedek, de mintha elkezdtünk volna hiányozni egymásnak. Most, hogy nem találkozhatunk csak úgy lazán, bármikor egymással, lehet, végre megértjük, hogy mekkora értéket képvisel embertársaink társasága. Ha ezt a tudást el tudjuk sajátítani, már nem volt hiábavaló a szükségállapot. Ha véget ér a vesztegzár, de megmarad a kialakult bajtársias hangulat, a bajban felszínre törő együttérzés felebarátaink iránt, akkor még az is lehet, hogy közösségként megerősödve kerülünk ki a bajból. Mintha csak a Mester egyik regényét olvasnám. De most tényleg: nem olyan az élet, mintha csak lábjegyzet lenne Rejtő Jenőhöz?

Kiss Előd-Gergely

Hirdetés

Hirdetés