Popa Ioan Eneida történelemtanár a Bánságból jött Szé­kely­udvarhelyre, a mai Arad me­gyében töltötte gyermekkorát. A Bukaresti Egyetemen törté­nelem–filozófia szakot végzett, tanári pályafutását pedig Székelyudvarhelyen kezdte a mai Eötvös József Szakközépiskola jogelődjében, ahol annak idején a Mezőgazdasági Szak­líceum működött. Később az egykori Pedagógiai Líceumban, aztán a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban tanított történelmet – utóbbi intézményben mai napig. Egyszerűen Popa Jancsiként ismerik a városban. [caption id="attachment_69112" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Simó Márton[/caption] – Voltak tanárként nyelvi gondjai fiatal korában, amikor a Székelyföldre helyezték? – Voltak, hiszen én soha nem jártam magyar iskolába. Szegényes volt a szókincsem. Otthon inkább édesanyám nővéreivel gyakoroltam a nyelvet, a faluban pedig azzal a néhány idős magyar emberrel, akik akkor még éltek. Igencsak furcsa helyzetbe kerültem fiatal pedagógusként, hiszen 1989 előtt a történelmet románul kellett tanítani a középiskolai osztályokban. Én azzal kezdtem, hogy az órákon már elejétől fogva magyarul adtam elő az anyagot, magyarul is kértem számon a diákjaimtól, de a vázlatokat, a tartalmi kivonatokat mindig románul írtuk le a füzetekbe. Ugyanígy jártak el más tárgyak esetében is az igényesebb magyar anyanyelvű kollégák, hiszen másképp nem volt értelme, így lehetett valamilyen formában továbbadni a tudást a különböző szaktárgyakból. Nyilvánvaló, hogy voltak tanártársaim közt olyanok is, akik nem vacakoltak túl sokat, románul diktáltak egész órán, és ez az etikailag is vitatható megoldás kielégítette őket. A román ajkú román szakos kollégák meg igen gyakran megfenyegették, meg is buktatták a diákokat, de sokat nem értek el vele, mert akkor az érettségi nem volt annyira szigorú, mint manapság. – Átmeneti állapotnak tartotta-e pályája elején az udvarhelyi „állomásozást”? Elvágyódott-e innen? – Az első fél esztendőben talán igen. De hamar megszoktam és megszerettem a várost. A kollégák barátságosak és nyitottak voltak felém. Rövid időn belül megnősültem. A feleségem Aranyosgyéresről került ide, szintén vegyes, pontosabban magyar szórványvidékről, de ő igazi magyarnak számít. Máshol született székelynek, hiszen aranyosszéki unitárius és gyergyói katolikus gyökerei vannak. – A családban melyik nyelvet használták? – Természetes, a magyart. A gyermekeim számára a román tanult, idegen nyelv, éppúgy kellett nekik is megbirkózniuk vele, mint a többi székelyföldi magyar gyermeknek. Nem mondható el a mi családunkban az, hogy apa- és anyanyelvük van, mindenképp a magyar az első, minden helyzetben ez a domináns. – Mindig történelmet tanított, a rendszerváltás előtt és később is. Mit gondolt ezekben az évtizedekben arról, hogy hogyan kell, hogyan érdemes Erdély és Románia történelmét tanítani? – Mindig fontos végiggondolni azt, hogy az adott rendszer, a politikum, a gazdasági helyzet, a gyermekek szocializációja milyen hatással van ránk. És nézőpont kérdése is. Sokan bírálják a történészeket, hogy részrehajlók, hogy adott kor kívánalmai szerint írnak és tanítanak. Ez részben igaz, de aki igazi történész, az visszautasítja ezt a vádat. Hiszen humántudomány, amelyben játszunk is a gondolatainkkal, képesek vagyunk véleményeink változtatására, alakítására. Ugyanakkor adott történelmi esemény üzenete, tanulsága más és más lehet különböző korokban. – Van-e kedvenc történelmi korszaka? – Hogyne lenne! Ez a kor nem lehet más, mint a 19. század második fele, az első világháborút megelőző idő, a dualizmus évtizedei, a békeidő, a Monarchia aranykora. Mert ugyanakkor egész Európának is igen szép, látványosan felívelő, romantikus szakasza ez. Gyermekkoromban is az Osztrák–Magyar Monarchia emléke fogott meg leginkább, hiszen őriztünk a családban régi könyveket, olyanokat is, amelyeket betiltottak a múlt rendszerben. – Ebben az évben ünneplik Nagy-Románia létrejöttének centenáriumát. Mit jelent ez az ön számára? És milyen feladat továbbadni a diákoknak az üzenetet? – Erről érzelemmentesen kell a tanórákon előadni. Én úgy érzem, hogy a központosított állam, mint amilyen Románia is, túlzottan szereti ünnepeltetni magát. Minisztériumi, tanfelügyelőségi elvárások vannak, lesznek, amelyeket teljesíteni kell. Mindezt jórészt románul kérik. Ebben mi nem vehetünk részt, hiszen a tanítványainknak nyelvi gondjaik vannak, de érzelmeik, a hátterük sem olyan. Az elmúlt években kiemelten foglalkoztunk az első világháborúval, annak csatáiról és helyszíneiről emlékeztünk meg több alkalommal. Diákjaim tantárgyversenyen vettek részt, sőt első díjat is nyertek a középiskolák közötti, TUDÁSZ nevű vetélkedőn. Én szeretem eljuttatni a tanítványaimat arra a szintre, hogy vonjanak le tanulságokat. Elég kritikusan viszonyulok a történelmi eseményekhez, ecsetelem az akkori magyar kormányok hibáit, de elmondom gyakran azt is, hogy Trianonban, a leginkább kedvezményezett Románia mellett, még a később barátságosan viselkedő Olaszország és a történelmi távlatokban is mindig közelálló és szövetséges Lengyelország ugyancsak kapott magyar területeket. Nyilvánvaló, hogy Románia akkor elérte célját, beértek a háború előtt és alatt folytatott tárgyalásaik eredményei. A központosított román államnak ez a száz év nagyot és sokat jelent. Tanúi lehettünk annak, hogy a székelyektől, az erdélyi magyaroktól máris kapott néhány véleményt és visszajelzést a bukaresti kormányzat. Tudjuk, hogy a Gyulafehérvári Nyilatkozatban leírtak elég tisztán fogalmaztak az Erdélyben élő népekre és nemzetiségekre vonatkozóan, ám azok soha nem teljesültek. Mit várjunk el a központosított román államtól? Mit várjunk el Brüsszeltől, amikor ugyancsak centralizált államszövetség akar lenni az Európai Unió is? Tulajdonképpen Magyarország is központosít, hiszen Budapest-centrikus a magyar glóbusz. – Hogyan látja Ön a Székelyföld jövőjét ebben a geopolitikai helyzetben, a román állam kebelében? – Én mindenekelőtt az elvándorlásban látom a legnagyobb veszélyt, hiszen nincs meg az a szintű természetes szaporulat, amely pótolná a távozó fiatal generációkat. A románok milliói ugyancsak elhagyták az országot, kivándoroltak, tartósan letelepedtek. Veszélyt jelent a kettős állampolgárság megadása Magyarország részéről. Nem mondják ki hivatalosan, de jórészt la­kos­ság-utánpótlás végett vállalták fel a határon kívül élő magyarokat. Többször járt itt Szegedről egy történészkolléga, egyetemi tanár, aki demográfiá­val is foglalkozik, elmondta a nyilvánosság előtt is, hogy természetes és „elegáns” dolog határon túli magyarokkal pótolni a népességvesztést. Csapda a kettős állampolgárság, hiszen egy magyarországi panellakásért cserébe igen sokan feladják itteni vidéki egzisztenciájukat. Gyönyörűszép tájak, életterek ürülnek ki itt Varságtól le a két Homoródmentéig. – Történészként, a Székelyföldön élő értelmiségiként, aki tudatosan választotta a magyar nyelvet, és benne él az itteni kulturális és társadalmi körforgásban, hogy képzeli el a régió jövőjét? A valamilyen szintű – nyilván minél teljesebb – autonómia esetleg segíthetné-e a fennmaradást? – Biztos, hogy megoldás lenne a Székelyföld számára, csak itt, Kelet-Európában ez nehezen megvalósítható. A székelyföldi és erdélyi magyar politikai vezetők a Dél-Tirolban működő németek autonómiá­jára hivatkoznak, amely az osztrák és az olasz kormány hosszas egyeztetései nyomán jött létre. A finnországi svédek esetében széles körű ugyan a svéd autonómia, de a hivatalos nyelvhasználat ellenére is csökken a svédek, a svéd anyanyelvűek száma. Katalóniában harminc éven át volt autonómia, regionális kormánnyal, saját helyi adminisztrációval, de most úgy látszik, hogy az nem elég, akár a független állam is elképzelhető, bár nem teljesen egyértelmű a lakossági meg az állampolgári akarat… A románok felfogása teljesen más az autonómiáról, mert azt mindig a függetlenség előszobájának tartják. Arra hivatkoznak, hogy a Török Birodalmon belül négyszáz évig kvázi autonómiában éltek, amely idő alatt mindvégig megőrizték függetlenedési szándékukat, s ez a 19. század harmadik harmadában meg is valósult. – Milyennek látja most Székely­ud­varhelyen a románok és a magyarok közötti viszonyt? – Az itteni románság létszámát tekintve nagyon kicsi, alig pár száz ember. Akik idejöttek, azok többnyire állami alkalmazottak, rendőrök, csendőrök, katonatisztek, tisztviselők, és pedagógusok is vannak köztük. Akik a Bethlen és a Tábor negyedben vagy a belvárosban élnek, magyar szomszédokkal rendelkeznek. Ők az elmúlt évtizedekben beilleszkedtek, megtanultak magyarul, a gyermekeik is könnyedén kommunikálnak magyarul, sőt szeretik, büszkék arra, hogy itt és így élhetnek. Van egy másik, ám igen heterogén réteg, amely a „rendőr-blokkban” lakik. Ezek az emberek és a családjaik is elkülönülnek az itteniektől, és egyszerűen nem értik a székelyföldi helyzetet. Ők mindannyian valamilyen képzésben részesültek, s a központosított romániai intézményrendszerben dolgoznak, abban hisznek. Megjegyzem, ez nagyon kicsi közösség. Nem lehet összehasonlítani például a maroshévízi románsággal, amely létszámában nagyobb, vannak hagyományai, de tulajdonképpen ők nem is tartoznának a Székelyföldhöz, csak idecsatolták a megyésítéskor. (Trianon előtt Maros–Torda vármegye része – szerk. megj.) Őket felhasználják néha Bukarestben a székelyek ellen. Ismert a korábbi maroshévízi polgármester, Mircea Duşa tevékenysége, aki Hargita megye prefektusaként, illetve később miniszterként is bizonyította, hogy teljesen más elképzelései vannak a régió helyzetét illetően. Egyébként ők büszkék is lehetnek arra, hogy beékelt szigetként fennmaradtak, olyannyira, hogy innen származott Nagy-Románia első görögkeleti pátriákája, Miron Cristea is. Nyilvánvaló, hogy egy feltételezett székely–román tárgyalássorozat al­kalmával – ha valaha lesz ilyen – velük teljesen másképp kell majd tárgyalni, másképp kell kezelni a „nemzeti büszkeségüket”. – Segíthetné a decentralizáci­ót a regionális tudat, a különböző vidékeken ható eszmeiség? A transzszilvanizmus kulturálisan, szociálisan, gazdaságilag újra összeköthetné az Erdélyben élő nemzetiségeket… – Ebben én már nem hiszek. Sajnálatos módon elsorvadtak a sváb és a szász közösségek. Mintegy 700 ezer német vándorolt ki innen a második világháborút követően, majd a 70-es, 80-as években, illetve a rendszerváltás után. A romániai német kultúra már csak akkor működik látványosan, ha a kitelepedettek vagy a hagyományokat még őrző leszármazottak idelátogatnak egy-egy fesztivál alkalmával. A székelyek lelkesednek, amikor egy-egy Sabin Gherman vagy Tudor Duică kaliberű román értelmiségi beszél a transzszilvanista eszméről, de ez nem jelent még biztatást. A kolozsvári románok például nagyon büszkék a Kincses Városra, de azt immár fél évszázada – amióta többségben élnek ott – a román kultúra fellegváraként képzelik el, amely elválaszthatatlan része a saját értéktáruknak. Annak idején Andrei Marga, a Babeş–Bolyai Egyetem korábbi rektora előszeretettel emlegette, hogy Kolozsvár három protestáns felekezet otthona, s ezek közül egynek a bölcsője is. Főleg az Egyesült Államokban mondogatta, hiszen az első elnökök közül többen is ezt a vallást gyakorolták – hasznot remélt, az erdélyi magyar kultúra kisajátításával igyekezett jó pontokat szerezni nyugati német és angolszász berkekben. Mivel a román média orgánumainak zöme központosított, az erdélyiség eszméje nem tud kibontakozni román körökben, nincs, s aligha lesz valaha tömegbázisa. – A román anyanyelvű közalkalmazottak és köztisztviselők gyakran elhúzódnak nyugdíjaskorukban Udvarhelyről. Ön elvágyódik-e innen? – Egyáltalán nem. Nyugodt vagyok, és nagyon jól érzem magam Székelyudvarhelyen. Románia több vidékén éltem, a nyugati és a keleti széleken, a fővárosban is, ide tanárként kerültem, aztán itt tanultam meg tanítani. Mesterek és inasok voltunk együtt az itteni környezetben. A családi életünk rendezett, boldog és csendes. A város is szép, jó a hangulata, amelyben öröm jelen lenni. Jólesik hozzájárulni az itteni kultúrához, részt venni annak eseményeiben. Jólesik mostani és volt kollégákkal, diákokkal találkozni, akik egykor innen indultak el. Jó lenne minél több ismerőst úgy viszontlátni, hogy immár túl vannak a nagy visszatérésen. Én itthon voltam, vagyok és leszek Székelyudvarhelyen, amíg élek. Simó Márton