Bőröndnapló 102.

A dómtól a Scalaig

Ha Milánóban szembeállunk a székesegyházzal, akkor balra egy különleges, kétemeletnyi bejárattal rendelkező, üveggel fedett utca nyílik, a Victor Emmanuel galéria, mely úgy, ahogy van, egy ékszer. Különben mások is így láthatták, már az elején, mert Milánó szalonjának is szokás nevezni. Úgy tűnik, valamikor ez volt a dicséret, az elismerés csúcsa, hisz Velence San Marco terét Európa szalonjának becézte Napóleon. Tudjuk, a francia szalonok és aztán a tőlük átvett, egy időben kisebb méretekben nálunk is működő, elsősorban irodalmi szalonok, a stílus és a szellem találkahelyei voltak. Nekem egészen különösen tetszik ez az asszociáció, hisz lelkem rejtett, illetve nem is annyira rejtett, mint inkább irreális vágyai között szerepelnek a francia szalonok: ha én egyszer egy ilyenben ülhetnék! Esetleg ha én magam tarthattam volna fönn ilyet. Mint ahogyan természetesen azt tettem volna, ha akkor és oda születek. Így csak az álmodozás marad, de az is szép. Különben az olaszok annyira szeretik ezeket az elegáns üvegkupolás bevásárlóutcákat – hisz benne a legdrágább és legmárkásabb boltok, művészeti üzletek és csodálatos fagylaltok kapnak helyet –, hogy Nápolyban is létrehoztak egy hasonlót, a Galleria Umbertót, a királyi palota közelében, az operával átellenben. Ez kissé később – 1887–1891 között – épült, mint a milánói, amelyet 1865–1878 között alakítottak ki. Ez utóbbi a dóm teréről átvisz a híres Scalához. A világ egyik, ha nem a leghíresebb operaháza 1778-ban nyitotta meg kapuit egy Salieri-operával, és roppant egyszerű, neoklasszikus külsővel rendelkezik, annyira, hogy szinte csalódást okoz, amikor először látja az ember, hisz megszoktuk, hogy mindenhol Európában – hogy ne menjünk messzibb – a zene és dráma eme szentélyei rendkívül elegánsak és rendszerint gazdagon díszítettek. A belseje már inkább eleget tesz a várakozásainknak. Színpada az ország második legnagyobbja, a nápolyi San Carloé az elsőbbség, ám amitől a Scala azzá válhatott, ami, az a nép érdeklődése és szeretete volt és maradt mai napig. De nem kis szerepe volt ennek a híres zeneműkiadónak, a Casa Ricordinak is, amely mecénásként és a zenei élet szervezőjeként is működött, sok vállalkozó kedvvel és merészséggel, amellyel odavonzotta a 19. század legjobbjait. És itt óhatatlanul eszembe jut, hogy bár felnőttként nem lettem mozirajongó, épp ellenkezőleg, nem igazán vonzanak a filmek, gyerekkoromban annál többet jártam moziba. Ez volt ugyanis nagyszüleim egyik kedvenc szórakozása, és engem rendületlenül vittek mindig, amikor ők mentek, néha hetente kétszer is. Mert ilyen volt a filmszínházak rendje. Néha, ritkán, ha rendkívül nagy volt az érdeklődés egy film iránt, akkor egész héten vetítették – közkívánatra, mint mindig hirdették. Szívesen mentem velük és mindig nagyon érdekelt, amit láttam, rendszerint kosztümös filmeket, amelyek színesek és szélesvásznúak voltak (ami egy fontos szempont vala), bár volt, amikor valószínűleg alig-alig értettem meg belőlük valamit, de hangulatok, címek, jelenetek, színészek bizony a mai napig bennem maradtak. Dumas-regények megfilmesítései, a Monte Cristó grófja, Sarita Montiel zenés filmjei, tizenévesen Bondarcsuk Háború és békéje és igen, a Casa Ricordi is, mind-mind itt maradt a lelkemben.
Előadást sajnos eleddig nem láttam a Scalában, de nagyon remélem, hogy ez is megadatik majd nekem, csak pusztuljanak már a mindenféle vírusok. Ezért fogok inkább a valódi olasz zenei élményeimről beszámolni, mert ha már eljutottam a Scala említéséig, akkor hadd idézzem emlékezetünkbe a mindenki által tudottat, hogy ez az ország a zenében is, különösen az operában, páratlant alkotott. Hisz szinte bármelyikünket, ha megkérik, mondjon egy operaszerzőt, rendszerint Verdi neve jut eszünkbe elsőnek. És nem véletlenül. Áriái már az első bemutatók után slágerekké váltak és énekelték meg fütyörészték az utcákon, indulóit meg a felkelők is énekelték, hisz az olasz nép mindig kimutatta nemcsak a zeneszeretetét, hanem az életkedvét is, amelynek ez az egyik legcsodálatosabb megnyilvánulása. Jusson eszünkben, hogy még nem is olyan régen, milyen csodálattal és áhítattal néztük-hallgattuk, ahogyan a dúló járványban az esti énekléssel, közös zenéléssel igyekeztek megőrizni az életkedvüket és az életbe, a túlélésbe vetett hitüket.
Nem vagyok kifejezetten operarajongó, de van néhány mű, és szerzőik, amelyek, akik nagyon közel állnak a lelkemhez. Giuseppe Verdi (1813–1901) közülük a legfontosabb, bevallom, azért, mert nála még a recitativókat is élvezem, hisz ezek is dallamosak. Sok szállal kötődik Milánóhoz, bár Roncoléban született, szegény családban, ahogy írják róla, majd a közeli Bussetóban tanult, illetve dolgozott is egy ideig, mindkettőt Barezzi zenerajongó kereskedő pártfogó szárnyai alatt, akinek végül elveszi a lányát. Életének ezeket a helyszíneit végigjártam néhány évvel ezelőtt. A szülőháza inkább egyszerűnek tűnt, mint kifejezetten szegényesnek, annál kevésbé voltam megelégedve a körítéssel, a megemlékezés formáival, ami valóban szegényes volt egy ekkora személyiség esetében. Mindössze egy biszkvitszobrot lehetett róla kapni – igaz, több méretben –, amit természetesen azóta is itt őrzök a könyvespolcomon, ha felnézek a gépelésből, visszanéz rám egyéb szépséges emlékekkel, és bár még nem sikerült rájönnöm, kinek az alkotását másolták le, mégis szeretem. A szegényes, jellegtelen felhozatalt azért teszem szóvá, mert van összehasonlítási alapom, ugyanis Torre del Lagóban például, a szabadtéri színpadon tartott Puccini-fesztivál alkalmával a szerző villájának udvarán található híres, egész alakos szobrának ezüst másolatát árulták, háromféle gyönyörű kivitelben (sima csillogó ezüst, patinázott és rezesített). A Barezzi-házban a zongoráját is láttam, csak nem érinthettem meg, és az operaházat is megnéztük, ahol dolgozott, és abban a formában őrizték meg, ahogyan Verdi is látta. Az operának ez a zsenije – bár az elején a kortársak nem tartották sokra, és különösen nem láttak újítót benne – összeforrt a forradalommal és a szabadságharccal is, ráadásul művei olyan jólétet biztosítottak számára, amilyen kevés művésznek adatik meg. Ebből, bár nem volt egy könnyen költekező típus, Villanova sull'Arda városában épített villát, de ami ennél fontosabb, Milánóban, ahol sokat élt és alkotott, az idős zenészeknek alapított máig működő otthont és őt magát is ide temették el. Megható volt látni az egyszerű síremléket.
 

Albert Ildikó

Hirdetés

Legfrissebb hírek

Szerkesztők

Kategóriák

Cimkék