A magyar festőművészet remekműveitől a szerzetesek asztalán át a legokiállításig számos izgalmas és tartalmas rendezvényt kínált a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum az elmúlt esztendőben is. De vannak elmaradt feladatok, és álmok, célok is bőven maradtak az idei esztendőre. Mindezeket viszont az udvarhelyi valósághoz kell igazítani – vélekedik Miklós Zoltán intézményvezető. [caption id="attachment_82357" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Haáz Rezső Múzeum[/caption] – Hogyan értékeli intézménye szempontjából a 2018-as évet? Megfelelt az elvárásoknak, sikerült megvalósítani a kitűzött célokat? – Az intézmény alapvető szolgáltatása, éspedig a kiál­lí­tásrendezés szempontjából termékeny évet tudhatunk magunk mögött. Ez a megnyitott tárlatok számával is példázható, de természetesen tudjuk, hogy pont a mennyiség az, ami a minőség rovására mehet, így nem feltétlenül a számokat hangsúlyoznám. A megvalósításokat a rendelkezésre álló anyagi és humánerőforrásaink tekintetében fontos mérlegelnünk. S ha figyelembe vesszük az év folyamán rendelkezésünkre álló forrásokat, illetve ennek tükrében elemezzük a kitűzött célok teljesítési fokát, akkor beteljesült évet tudhatunk magunk mögött. Ezen a ponton azonban nem szabad megnyugodni, hiszen a dédelgetett álmaink ennél sokkal többre ösztönöznek, mégis sokszor az udvarhelyi valósághoz kell idomítani az intézmény működési kereteit. Figyelembe véve, hogy kiállítások szintjén is sikerült reflektálni a szóban forgó év szinte mindegyik jelentősebb (lokális vagy tágabb kitekintésű) történelmi évfordulójára, illetve szervesen kapcsolódtunk a város eseményeihez, mintegy kiegészítve ezeket kulturális kínálatunkkal, akkor bátran vállalom, hogy nem vallottunk szégyent. – Mi okozott nehézséget, csalódást, elégedetlenséget a múlt esztendőben? – A működési keretek azok, amelyek a legnagyobb kihívást jelentik, s ezeket tekinthetjük azoknak a nehézségeknek, amelyek folyamatosan modellálják az intézmény működését, de csalódásról nem beszélhetek, hiszen nem szembesültünk olyan meglepetésszerű eseménnyel, amellyel esetleg nem számoltunk volna az éves tevékenységi terv összeállításakor. Az elmaradt munkák vagy be nem teljesített szakmai ígéretek sora nagyon hosszú, s ezekről mindenképpen beszélni kell. Mindmáig nem sikerült a régi múzeumi székhely udvaráról megfelelő helyre telepíteni a gyűjtemény részét képező népi ipari szerkezeteket, nem megoldott bizonyos raktárak korszerű polcrendszerrel való ellátása, s emiatt még várat magára az egyes gyűjtemények újraleltározása.Az igények ellenére nem volt lehetőségünk korszerűsíteni a múzeumi vendégház infrastruktúráját, illetve bővíteni a képtár kiállítófelületét, még nem számolhatunk be konkrét eredményről az új állandó kiállítás ügyében, nem történt előrelépés a betervezett irodalmi élményközpont megvalósítása terén sem, s folytathatnánk a felsorolást. Bőven jut teendő az elkövetkező időszakra. – Mire a legbüszkébb? – Intézményvezetőként a büszkeséget az jelenti, ha sikerül közösségi szintű elvárásoknak megfelelő tevékenységet végezni, s a felhalmozott élmények tükrében állíthatom, hogy büszke vagyok a múzeumi kollégákra. Viszonylag kompakt munkaközösségről beszélhetek, ahol mindenki tudása szerint igyekszik teljesíteni a saját feladatkörében, s csak ezáltal jöhetnek létre a háttérben folytatott régészeti vagy történelmi kutatások, tudományos konferenciák, a periodikánk szerkesztése és megjelentetése, az egyéni publikációk, kiállítások rendezése, múzeumpedagógiai tevékenységek, művésztelep, s minden más programpont, amihez lassan hozzászoktattuk a székelyudvarhelyi közönséget. Megelégedéssel nyugtázom, hogy – a partnerintézményektől kölcsönzött tárlatok mellett – sikerült néhány saját kiállítási produkciót is bemutatni, amelyek közül kiemelném a vallásszabadság 650. évfordulójára szervezett Egy az Isten című, vagy a székelyudvarhelyi katolikus oktatás 425. évfordulója alkalmából rendezett Mérföldkövek című kiállítást. Új lehetőségekkel is kísérleteztük – s ez mind helyszínileg, mind technológiailag érthető –, ami valós pozitív tapasztalatot jelentett a városházával szorosabb partnerségben létrehozott VéRrel írt történelem című kiállítás alkalmával. – Mit vár el a fenntartótól? – Az csak természetes, hogy a fenntartó hatásmaximalizálásra törekszik az intézményekkel szembeni viszonyában. Ugyanez a célja az intézményi menedzsmentnek is, csak lehet, hogy a prioritások tekintetében nem mindig sikerül a közös nevező megtalálása. Ezen a ponton viszont kiemelten fontos tényezőnek tartom a nyitottságot, a kommunikációt és a kompromisszumkészséget mindkét oldalról, hiszen amennyiben ezek léteznek, sokkal könnyebb megegyezni abban, hogy merre van „előre”. – Hogyan tovább az új évben? – 2019-ben az intézmények működésének sarkalatos pontja tudna lenni az elfogadott kulturális stratégia mentén való szervezés. Bizonyára rengeteg javításra szoruló részletet tudna ebből bárki kidomborítani, de mindezek ellenére, ha már létezik ez a referencia, akkor érdemes ehhez igazodni. Ugyanakkor minden szereplőnek be kell látnia, hogy a rendelkezésre álló források végesek, és nem elégségesek ahhoz, hogy a kulturális szolgáltatások terén szintet lépjünk. A helyzetet bizonyára az intézmények racionális átszervezésével lehet kezelni, s ezt vállalni akkor is, ha ez főleg nekünk – a kulturális szereplőknek – okoz majd kellemetlenséget. – Magánemberként milyennek találja a város kulturális életét? – Székelyudvarhely kulturális élete rendkívül színes, amelyben érdemes elmerülni, fogyasztani és szeretni is, hiszen a mienk és értünk van, de ugyanakkor kellő kritikával kell viszonyulnunk hozzá. A kulturális intézményeknek is jót tesz a versenyhelyzet és az irányukba támasztott növekvő elvárások, s ebből fakadóan – szerintem – intézményi szinten érezhető a törekvés. Amikor azonban regionális, vagy annál is tágabb térben szembesülünk más helyszínek kínálataival, akkor meggyőződhetünk, hogy Székelyudvarhelynek is jót tenne „szintet lépni”. S érdemes, mert megvan erre a potenciál. Asztalos Ágnes