tiszta égbolt
Homlokzat
Nemrégiben Vallónia fővárosában, Namurban láttam egy épületet, amelynek csak a homlokzata állt. Alaposan és szakszerűen kitámasztották minden irányból, hogy ne károsodjon a gyönyörű szecessziós stílusú – ott art nouveau-nak hívják – fal, míg lebontották mögüle az épületet, s míg újat nem emelnek helyébe. Korábban Brüsszelben találkoztam hasonló eljárással, az ott látott többemeletes, több tíz méter hosszú homlokzat szinte félelmetes volt, amit önmagában meredezett az ég felé. De hamarosan korszerű épületet emeltek mögötte, korszerű anyagokból, korszerű felszereléssel és a mai igényeknek megfelelő terekkel, beosztással. Bizonyára hamarosan a Namurban látott társa is ilyen lesz, a régi városrészben, a közigazgatási székház szomszédságában emelkedő épület úgy lesz majd modern, korszerű, hogy nem rontja a történelmi városképet. Első látásra tetszetős az elképzelés, ugyanis az utcakép egységes marad, nem töri meg egy – teszem azt – modern vonalvezetésű, acélból és üvegből emelt épülettömb. De ha jól belegondolok, akkor az az érzésem támad, mintha neves előadóművész playback-ről énekelne nekem: a hangja az igazi, de a zenei kíséret gépről szól, korábban rögzítették. Holott számomra az ének és az azt kísérő zene szerves egységet alkot, ha ennek a szerves egységnek az egyik eleme művivé válik vagy hiányzik, akkor… becsapottnak érzem magam. Valahogy így vagyok ezekkel az épületekkel is. A homlokzat szerint történelmi építészeti értéket képviselnek, ha belépsz, kiderül, hogy más korba léptél, mint amire számítottál.
Bizonyára nem új keletű a dilemma: hol húzódik a határ a hagyomány és a korszerűség között? Hogyan lehet összeegyeztetni e kettőt? A paraszti kultúrában – amely nagyon pragmatikus volt – ugye sokkal egyszerűbb volt a dolog, mert ott az a jó, ami hasznos, s attól kell megszabadulni, ami haszontalan, ami funkcióját veszti. Műépítész ismerősöm élt a példával, egy faragófejszére mutatva: ez a fejsze azonos-e a nagyapja fejszéjével, ha azon közben többször nyelet cseréltek, s vagy kétszer a fejét is kicserélték?! Míg a rendeltetése, a szerepe, formája nem változik, addig talán ugyanarról a fejszéről beszélhetünk…
Hasonló dilemmával szembesülnek például a templomok tatarozásának, korszerűsítésének megrendelői és kivitelezői: hogyan lehet egyensúlyt teremteni a műemlékvédelmi szempontok, a liturgiai kötöttségek és a hívek kényelmi elvárásai között. Mert egy dohos templom, bármily szép reneszánsz szárnyas oltára és mesterien munkált padsora van, nem vonzó a hívek számára, ha a vasárnapi szertartást nyirkos hidegben kell végigülniük. S ha már a templomoknál tartunk: sok templomunk nem egyetlen korszak, stílus lenyomatát viseli magán, hanem többnek Árpád-kori, gótikus, reneszánsz és barokk elemei is vannak, s mai beavatkozáskor melyik korszak elemeihez kell viszonyulni, tiszteletben tartani? Eddig minden kor hozzátett valamit a maga stílusából, ízléséből, elvárásaiból, s akkor mi az, amit mi hozzáadhatunk?
A namuri épületet hasonlíthatom a viasszal bevont almához, amely kívülről szép, de nem tudni, mi van a kifogástalan felszín mögött; de hasonlíthatom az agyonsminkelt öreglányhoz, festett hajú öregúrhoz is, akiről nem tudni, csak sejteni, hogy mi takar a sok kence.
Tény, hogy lehet gondolkodni, filozofálni a kérdés kapcsán, lehet érveket és ellenérveket felsorakoztatni, de tény, hogy minden kétely dacára számomra szimpatikus ez a megoldás: úgy próbálják megőrizni a település összképét, hogy közben a régi homlokzat mögött korszerű környezetben élnek és dolgoznak a mai emberek. Mint ahogy bizonyára kis idő múlva Namurban, Vallónia fővárosában is azt teszik majd.
Sarány István
.jpg)