Szülőfalujában, Nagygalam­b­fal­ván vettek végső búcsút Kányádi Sándor költőtől szombaton. A gyászszertartás a jeles magyar irodalmi személyiség végakarata szerint szerény körülmények között zajlott: a gyászoló család tagjai, rokonok, barátok, falubeliek, tisztelői és ismert közéleti személyiségek a helyi református templomban gyülekeztek az ökumenikus istentiszteletre, majd a költő hamvait közösen kísérték végső nyughelyére, a családi sírkertbe. [caption id="attachment_73349" align="aligncenter" width="1000"] Családja és tisztelői gyászolják a költőt, aki szerint a halál mindig korai. Mert volna még valami mondanivaló... Fotók: Kovács Hont Imre[/caption] A délutáni istentiszteletet megelőzően már órákkal korábban érkeztek az udvarhelyszéki falu központjába azok, akik végső búcsút szerettek volna venni korunk egyik legnagyobb magyar irodalmi személyiségétől. A fülledt melegben rendőrök irányították a forgalmat a központban. Az istentisztelet kezdete előtt néhány perccel a fülledt meleg viharos esőre váltott át, több százan – akik nem fértek be a falu kis templomába – kitartóan állták a bőséges nyári záport, és kihangosítón keresztül hallgatták a templomban elhangzó prédikációkat és búcsúbeszédet. Ökuméniát és egyszerűséget kért Az istentisztelet keretében Kányádi György Attila helyi református lelkész mondott elsőként búcsúbeszédet: Máté evangéliumából idézett, azt a szakaszt, amelyben Jézus megbízza tanítványait, hogy kövessék az ő tanításait: „Ti vagytok a föld sója. Ha azonban a só elveszti az ízét, ugyan mi tehetné újra ízessé? Semmire sem jó többé, ezért az emberek kidobják és eltapossák. Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyen épült várost” – az evangéliumi résszel kapcsolatban kifejtette, hogy Jézus ma is azt várja követőitől, hogy a föld sója, a világ világossága és a hegyre épített város legyenek, vagyis a közösségért cselekedjenek, ahogy azt Kányádi Sándor is tette életében. Visszaemlékezett a költő egyik, a hajdani, nagygalambfalvi születésű Borbély Gábor, főesperes-plébánossal folytatott beszélgetésére. [caption id="attachment_73351" align="aligncenter" width="1000"] A templom alól induló gyászmenet. Itt keresztelték, és az utolsó útjára is innen kísérték[/caption] – Sándor bácsi rá nem jellemző módon elhallgatott, s ebből éreztem, hogy valami fontosat akar mondani. Majd megszólalt: „Tudjuk, hogy az életnek az a rendje, hogyha születtünk, meg kell halnunk. Éppen ezért az a kérésem, hogy amikor meghalok, ti szolgáljatok a koporsóm felett. A szertartás legyen egyszerű, mint bármely galambfalvi falusfelemé”. És a rá jellemző huncutkás mosollyal a szemében még azt mondta: „Aztán vigyázzatok, engem nehogy elkezdjetek dicsérni!” – idézte fel a költő végakaratát a lelkész. Borbély Gábor azonban már nem tehetett eleget Kányádi kérésének, ő még 2013 szeptemberében elhunyt, így a költő felesége, Tichy Mária Magdolna kérésére Böjte Csaba ferences szerzetes búcsúztatta őt. Több anekdotát is megosztott a gyászolókkal, közben pedig a Dévai Szent Ferenc Alapítvány otthonaiban nevelkedő gyermekek szavalták el a Valaki jár a fák hegyén, valamint a Volna még című versét. – A mi urunk, Jézus Krisztus azt mondja, hogy azt akarom, gyümölcsöt teremjetek, maradandó gyümölcsöt. És azt gondolom, hogy Sándor bácsi ezt az isteni felkérést nagyon komolyan vette, hiszen rengeteg gyümölcsöt termett. Édes anyanyelvünkön sok olyan értéket megfogalmazott, ami irányt jelenthet számunkra – mutatott rá szentbeszédében Böjte Csaba, aki szerint nemcsak a költészetben alkotott maradandót. Bátorsága másokat is felszabadított Az ökumenikus istentisztelet végén Dávid Gyula irodalomtörténész búcsúzott barátjától. Szintén több személyes emléket felidézett, majd arról beszélt, hogy mit jelentett költészete az erdélyi magyar közösség számára. Versei kötetbe szedve kaptak más jelentést, pedig a cenzorok nem voltak restek azokat átvizsgálni. Az irodalomtörténész meglátása szerint Kányádi költészetének meghatározó jelentősége abban rejlik, hogy nem félt a hatalomtól, és ezáltal másokat is felszabadított a félelemből. A versei a 20. század változó rendszereiben mindig aktuálisak. – Holt vágányra döcögött a kopott vörös villamos, de a rendszerváltással új aggodalmak jöttek. A verseidben a megmaradásunk mellett már nemcsak magunkat, hanem az egész emberiséget féltetted. A vívódásaid az olvasótól függetlenül is élnek – szólt néhai barátjához az irodalomtörténész. [caption id="attachment_73352" align="aligncenter" width="1000"] Énekel a Kaláka. Elszorultak, mégis kitárultak a szívek[/caption] Könnyek és mosolyok A búcsúbeszédek mindegyike el-elakadt az elszakadás fájdalmától megbicsakló egy-egy szóban, a könnyek között azonban előjött a mosoly is. Az anekdoták, a szellemi nagyság méltatása és Kányádi Sándor szellemisége megkövetelte a temetéstől, hogy egyszerűségében is rendhagyó legyen. Az istentisztelet után a tömeg elindult Kányádi szülői házához, ahol a kertben nyugvó szülei sírjának szomszédságában helyezték urnáját a földbe. Útközben, „az öreg kútnál, az utca szádán” a Kaláka együttes várta az urnát szállító gyászkocsit, és amikor megérkezett, előadták a költő Távolodóban című versének megzenésített változatát. A sírnál a Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekei adtak elő általuk megzenésített Kányádi-verset, szavalat is elhangzott, a Kaláka együttes pedig a Valaki jár a fák hegyén, az Alma, alma pirosalma odafönt a fán és a Betemetett a nagy hó című verseket adta elő. Utóbbi gyermekverset a gyászoló tömeg közösen énekelte a zenekarral, mosollyal oldva a gyászt. Márk Boglárka [gallery ids="73470,73531,73445,73469,73532,73533,73534,73535,73536,73537,73538,73539"]