Én nemcsak a szépre emlékezem, de arra is, amikor az 1950-es években nem volt a diákoknak bál vagy zsúr (az „polgári csökevény” volt), csak „elvtársias összejövetel”, ahol néha lódenkabátban és teniszcipőben keringtek a párok, de annál boldogabban, s ha néha felgyorsult az ütem, mert a zenekar tangó helyett a Három aranyásót kezdte játszani, azaz az első tam-tam zenét… (A vigyázó szemek megmagyarázták az utolsó sor üzenetét: „Hát ne fuss az aranyért!”) És arra is emlékszem, amikor L. Juci sírva jött a Bob utcai iskolába reggel, édesapját elvitték az éj folyamán. Később derült ki, hogy a csatornához, ahova a politikai foglyok átnevelő táborát állította fel pártunk és kormányunk. Mikor lánya meglátogathatta, boldogan mesélhette, L. Béla már nem „lapátol”, előléptették: légkalapáccsal dolgozik. Emlékszel még? A nagysikerű Fáklyaláng előadásban, a Nemzeti Színházban, L. Béla volt Görgei (vagy Görgey, mindkettő helyes) Arthur, a remekelő-villogó Kovács György és Andrási „Marci” mellett (Kossuth, illetve egykori hű katonája szerepében). Élmény volt nekem, az előadás 11-kor, a taps 12-kor ért véget. Csak azt nem tudtam, a felnőttek némelyikének miért könnyes a szeme… 12 éves voltam akkor. Nem az elsők között lettem pionír, akkor csak a minden szempontból „tiszta” szülőkkel rendelkező gyerekeket avatták fel, ők még vászon nyakkendőt kaptak, mi már csak selymet. És milyen áhítattal mondtuk a fogadalmat, mit több napon át tanultunk meg: Én, X. Y. a R. N. K. ifjú pionírja, elvtársaim előtt fogadom… (A nehezebb felfogásúak valójában így mondták: én „ikszipszilon, az RNK ifjú…”, de ez a tömegben úgysem hallatszott.) „…Sztálin neve a lendületünk, / Az Ő útján előre megyünk…” – hát eléggé rossz helyre érkeztünk. Sok-sok évvel később, már a 80-as évek közepe táján még „láttam” egy tömegdalt Csíkszeredában, a központban, tejért álltak sorba az emberek: „Paraszt és proletár / A sorba odaáll…” (De nem énekeltek, inkább káromkodtak.) V.-ben vagy VI.-ban mikulásozik az osztályunk, december elején, viccelünk, apró, tréfás ajándékok… Iskolánk első asszonya figyelmezteti mesteremet, nehogy az egykori kormányzót (a vitéz nagybányait) ünnepeljék a kisdiákok. Mesterem megnyugtatja, lehet, hogy ön arra gondolt, de a gyerekek biztosan nem… II. évesek vagyunk az Agronómián, tagfelvétel a KISZ-be. A kis magyar évfolyam felelőse F. H., a „tudszoc” lelkes tanára. Ő kérdez: I. elvtárs, kik a szülei, rokonai? Édesapám szobafestő, édesanyám szövőnő. Jó. Rokona van? Volt egy bátyám, azt elvitték az oroszok… (Megfagy a levegő, ’57 közepén járunk.) Oroszok… pár évvel azelőtt mesélte egy tanárember, hogy pártgyűlés volt a patinás kolozsvári iskolában, „a refeknél”, a halvaszületett demokrácia első évében. Kovács bácsi, a pedellus, a párttitkár. Felvetődik, hogy a tornateremből hiányzik sok tornaszer. Hova lett? Kovács elvtárs egyből tudja: – Kérem, elvitték az oroszok. – Ugyan, Kovács elvtárs, a Vörös Hadsereg tagjai nem tettek ilyet – csitítgatja az egyik tanár. – Neeem? Én láttam, amikor megitták az igazgató úr veres tentáját. Agronómia… Diákjai az „ugrómókusok”, „trágyászok”, egyenruhánk a kis vadászkalap, később a gumicsizma. A neves intézmény teljes neve Agronómiai Intézet, később a Dr. Petru Groza előnevet kapta. Ma már Universitatea de Științe Agricole, így diákjai büszkén írják, mondják, hogy az USA-ban végeztek. 1956, érettségi, majd a felvételi éve. 400-an vagyunk a 100 helyre. Sikerül. 6-an vagyunk magyarok.(Megküzdöttünk érte, igaz, kissé letör, mikor halljuk, hogy Magyarországon egyedül oda nem kell felvételizni, mindenkit felvesznek…) Mi hatan igyekszünk egy padsorba ülni, S. a matek prof. szétültet. Ha nem értesz valamit, kitől kérdezed meg? Köztünk az évfolyam büszkesége, K. Zoli, kinek nagyapja nemesítette ki a Csanád (Cenad) tavaszi árpát, M. Feri, Szatmár környéki birtokos család fia. Harmadév táján megszűnik a magyar Agronómia, amit „56 félelmében” a Párt újra létrehozott. És egy újabb tisztogatás, „repül” K. Zoli, M. Feri és Cs. Jancsi (korábbi politikai elítélt), aki visszatér taxisofőr posztjára. Voltak művelődési életünknek is „fenegyerekei”. Az egyik javasolta, hogy adják már elő a Bánk bánk-ot (sic!). Miért Bánk bánk, kérdezte egy bátrabb. Azért, mert a pasast Bánknak hívták és bánk volt a beosztása. A lelki táplálék mellé fizikai is járt, reggeli a bús margarinos kenyér, délben a bús pityókaleves, ünnepnapokon szovjet pisztráng, azaz fagyasztott hal, sátoros ünnepeken pedig japán csirke, azaz táki muri (hivatalosan tacâmuri), ezek a furcsa élőlények, melyeknek több feje és lába, nyaka is volt, de mellhúsa, combja egy se. De ez nem panasz, tud is panaszkodni egy jó étvágyú huszonéves, s ha „bedobhat” egy puliszkalisztbe beforgatott sült halat, belemártogathatja a fokhagymás „musgyéba”, nem cserélné el egy ebéddel a Hiltonban vagy a Gundel Étteremben! Étterem, vendéglő… A mezőgazdasági szakembereknek „fejtágítót” tartanak, kétnapos, szállodában lakunk, az előadások a vendéglőben (és halkan, lehet közben egy-egy kávét, hűsítőt, netán konyakot rendelni). Ebédszünet, majd újabb előadások, és vacsora, zenével. Emelkedő hangulat, tánc, az egyik „ugrómókus” bírálja a prímást: Tata, az előbb azt a számot eltévesztette!!!. Kérem, nekünk vannak kötelező számaink… És nem haragtartó a mi népünk. A rendszerváltás, vagy -változtatás után, 20-22 évvel rájövünk, hogy köztünk élnek, jó nagy nyugdíjjal életünk megrontói, egykori kínzói, és azokat meg kellene „dádálni”. Mint írták egykor a Szívküldiben: „Kissé megkésve, de annál nagyobb szeretettel…” Szathmáry János, Gyergyószentmiklós [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]