Gyógyíthatatlan betegség a családban, illetve segítség a gyászban témakörben szerveztek előadásokat a Caritas Csa­ládse­gí­tő Szolgálat munkatársai a szé­kely­udvarhelyi Bocs­kai Házban. Ez alkalommal mutatták be Zana Ágnes budapesti pszichológus témához kapcsolódó kötetét is. [caption id="attachment_78007" align="aligncenter" width="1000"] Sok érdeklődőt vonzott az előadás Fotó: Sándor István[/caption] Nemrég én is átéltem a gyászt, de úgy érzem, sikeresen túltettem magam – mondta Lőrincz Zsuzsanna, az előadás megszervezésének kezdeményezője, a helyi Caritas önkéntese. – Zana Ágnes Mit mondjak, hogyan mondjam? című könyve adta az ötletet, hogy Udvarhelyen is megszervezzünk egy találkozót. Nagyon sok érdeklődő volt, Csíkszeredából és Udvarhelyről sokan részt vettek a csoportos foglalkozáson, nem csupán orvosi vagy asszisztensi pályára készülő diákok, hanem képzett szakemberek is, valamint idősek, akiknek szükségük volt segítségre. Sándor István szociális gondozó tíz éve szervezi az idősek mentálhigiénés csoportját, amelynek egyik célja az idősek megmozgatása, hogy „ne attól féljenek, hogy meghalnak, hanem attól, hogy nem éltek”. – Közülük elég sokan ápolják hozzátartozójukat, ezért részükről is igény mutatkozott egy ilyen jellegű előadás megszervezésére, én támogattam őket ebben. Ugyanakkor sokan megragadnak a gyász egy bizonyos fázisában, ezért is jó, ha beszélünk róla – mondta Sándor István. A halál témája eddig tabu volt Zana Ágnes budapesti pszichológus szerint eddig a halál témáját meglehetősen tabuként kezelték itthon és Magyarországon egyaránt, de most mintha egy gát szakadt volna át. Nyitottabbak lettek az emberek és igénylik a beszélgetést akár a gyógyíthatatlan betegségekről, akár a halálról, vagy arról, hogy milyen nehézségeket élnek át. De mi is a teendő, ha súlyos beteg van a családban? – Nagyon fontos lenne, hogy az első perctől lehessen beszélni a betegségről. Az érintettek mindig elmondják, hogy milyen rossz, amikor a családon belül sem lehet nyíltan beszélni a betegségről, hiszen mindenki nehezen viseli a másik fájdalmát, halálfélelmét. Ránk, magyarokra jellemző az elzárkózás, nehéz dolgokról egyre kevésbé beszélünk. Ez fölöttébb kínzó lehet, hiszen egyrészt egyedül maradunk benne, nem tudjuk, hogyan osszuk meg, nem tudjuk, hogy mit kell mondanunk annak, aki rosszul érzi magát, nehezebben vállaljuk a családtagok előtt azt, hogy most nekem nehéz, szomorú vagy haragos vagyok, van valami bajom. Nem is tudjuk kialakítani, előkészíteni, megvívni a saját küzdelmünket, ha nem történik meg a kommunikáció – véli Zana Ágnes. – Minden családban vannak olyan dolgok, amiről korábban sem beszéltek, és amikor jön egy betegség, még jobban megterheli az amúgy is bonyolult családi kapcsolatokat, hiszen ilyenkor nem csupán a kórról kell beszélni, hanem magunkról is. Ilyen esetben mindenképp a beteghez kell alkalmazkodni, ha ő szeretne beszélni a betegségéről, akkor hagyjuk, hogy beszéljen róla, ne fojtsuk belé a szót. A betegnek tudnia kell a diagnózist – Mindenkinek joga van ahhoz, hogy megfelelően tájékoztassák egyészségi állapotáról. A magyar egészségügyi törvény egyértelműen rendelkezik erről, 1997 óta hivatalosan is kötelező megmondani a betegnek a diagnózist, ha csak az vissza nem utasítja a tájékoztatást. Ugyanakkor bármilyen orvosi kezelésbe csak akkor kezdhet bele az orvos, ha a beteg tájékozottan beleegyezett. Lépésről lépésre kell tájékoztatni a beteget, nem szabad az orvosnak azt mondania, hogy uram, hölgyem, meg fog halni, mert nem tudom meggyógyítani. Először is a betegséget kell megnevezni, majd a lehetséges terápiákat, gyógymódokat kell vázolni a betegnek. Megvan a módja annak, hogy hogyan lehet elviselhetővé tenni egy súlyos betegség bejelentését. Ha az orvos folyamatosan megbeszéli a betegével, hogy hányadán is áll, kialakul egy bizalmi kapcsolat – mondja a szakember. Mindenki átesik öt fázison Elisabeth Kübler-Ross svájci származású pszichiáter állította össze azt az öt fázist, amelyen minden beteg, hozzátartozó, de még az orvos is átesik: elutasítás vagy tagadás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás vagy elfogadás. – Ösztönösen úgy reagálnak rá az emberek, hogy ez nem az én leletem, biztosan elcserélték, velem ilyesmi nem történhet – magyarázta a pszichológus. – Utána jön a harag: haragszunk Istenre, a világra, igazságtalannak tartjuk, gondolkozunk, mit követtünk el, hogy ez megtörténhetik. Ezt követi az alkudozás, várjuk a csodát, kipróbálunk mindenféle alternatív gyógymódot. Amikor tapasztaljuk, hogy tovább romlik az állapotunk, reménytelennek látjuk a helyzetet, jön egy depressziós szakasz, ami nem azonos a klinikai depresszióval. Végül jön az elfogadás. A betegek többsége tényleg elfogadja, hogy meg fog halni, a hozzátartozók viszont sokkal kevésbé – hangsúlyozta Zana Ágnes. – A segítségnyújtás akár kézzelfogható, mindennapi dolgokban is megnyilvánulhat. Cosma István marosvásárhelyi pszichológus úgy véli, nagyon fontos, hogy a krízisben lévő személy tisztában legyen azzal, hogy honnan, kitől kérhet segítséget. – Gyakran előfordul, hogy magunk próbáljuk a terhet cipelni, de nem szégyen segítséget kérni a szakembertől, családtól, barátoktól. Fontos, hogy ápoljunk minőségi kapcsolatokat, s ne csak a göröngyökre figyeljük az úton, hanem vegyük észre az út menti virágokat is. Keressünk közösségeket, ahol beszélgetni, töltekezni tudunk. A humor és a derű sem utolsó szempont. Ha a hétköznapokban tudatosan odafigyelünk testi-lelki egészségünkre és egymásra, nagyon sok lehetőségünk van változtatni – összegezte előadásának mondanivalóját Cosma István. A spiritualitás a legfelsőbb stáció Ferenczi Enikő unitárius lelkész, egyetemi oktató arról beszélt a jelenlévőknek, hogy a spiritualitás miért fontos a betegségben. – Aki életében már szembenézett a spiritualitással, szerencsésebb helyzetben van, mert másként fogadja a betegségét, ha gyógyíthatatlan is. Különbséget kell tenni vallás és spiritualitás között, mert az utóbbi több. Azt jelenti, szembenéztem kérdéseimmel, el tudom fogadni életem történéseit úgy, hogy valamiért kapom. A szenvedésben mindig előjönnek a spirituális kérdések. A spiritualitás a legfelsőbb szint, amire az ember eljuthat: érzem a kapcsolatot az abszolúttal, és tudom, helyem van a világban, de bennem van az alázat, hogy az időmmel nem én rendelkezem. Ha ezt elfogadjuk, csökken a halálfélelem is. De amíg élek, felelős vagyok az életem milyenségéért. A gyógyíthatatlan betegek esetében a fájdalom csökkentése mellett a cél minél jobb és szebb életet biztosítani élete utolsó szakaszában is – fogalmazott a kolozsvári lelkész. Makai Szilvia budapesti pszichológus szerint a gyászban is többféle állomás van: ha veszteség van kilátásban, törekedjünk arra, hogy beszélgessünk, ne maradjanak nyitva kérdések. A későbbi szakaszokban nagy érzelmi viharon megy át mindenki, aki elveszít egy közeli hozzátartozót. Azzal segítünk, ha biztosítjuk arról, hogy ami benne zajlik, az természetes folyamat, és mi itt vagyunk. Nem kell, de nem is tudjuk senki fájdalmát elvenni, viszont biztosítsuk arról, hogy mellette vagyunk. A gyász önmagában nem betegség, de ha nem kezeljük kellőképpen, betegségeket is okozhat. Nagyálmos Ildikó