Bővült Ivó környékének turisztikai kínálata: előzetes bejelentkezés után egy hagyományos vízifűrészt is megtekinthetnek az arrajárók. A LEADER-programban újjáépített létesítményt már a tavaly átadták, de valójában csak idén nyártól látogatható. Képet nyújt arról, hogy egykor hogyan dolgozták fel a fát a Hargita alján. [caption id="attachment_34370" align="aligncenter" width="657"] Magyarországi turisták csodálják a víz erejét. Élő hagyomány Ivóban Fotó: Asztalos Ágnes[/caption] A térségben, Ivó és Sikaszó környékén 33 vízzel meghajtott fűrész működött a múlt században. A környék vízrajzi, földrajzi adottságai kiválóak voltak – és azok ma is – az ilyen jellegű létesítmények működtetéséhez, mert a gyors folyású, magas esésű hegyi patakok vízhozama – kisebb ingadozásokat – leszámítva majdnem állandó, fa pedig van bőven – meséli egy magyarországi turistacsoportnak Bartus István gépészmérnök, aki élete nagy részét a fafeldolgozás közelében töltötte, idéntől pedig ő az újjáépített ivói vízifűrész házigazdája. A falu fele a patakból és fából élt Kimondottan turisztikai látványosságként építették fel teljesen hagyományos módon a Zetelaka községhez tartozó Ivó központjában, a bolt mellett a vízifűrészt, ugyanazon a helyen, ahol 1956-ig, lebontásáig szintén fűrésztelep működött, ahol még a régi, a patakból a vizet elvezető malomárok is fellelhető volt. Egyszerű, faszerkezetes, fedett építmény, a LEADER-program által támogatott beruházás értéke több mint 50 000 euró. Idén nyártól, a tervek szerint október végéig ingyenesen látogatható a létesítmény, előzetes bejelentkezés alapján. A fűrészkereket az Ivó pataka hajtja, és Bartus István bemutatja a látogatóknak, hogy a víz erejét hogyan használták fel egykor, hogy a kitermelt rönkökből deszkát vágjanak. – A fa volt az egyetlen termék, amit a székely ember igazából el tudott adni. Egy-egy ilyen fűrész napi 3 köbméter rönköt volt képes feldolgozni, abból lett másfél köbméter deszka, ami épp fölfért egy kétlovas szekérre. Az ivóiak akár Medgyesig is elvitték a deszkát értékesíteni. A térség lakosságának legalább fele ebből élt – meséli Bartus. Megtudjuk, hogy régen, egészen a gőzgépek, az elektromosság térhódításáig, vagy mondhatjuk azt is, hogy a zsigmondtelepi nagy fűrészüzem beindításáig, avagy az államosításig általában 10 gazda állt össze, fenyőből felépítették a fűrészt a megfelelő helyre, egy rohanó hegyi patak közelébe, és ez a cimboraság mint jellegzetes munkaközösség működtette a telepet. A patakból elvezetett víz hozta mozgásba a nagy kereket, az pedig a fűrészlapot, általában egy lappal dolgoztak, colos és foszni deszkát vágtak. A rönköt a „rönkkocsi” lépegető előtolással mozgatta, a fűrészt pontosan be tudták állítani. Mindezt a saját szemünkkel is láthatjuk, ha felkeressük az ivói vízifűrészt, mert a tervező az utolsó csavarig igyekezett megtartani a hagyományt az újjáépítéskor. Bartus István tájékoztatásával együtt hiteles képet alkothat tehát a látogató arról, hogy hogyan zajlott a hagyományos székely fafeldolgozás. Jó látni a helyi örökséget Megnyitása óta mintegy fél­ezren tekintették meg a fűrészmalmot, majdnem minden napra jut egy csoport. – Általában a Madarasi-Har­gitát, a zeteváraljai víztározót felkereső turisták térnek be ide, főleg magyarországiak – mondja Bartus István. A balatonfenyvesi Csáki Zsolt már hat éve visszatérő vendég errefelé, és nagyon teszik neki, hogy turisztikai kínálat szempontjából fejlődik a térség. Márciusban családjával együtt már megtekintette a vízifűrészt, most egy csoporttal érkezett, társainak érdeklődését is felcsigázta a látványosság. – Érdekes látni, hogy egykor hogyan dolgoztak, és még tetszetősebb, hogy most hogyan próbálják a helyiek megőrizni és megmutatni az örökségüket – osztotta meg lelkesen élményeit velünk a magyarországi férfi. A Köllő Miklós és csapata által tervezett vízifűrészt a zetela­ki önkormányzat működteti, a www.vizifuresz.ro honlapon pedig minden hasznos információt megtalál az érdeklődő. Asztalos Ágnes