Beszélgetés Czikó Levente testnevelő tanárral

Két lehetőség van: vagy nyersz, vagy tanulsz!

Czikó Levente a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola testnevelő tanára, akivel a sport iránti szeretetet szülei nagyon fiatalon megismertették és megszerettették. Ő maga is ezt a vonalat követi, annyira, hogy gyerekeinek szobája tornateremként is működik.

– Mikor és milyen sporttal került először kapcsolatba?

– Szüleimnek köszönhetően gyakorlatilag nagyon hamar, hároméves koromban megismerkedhettem a sízéssel, amelyet a későbbiekben versenyszerűen űztem. Sajnos ebben a sportágban történt egy balesetem, lábtörést és bordatörést szenvedtem, a baleset után megijedtem, és végül abbahagytam a síelést. A sporttal azonban nem hagytam fel, a szüleim átírattak cselgáncsra, és ez a sportág végigkísért egészen tizenkettedik osztályig, sőt tovább is, mert a nagylányom születéséig még el-eljártam az edzésekre. De az úgymond versenysportból kiszálltam, a család került számomra az első helyre. Néha-néha egy keveset mozgok, amennyi belefér a család mellett kondícióm fenntartása gyanánt. Tizenkettedik osztályban határoztam el igazán, hogy igen, ténylegesen a sporttal akarok foglalkozni, viszont csak Kolozsváron, miután egyetemi tanulmányaimat befejeztem, tudatosult, tisztult le bennem végérvényesen, hogy igen, valóban vagy edzőként, vagy akár testnevelő tanárként fogok tevékenykedni az elkövetkezendő években, ez végül megvalósult.

– Hol sikerült elhelyezkednie a tanulmányokat követően?

– Frissen végzettként az a lehetőség kínálkozott, hogy a csíkszeredai Xántusz János Általános Iskolában kezdjek el tanítani. A csíktaplocai iskolában tizenegy évet töltöttem el, majd ezt követően a sikeres versenyvizsga után a Nagy Imre Általános Iskolában kezdtem el tanítani, és a mai napig itt dolgozom.

– Eredmények a dzsúdóban, amelyekre büszke?

– Őszintén szólva sosem voltam valami nagy eredményhajhász, a mozgás öröme, hogy társaságban tölthettem időmet és hogy fejleszthettem magam, sokkal többet jelentett számomra. Persze fiatalkoromban nyertem ilyen meg olyan kupákat, érmeket az országos bajnokságon, csapatban és egyéniben is voltak dobogós helyezéseim.

– Milyen a diákokkal való közös munka?

– A jelenlegi járványhelyzetet figyelembe véve nagyon rossz és nehéz, mert a munka egyik része, hogy megfelelő minőségű videókat találjunk a gyerekeknek, olyan mozzanatokat keressünk a videókban is, amelyeknek külön mondanivalója van, mert nincsenek külön erre a célra videók. Sajnos nem oldja meg a gyerekeknél a mozgást az, hogy leutánozzák a videót, és még ha elvégzik is a gyakorlatokat, akkor sem biztos, hogy helyesen csinálják. A tanár feladata lenne, hogy megfelelően sajátítsák el a gyakorlathoz szükséges mozgásokat, mert sokszor finomítani kell és lehet a technikákon, akár az ügyesebben mozgók esetében is. Minden gyakorlatnak megvan a helyes végrehajtási módja, és ha a gyerekeknél ez rosszul rögzül, rosszul ivódik be, a későbbiekben nagyon nehéz helyrehozni, korrigálni. Egyébként örömömre szolgál a gyerekekkel történő munka, jól kijövünk egymással, megvan a közös hang, nem panaszkodhatom ilyen téren egyáltalán, de véleményem szerint minden kolléga, aki testnevelőként dolgozik, hasonlóan vélekedik. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy teljesen más a munka a nagyokkal és a kicsikkel. Az előkészítős gyerekeknek teljesen más gyakorlatokkal kell készülni órára, mint mondjuk a nyolcadik osztályosoknak. Fontos tisztában lenni a különbségekkel a korosztályokat illetően, ha csupán szakmai értelemben vesszük is, nem tarthatjuk ugyanazt az órát meg a hetedik vagy nyolcadik osztályban, amit mondjuk az előkészítő vagy első osztályban kell tartani, mert akkor a nagyok csak néznének valószínűleg, és nem értenék, hogy mi folyik körülöttük és unnák is az órát. Ebben rejlik azért némi kihívás is.

– Van-e, és ha igen, melyik a kedvenc korosztálya?

– Lássuk csak, az előkészítővel nagyon sok a játék, jobbára csak az van, hisz ez korukból fakadóan érthető is. A nagyobbaknál könnyebben lehet dolgozni, ott már van egy kis rendszer, fegyelem. Lelkesedés szempontjából azonban talán a második osztályt tudnám kiemelni, és az ötödik osztályosokban is van jó nagy adag elszántság a mozgásra. Ők azok a korosztályok, akik kinőnek már a tanító néni kezei alól, jönnek a tanárok, egy teljesen új helyzet áll elő számukra, bizonyítási vágy van bennük, és ennek következtében próbálnak minél többet ügyeskedni, aktívan részt venni az órákon.

– Korábban említette a szülői befolyást a sport területén. Mennyire fontos Önnek ezen minta továbbadása saját gyerekei esetében?

– Fontos szempont ugyanúgy számomra is, bár az az igazság, hogy gyerekeim még kicsik ahhoz, hogy bármilyen sportot rájuk erőltethetnék. Próbálkoztam már, de egyrészt a mai fiatalok nem olyanok, mint mondjuk az én gyerekkoromban, hogy ha ráállítanak egy bizonyos sportra, azt csináljam, még ha esetleg nem is tetszik az adott tevékenység. Mostanság nem így működik, ehhez talán egy keveset a mai világ is hozzájárult, mert sokkal többet látnak, mint mondjuk régen, és ennek következtében még inkább szelektálnak, válogatnak. A nagylányom akart úszásra járni, ennek külön örültem, jól is ment neki. Bár jelen helyzetben az uszoda zárva van, volt alkalma a nyaralás során gyakorolni, azonban várjuk már az uszodába való visszatérést. Mondhatni az egész családunk nagyon sportbarát, olyannyira, hogy a gyerekek szobái úgy vannak berendezve, hogy van gyűrű felszerelve, illetve bordásfal és mászófal, így amikor csak kedvük tartja, mozoghatnak. Persze a sérülések elkerülése érdekében a padló is olyan borítást kapott, amelyen különösebben nem kell félni, hogy bármiféle bajuk eshet. Szeretik nagyon és előszeretettel használják, az alkatuk is megvan hozzá. Természetesen mindezt a játékosság szellemében, nem utasítom őket semmire ilyen téren, de ha kedvük van, akkor csinálják, kihúzzák magukat rajta, kapaszkodnak, mászkálnak stb. Ezt az eljárást kellene követni az iskolában is, hogy mindent bátran próbáljanak ki a gyerekek. Ez jelen helyzetben majdhogynem lehetetlen az egészségügyi szabályok szigorú betartása miatt, a testnevelők dolgát rendkívül megnehezítették. Külön labdával végezzék a gyakorlatokat, egymáshoz közel nem szabad menjenek, mindezek elképzelhetetlenek számomra, hogy hogyan lehet gyakorlatban megvalósítani, de reméljük, hogy sikerülni fog.

– Milyen szellemben próbálja élni mindennapjait, van egy vezérelv, amelyet megfogalmazott saját maga számára?

– Mondhatnám akár motivációként is, elvégzem azt, amit el kell végeznem, van egy ilyesféle meglátásom, hogy ha mindenki elvégzi azt, amit el kell, hogy végezzen, akkor minden úgy történik, ahogyan kell, és én hiszem azt, hogy a társadalomnak én is pont ugyanúgy része vagyok, mint minden más ember. Ha én elvégzem testnevelő tanárként az egészből a feladat rám eső részét, akkor a gyerekek tudnak fejlődni, annak érdekében, hogy egészséges, ügyes emberekké válhassanak a későbbiekben. Mindemellett a sport nyújt az életükben egy jó irányvonalat. Sajnos manapság gyakran látom azt, hogy ha valami nem sikerül, rögtön feladjuk. Valójában azt kellene elérni, hogy ha most nem sikerült, akkor is azt jelenti, hogy tanultam valamit. Ha nincs amiből tanulni, akkor azt jelenti, győztem, csupán ez a kettő van: vagy győztem, vagy tanultam. Azonban sajnos általában az van, hogy ha nem nyertek, akkor vége, elbuktak, többet nem akarják folytatni, fejlődni, pedig ez helytelen hozzáállás. Nem mindig nyersz, a dzsúdóban én sem mindig nyertem, de a következő versenyen jobban próbáltam teljesíteni, mert ha vesztes meccs után hazamész és leülsz a TV elé és többet nem próbálkozol, akkor igen, valóban vesztettél. Vesztes meccs után el kell könyvelni, hogy ez egy ilyen nap volt, és lépésről lépésre haladva arra kell törekedni, hogy a következőben sokkal jobban tudjak.
 

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Hirdetés