25 éve halt meg Székely János, a múlt század második fele magyar irodalmi életének sokoldalú egyénisége. Számon tartják költőként, prózaíróként, drámaíróként, tanulmány- és esszéíróként, műfordítóként egyaránt, szerkesztői munkásságát pedig legendák övezik. Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus, a Békéscsabán megjelenő Bárka című irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője írt átfogó monográfiát Székely Jánosról, az alábbiakban ebből közlünk részleteket a szerző válogatásában. [caption id="attachment_55576" align="aligncenter" width="459"] Székely JánosTorda, 1929. március 7.–Marosvásárhely, 1992. augusztus 23.[/caption] A XX. század második felének erdélyi magyar irodalmát, írószereplőit, azok műveit vizsgálva – bármennyire is meghaladottnak tűnik ma már az effajta közelítésmód –, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a társadalmi-politikai környezetet sem, amelyben léteztek. Romániában, Erdélyben a közép- és kelet-európai totalitárius rendszerek közül a legsúlyosabb volt a zsarnoki – Ceaușescu időszakában tébolyult –, hatalomnak való, kisebbségi jogfosztottsággal terhelt, általános emberi kiszolgáltatottság. Az erőszak, a félelem, a hazugság a társadalom legfőbb kohéziós erejévé vált, a szellemi, művészeti élet sem lehetett mentes tőle, s köztudott, hogy mindez nemcsak az írói magatartásokra, szerepekre, de a művek esztétikai jelrendszerére is elkerülhetetlen hatással bírt. „Író, kritikus, főszerkesztő (a hatalmi hierarchia különböző szintjein szerepet vállaló) »irodalomirányító« rabja s egyszersmind áldozata volt a rendszer működésének. Nyilvánvalóan nem azonos mértékben” – írja Cseke Péter, ugyanakkor Szakolczay Lajosnak is igaza van, amikor „az ellenállás irodalma”-ként méltatja a Ceaușescu-éra erdélyi magyar irodalmát. Székely Jánost az erdélyi magyar irodalom azon ellenállói között tarthatjuk számon, akik ellenállásukat nem hősiességként, hanem a rab- és áldozatszerep szükségszerű következményeként élték meg, s akik ezzel együtt, ha nem is egyéni becsvágyból, de nem is mindig a nemzeti közösség érdekében, hanem inkább helyzetükből, sorsukból fakadóan, a maguk kompromisszumait is megkötötték, halálukig hordozva magukban és műveikben azok terheit. Láng Gusztáv szerint a romániai magyar irodalom „a szellemi ellenállástól a behódolásig, a teljes azonosságtudat nívós megőrzésétől az ember- és magyarságárulásig a legkülönbözőbb erkölcsi változatokat mutatja. Ilyen körülmények között vajmi ritka a gáncstalan életmű; az erdélyi irodalom a nagy tévedések, nagy megalkuvások és megrendítő felocsúdások és vezeklések irodalma”. Egy ilyen kontextusba helyezve Székely János személyét, írói, közéleti, magánéleti vívódásait, elmondható róla ugyanaz, amit ő írt Petroniusról, Caligula helytartójáról: „saját erkölcsi létében viselte el kora valamennyi lényeges konfliktusát”. Írói életműve sem egészen gáncstalan, nem véletlenül tagadta meg a hatvanas évek elején morális kényszer hatása alatt írott két kötetét (Itthon vagyok, Küldetések), s nem véletlenül vall az Előhang című versében már 1963-ban a rá oly jellemző önkínzó őszinteséggel és illúziótlansággal, a későbbiekre is érvényesen: Amit mondtak, hogy írjam meg – megírtam. És azt is, amit gondoltam, míg írtam. Kimondtam, amit ki kellett, és amellett Kimondtam, amit elhallgatni kellett. Írásaimban megtalálhatod, Miről beszélt és miről hallgatott, Mit hirdetett és titkolt ez a század. Merő konokság voltam és alázat, Hogy elmondhassam mind, amit megéltem. Mi volt ez, mondd? Gyalázat volt? Vagy érdem? Székely írói ambíciója ugyanakkor kezdettől túlterjedt az aktuális társadalmi, politikai kérdések megfogalmazásán, a korabeli kultúrpolitikai, illetve közösségi elvárásoknak való megfelelésen, nem kevesebbre vágyott, mint: „Szavakba foglalni, kimondani a világot, igen.” A világot, amelyet ő haláláig egységes egészként igyekezett látni és láttatni, miközben a hatvanas évek végétől már maga is szembesülni kényszerült az egész-elvű gondolkodás és a romantikától örökölt, de a klasszikus modernitás által megújított, a lét és a világ elvesztett totalitásával szembe legalább az esztétikum totalitását állító művészi magatartás válságával. Ebben a tágabb kontextusban értelmezhető az a radikális gesztusa is, amellyel, a hagyományos, jelközpontú, kommunikációelvű, rögzített üzenetet hordozó lírai beszédmódot immáron korlátozott érvényűnek látva, felhagyott a költészettel (lásd az Ars poetica című esszéjét!). Ugyanakkor egyrészt továbbra sem mondott le a teljes világkép igényéről, amint erről, az életút végén, mintegy összegező szándékkal alkotott, a magyar esszéirodalom egyik csúcsaként számon tartható, nagy létfilozófiai jellegű műve, A valódi világ is tanúskodik. Másrészt tudatosan, minden kételye ellenére, leginkább talán morális megfontolásból, egyfajta heroikus pesszimizmussal, továbbra is kitartott az írás ontológiai funkciói mellett. Például amellett, hogy „Az írás a tudatos ember helyének meghatározása a magatudatlan világfolyamatban. A természet meghasonlásának kifejezése”, továbbra is hitte, hogy írásai hatására „valamikor, valaki majd jobban megérti a világot”. Az esztétikai értéket nem tekintette autonómnak, a műalkotás nála mindig valami nagyobbra, a létre, a világra vonatkozik. „Szeretnék hozzájárulni az emberi személyiség és öntudat ébren tartásához” – mondta egyszer egy (kevéssé ismert) interjúban, s mintha egész művészetét ennek a célnak rendelte volna alá. Székely a maga költői világát az ötvenes években a klasszikus modernség világirodalmi és magyar irodalmi hagyományaira építve, az egyidejű mitikus és éncentrikus világteljesség vonzásában hozta létre. Létérzékelését és helyzettudatát a hatvanas évek végére már az illúziótlanság határozza meg, de világnézeti és morális okokból a költészeti dezillúzió esztétikájától visszariadt. A hetvenes évek elején tulajdonképpen lezáruló költészete érintetlen mindattól, ami a magyar lírafejlődésben épp azoktól az évektől kezdve lezajlott, így nem is kérhető számon rajta. Életművének hangsúlyozottan morális tartalmú, értékeket állító üzenete sohasem mások nevében, képviseletében fogalmazódik meg, a magyar lírai magatartás-hagyományokból folytatja és magáénak vallja a konfesszionálist, ugyanakkor minden küldetéstudata ellenére kerüli a váteszit. Költészetének legjobb darabjai (Tükör előtt, Taceamus, Előhang, Sajnálj meg engem, Ardzsuna kérdez, Szerelem, A régi tűz, Ígéretekkel és kényszerekkel, Semmi-soha, A vesztesek) az 1945 utáni magyar líra élvonalához sorolhatók. A gondolati, filozofikus lírában nem túl gazdag magyar irodalom egyik kincsesbányája (lehetne) Székely lírai életműve, még azzal együtt is, hogy a filozofikus gondolatmenet esetenként a versszerűség rovására érvényesül. Az újabb és újabb irodalmi divatok fényében látszólag eljárt az idő e költészet fölött, klasszicizáló karakterével, gondolati mélységével és formai igényességével tüntető versvilágának legsikerültebb alkotásai valójában éppúgy újra és újra elővehetők, mint a mestereié, Babitsé, Kosztolányié, Szabédi Lászlóé, Szabó Lőrincé, Rilkéé. Székely János szépprózája nem túl terjedelmes, de az életművön belüli súlya, jelentősége annál nagyobb, még ha az utókor mindeddig ez iránt mutatott is a legkevesebb érdeklődést. Egységes jellemzést éppúgy nehéz adni róla, mint a drámákról, hiszen csaknem egy-egy évtized telt el a prózai kötetek megszületése, illetve megjelenése között. Természetesen vannak olyan jellemzői ennek a prózának, amelyek az egyes művek szerzőjének azonosságát nyilvánvalóvá teszik, de Székely prózaírói stratégiája, módszerei folyamatosan változtak, módosultak is, így a Soó Péter bánata (1957) vagy Az árnyék (1967) és A nyugati hadtest (1979), illetve A másik torony (1988) prózapoétikai természete között jelentős különbségek is érzékelhetők. Elbeszélésmódja nem szakított még teljes mértékben a történetközpontú, valóságanalóg és a lélektani realista próza eljárásaival, de művei epikai struktúráját már a létösszegző, ontologikus irányultságú és atmoszferikus, lírai hangoltságú, illetve mitizáló európai és magyar próza alakításmódja is ösztönözte. Az autonóm személyiség létezésének társadalmi meghatározottsága már Az árnyékban is az ábrázolás tárgyává vált, de még inkább az emberi lét és társadalom alaptörvényeit modellezik A nyugati hadtest történelemidéző novellafüzérének történetei, A másik toronyban pedig már nem is a személyiség, hanem a kollektív sors kerül a megjelenítés középpontjába. A tárgyias intellektualizmus és a mitikus jelentés irányába táguló példázatosság ötvözésével egyszerre moralizál (a legnemesebb értelemben) és gondolkodtat a szerző, aki önéletrajzi ihletésű, mégis teremtett világa implikált elbeszélőjeként nemcsak elbeszéli egykori élményeit, de folyamatosan reflektálja is, miközben az olvasóval is párbeszédet kezdeményez. Székely a hagyományos és a modern ötvözésére törekvő írói programja a prózai műveiben, főként a Soó Péter bánatában és A másik toronyban valósult meg a legharmonikusabban és ugyanakkor a legizgalmasabban, esztétikailag a legérvényesebben. Prózaművészete minden bizonnyal felszabadító hatással volt az erdélyi Forrás-nemzedékek később ismertté vált olyan jeles prózaíróira is, mint Szilágyi István, Bodor Ádám, Mózes Attila. A dráma Székely számára éppúgy az önelemzés, a személyes vallomás eszköze is, mint a vers, a próza vagy az esszé. A modell értékű történelmi helyzetekben gyötrődő hősök általánosítható morális dilemmáiban, ha nagyon kutatnánk, rendre felfedezhetnénk az alkotó személyes sorsának stigmáit is. Ebből a szempontból figyelemre méltó az az interjúrészlet, amelyben a máig legismertebb és legsikeresebb műve, a Caligula helytartója konkrét élményi hátteréről beszél a szerző, még ha, természetesen, nem is szabad szó szerint elhinnünk azt, amit mond: „Tele vagyok bűnökkel, és minden írásom vallomás egy ilyen bűnről. A Caligula helytartójában azt a helyzetet dolgoztam fel, amikor szerkesztő voltam egy irodalmi folyóiratnál, és mint ilyen engedelmes eszköze a társadalmi gúla felettem levő rétegeinek és elnyomója a társadalmi gúla alattam fekvő rétegeinek oly módon, hogy nem adtam le azokat a verseket, amelyekről úgyis tudtam, hogy kiveszik őket. Tehát az embert felülről is, alulról is szorítja a piramis, és ezt a helyzetet dolgoztam fel a Caligula helytartójában.” De nemcsak ebben a drámai alkotásában, hanem tulajdonképpen mindegyikben „a társadalmi gúlán belül létező ember morális szorultságát” igyekezett Székely megmutatni: a személyiség autonómiájának lehetőségeit a hatalom szorításában. Székely János a versformában írott történelmi tragédiákhoz ragaszkodva drámaíróként is egy már klasszicizálódott, önmagát meghaladott eszményt igyekezett megőrizni és továbbvinni, de mind az ötvenes-hatvanas évek egyéni karakterű drámai kísérletei (Dózsa, Profán Passió, Irgalmas hazugság), mind a hetvenes-nyolcvanas évek parabolikus jellegű történelmi drámái (Caligula helytartója, Protestánsok, Vak Béla király, Mórok) szükségszerűen viselik magukon a műnem XX. századi formaváltozásait, s inkább csak külsőségeikben őrzik a klasszikus tragédia formai sajátosságait. A hagyományos drámai cselekvés és konfliktus általában éppúgy hiányzik belőlük, mint a katarzist rejtő heroikus megoldások: Székely az értelmes cselekvés esélyei iránt kételyeket támasztó műveivel olvasóit, nézőit elgondolkodtatni, elbizonytalanítani, az illuzórikus magatartás-lehetőségekből kiábrándítani igyekezett. Az emberi lét lényegére, a lehetetlen körülmények között embernek maradás lehetőségeire kérdező darabjait intellektuális mélységük rokonítja a bölcseleti dráma olyan világirodalmi mestereinek műveivel, mint Camus, Dürrenmatt, Sartre, ahogy Szilágyi Júlia is írja. Ugyanakkor az egyén és a történelem, az egyén és hatalom viszonyát faggató jellegzetes kelet-közép-európai problematikák, a vitatkozó és esszéizáló dramaturgia a magyar történelmi drámák olyan mestereihez is kapcsolhatja Székelyt, mint Németh László és Illyés Gyula, nem is szólva az erdélyi kortársakról, Sütő Andrásról, Páskándi Gézáról, Kocsis Istvánról. A Székely-drámák jelentése is, mint ahogy minden irodalmi alkotásé, változik, módosul az időben. Ma már, évekkel, évtizedekkel a kelet-európai diktatúrák bukása után, kevésbé halljuk ki belőlük például azokat a korhoz szóló aktuálpolitikai üzeneteket, amelyekre a hetvenes-nyolcvanas évek olvasója és nézője különösen fogékony volt. Ugyanakkor jobban felfigyelhetünk az általános emberi létkérdéseket modellező alaphelyzeteikre, az örök érvényű kérdésfelvetéseikre és válaszkísérleteikre. Ennek függvényében például az ember és hatalom, nem feltétlenül politikai, de mindenképpen morális problémákkal terhelt viszonyát feldolgozó darabok gondolati érvényessége mindaddig tart, amíg lesz hatalom és annak kiszolgáltatott ember. Goethe szerint a tragédia a bensőből vezérelt ember költészete, Székely János újkori tragédiáinak hősei is az erkölcsi autonómia, a lelkiismereti szabadság igényével gondolkodnak és élnek, függetlenül attól, hogy cselekedeteiknek van-e esélye és eredménye, vagy ezen önmaguk iránt támasztott követelménnyel szemben buknak el. A XX. század második felében jellegzetes kelet-közép-európai írósors jutott osztályrészül Székely Jánosnak, de a műfaji tarkasága ellenére is egy tömbből faragott életműve túllép és túlmutat a regionális (és politikai) meghatározottságokon: legjobb művei minden személyes vallomásszerűségük ellenére kifejezik a XX. század transzcendens fogódzóktól megfosztott új emberi szituáltságát éppúgy, mint ahogy korának közösségi sorskérdéseit is egyetemes igénnyel fogalmazzák meg, a legáltalánosabb emberi léthelyzet szintjére emelve. Életművének jelentőségét növeli, hogy örök értékeket, eszményeket tételező és állító elhivatottságával, a valódi művészetet és humanitást képviselve, hol rejtett, hol nyílt formában cáfolta és tagadta a diktatúra világát. Székely ezzel nemcsak folytonosságot teremtett és kapcsot jelentett az elődök irányába, de írói szabadságküzdelmével példát is mutatott és mutat az utódok számára.