Gaudeamus

Ezekben a napokban szervezik országszerte a középiskolák és egyetemek online ballagási ünnepségeiket. Korábban május végén, június elején felpezsdült az élet Csíkszeredában. A tanintézmények körül virágárusok hada telepedett le, a parkolóhelyek még a város másik végén is beteltek, szülők, keresztszülők, jó barátok serege igyekezett felköszönteni a végzősöket. Volt, aki szívből, de olyan személy is akadt, aki csak kötelességből gratulált. Mint oly sok minden mást, ezt a fajta ünneplést is megváltoztatta a járvány. Már csak online vehetnek búcsút társaiktól és tanáraiktól a véndiákok. Egy-egy iskola, egyetem vezetősége igyekszik a legtöbbet nyújtani a ballagóknak, de meglátásom szerint semmi nem pótolja a személyes búcsúzkodást. Tudom, sokan mondhatnák, jó-jó, de minden egyes ünnepségen csak a dumák tömkelege hangzott el, a tanárok és a politikusok ámították végzőseinket, különben is arról szólt a ballagás, hogy ki milyen ajándékot kap, illetve mekkora kicsengetési bulit tartanak az ünnepelt tiszteletére. Azt gondolom, hogy mindezekben is van igazság, és valóban vannak túlzások. Nem akarok senkivel szigorú lenni, de számtalanszor láttam, egy-egy diáknak sem az érettségi, sem a szakdiploma megszerzése nem sikerült. Dacból vagy a szülők iránti tiszteletből adódóan nem kellene legalább az egyiket megszerezni? Itt jegyzem meg, hogy meglátásom szerint ebből a szempontból is fordított világot élünk. Nem előbb kéne legyen az érettségi, utána a ballagás és minden velejárója? (No, lehetne erről bővebben és a tanügyi elöljáróink döntéseiről, no meg az érdemeinkről is diskurálni, de ezúttal nem célom.) Aztán vannak olyanok is, akik a közösségi oldalakon büszkélkednek a „sikeres éreccségivel”. Tehát tényleg léteznek furcsaságok. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy diákjainknak mégis kijár, kijárna egy igazi ünneplés, hiszen fiatalságuk legszebb éveinek nagy részét az iskola falain belül, más-más településekről összeverbuválódott társaikkal töltötték. Számtalan versenyt, kirándulást, osztálylógást, csibészséget, illetve a tanárok bátorítását vagy olykor szívatását tudhatják maguk mögött. Különben is a ballagások után kilépnek a nagybetűs életbe. Többen egyetemen folytatják tanulmányaikat, vannak olyanok, akik (a bátrabbak) az itthoni munkaerőpiacon helyezkednek el, mások meg egyenest a nagyvilágban próbálnak szerencsét. Azt gondolom, mindannyiunknak van tapasztalata arról, hogy egyik sem könnyű megmérettetés, főleg nem 18-19 éves fejjel. Bízom abban, hogy amint a járványügyi helyzet megengedi, a tanintézmények vezetői nem lesznek restek, és megfelelő körülmények között szerveznek egy-egy meghittebb ünneplést, hiszen úgy vélem, hogy az online térben elcuppantott puszik, elcsattant pacsik és feldobott kalapok távol állnak a méltó búcsúzástól.

Biró István