Hirdetés


Csak pozitívan!

Egy kora tavasszal hallott kijelentés jutott ma eszembe, miszerint nem azok lesznek a járvány vesztesei, akik elkapják a vírust, hanem azok, akik a megfertőződéstől való szorongásban elveszítik az uralmat maguk és életük felett. Akkor túlzásnak tartottam a (nem ilyen szépen megfogalmazott) kijelentést, de ma már kezdem elhinni, hogy a valóságot vetítette előre. Sajnos, egyre többen megfertőződnek, egyre több a szigorító intézkedés is emiatt, ami pánikot szül és egyéb kedvezőtlen társadalmi folyamatokat indít el. A legelkeserítőbb az, hogy ezek a folyamatok ott is hangsúlyosan jelen vannak, ahol a jövő nemzedékét nevelik. A nevelés, mint olyan, nehéz és időigényes, sőt stabil személyiséget feltételező tevékenység, ha úgy tetszik, életforma, ideális esetben. Ahol a pedagógus kialakít egy „egészséges” hozzáállást a vírushoz is, el tudja magyarázni a diáknak, hogyan lehet a szabályok betartásával is viszonylag normális mindennapokat élni. Félelem nélkül, elővigyázatossággal. Ilyen tanárról keveset hallok. Egyáltalán: nem igazán tapasztalok egy reális viszonyulást a minket körülvevő helyzethez, nincsen olyan kommunikáció, sem hivatalos, sem közösségi szinten, amely félelemmentesen, a valóság talaján kezelné a járványt és a hozzá kapcsolódó mindennapjainkat. Nem tartom helyesnek, ha a tanár azt mondja diákjának, ne add oda a ceruzádat a társadnak, mert ezáltal veszélybe sodrod idős családtagjait (ismét szelíden fogalmaztam)! Nem tartom helyesnek, hogy ennyi idő elteltével sem tudunk a félelmeinken továbblépve a valóságba helyezni magunkat. Egy valóságba, ahol nem vírushívők és -tagadók vannak, hanem emberek, egymásra utalva, érintésmentesen ugyan, de összekapcsolódva ezernyi szállal, félelmeikkel, örömeikkel és gondolataikkal együtt. Ahol mindannyiunk érdeke, hogy a romboló kommentháború, érzelmi zsarolás, hisztéria helyett elkezdjünk végre úgy tekinteni a jelen állapotunkra, mint egy megoldásra váró problémára. Ahol nem rettegésben várjuk, mikor csap le ránk is a vírus, hanem teszünk azért, hogy minél kevesebb esélye legyen nálunk. Egy erős immunrendszer és egy még erősebb idegrendszer birtokában biztosan kevesebb sérüléssel megúszhatjuk, és talán segíteni tudunk a hozzánk közel állókon, a ránk bízottakon is. Titkon abban reménykedem, hogy a fenti kijelentés nem válik valóra, sőt, nehéz helyzetünkben meglátjuk a kihívást, a pozitív gondolatok teremtő erejét és a végén meg tudjuk köszönni a vírusnak, hogy jött valahonnan, s hozott valamit, ami bennünk volt, de régóta nem tudott felszínre törni…


 

Hirdetés