Kapaszkodó

Családunkban újfent nagy kaland előtt állunk: járni tanulunk! Van nekünk ugyanis egy kis, nyolc hónapos Kapaszkodónk, aki sok mindenre megtanít, emlékeztet bennünket. Ez a kis induló élet családtörténetünkben immáron negyedszer emlékeztet arra, hogy a mindennapi csodák egyike a magabiztos járás (lesz)! A kisember, amikor járni tanul, mindenbe kapaszkodik, ami csak elérhető: babaágy peremébe, ágytakaróba, lámpavezetékbe, anya ujjbegyébe... Mindenre ráfonódnak a pici kezek. Bár egy idő után a mindennapi életünk ritmusává, rutinjává felejtődik ez a megtartó, begyakorolt mozdulatsor, időnként belátjuk, hogy mégsem olyan örök állandó, magától értetődő motorikus feladat ez az emberi életben. Átvitt értelemben ugyanis sokszor kell újrakezdeni a járást. Életkorok elesettségeiből, egyensúlyvesztett állapotaiból, egy-egy betegségből, megpróbáltatásból, de ebből a kényszerhelyzetből is, amiben vagyunk, újra és újra fel kell, és fel lehet állni! Meg lehet tanulni újra magabiztosan járni! Mekkora öröm az emberi életünkben, hogy újra járhatunk! Jézus egyik legerőteljesebb evangéliumi biztatása nem véletlenül ez: „Kellj fel, és járj!” –  Jó, jó, de hogyan kell ezt csinálni? – tehetjük fel jogos kérdésünket bizonytalan, kibillent állapotunkban. Az evangéliumi történetekben ott van a lényegre törő válasz is: „Akarsz- e...?” Az akaraterő, a hit ugyanis pontosan a lényegre világít rá, arra, hogy az adott élethelyzetünkben pontosan mi is áll a körülöttünk lévő rengeteg történés lelkünkre vetített metszéspontjában? Máris érezzük, hogy itt a lényegről van szó: az első kapaszkodónk a hit, az akaraterő. A fölállásra, újrakezdésre csakis akkor van lehetőségünk, esélyünk, ha először megtaláljuk önmagunkban azt a nyugvópontot, azt a belső lelki egyensúlyállapotot, amelyre bizton rá lehet támaszkodni. Ha ilyen egyszerű a lépdelés újrakezdésének lehetősége, mégis miért olyan sok a bizonytalan járású ember? Amennyiben őszinték vagyunk önmagunkkal szemben, bevalljunk, hogy a lélekorigóban, középpontban, sokszor nem az a mustármagnyi hit és nem az életszépítő akaraterő fészkel, hanem épp a zűrzavar, a kétség, a gyanakvás, a félelem. Ezzel a sok 21. századi kosszal a bensőben, csak szédelgő emberei leszünk a mának. Tovább figyelem legkisebb lányomat, vele azonosuló, empatikus lélekkel. És máris látom a pici ember nagy akaraterőre és tiszta hitére épülő lépésecskéit erősítendő, második legnagyobb titkot: a külső tekintetet! Igen, az anyai/apai, a testvéri, a nagyszülői tekintetbe való kapaszkodás egy kisbaba lépteire robbanó energiát szabadít. A biztató, jóságos tekintet a gyermeklélek tükröcskéje, a szemek köré és arcocskára azonnal életkedvmosolyt kerekít. Minden újrakezdésnél ugyanilyen fontos alapkérdés, hogy milyen tekintetbe kapaszkodhatunk? Isten atyai tekintete egy biztos, láthatatlan aranyszála az életünknek! Ilyen biztató sugárzat kellene legyen az embertestvéreké is! A rokon, a szomszéd, a barát, az ismerős tekintete lehet-e számunkra ma kapaszkodó? 
– Na és mit sugároz az én tekintetem? – tehetjük fel önmagunknak a kérdést.
„A test lámpása a szem. Ezért, ha a te szemed tiszta, az egész tested világos lesz!” – eme jézusi felhívás nemcsak az istenországa-azonos tisztaság megőrzését hivatott erősíteni, de arról is szól, hogy világítótorony vagy! Világosságod, kisugárzásod arra is való, hogy az élet vizein utazóknak irányt szabj. Hadd legyen tekintetünk biztatás, életörömre, játékra való felhívás azok számára, akik belénk, szemünk fényébe kapaszkodnak!

 

Solymosi Alpár unitárius lelkész

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek