Zavaczki Walter Levente a máramarosi Felsővisóban született. Egyéves volt, amikor a családjával az udvarhelyszéki Székelylengyelfalvára költözött. Bár csak felnőttként sajátította el a képzőművészet elméleti ismereteit, már gyerekként érdekelte a faragás. A hobbiból lassan hivatás lett – a szakiskolai tanulmányok után Nagyváradon ásta bele magát a szobrászat rejtelmeibe. Az erdélyi magyar szobrászművésszel az alkotói folyamatról, a monumentális munkáiról, illetve a köztéri szobrok küldetéséről beszélgettünk. – Honnan ered a szobrászat iránti érdeklődése? – Már gyermekkoromban érdekelt a különböző formák világa. Elsőként kardokat faragtam magamnak, majd a játszópajtásaimnak. Mi voltunk a három testőrség, s természetesen mindenkinek én készítettem el a harci eszközét. Az iskolás éveim alatt Németországba szerettem volna költözni, ezért nem is koptattam az agytekervényeimet a középiskolai tananyaggal, hanem szakiskolába iratkoztam. Amit ott tanultam, közel állt hozzám – fafaragó, asztalos szakon végeztem. Hamar túltettem magam az alapokon, s kis idő múlva már emberfejeket, arcokat faragtam ki a csutakokból. Amit a szakiskolában tanultam, jelenleg is fel tudom használni a szobrászművészetben. – Melyik volt az első alkotása, amit már a nyilvánosság is láthatott? – Kezdetben a tanáromnak faragtam. Emlékszem, még a vésőeszközeit is használhattam. Ekkor indultam el a forma szerinti faragás útján. Amatőr alkotóként már voltak köztéri szobraim. Ezenkívül készítettem vadászjeleneteket kutyákkal, nyulakkal, fürjekkel. Ezeket a családi és közeli barátaim vásárolták meg. Egy kedves barátom megjegyezte, hogy szépek a munkáim, de jó lenne, ha továbbfejleszteném őket s saját magamat is. Rájöttem, hogy igaza van. Nem tudtam autodidakta módon olyan eredményesen fejlődni, mint ha szakmai irányítás alatt alkottam volna. Időközben lemondtam a németországi költözésről. Leérettségiztem, majd a nagyváradi egyetemen elindultam a művészetek, avagy az alkotói kiteljesedés útján. Az egyetemen a tanáraim nem rajzolni tanítottak, mert nem azt mutatták meg, hogy hogyan kell húzni a vonalat, hanem célokat tűztek ki elém. Különböző feladatokkal bíztak meg – azt nem mondták, hogyan alkossak, csak azt, hogy mit rajzoljak. Nem mutatták meg, mi a tuti, csak azt, hogy mi jó, és mi nem. Ahhoz pedig folyamatosan kellett alkotni, hogy legyen, ami mentén javítgassanak. A fejlődés az állandó alkotói folyamatban rejlett. Egyetlen tanárra sem lehetett feltenni mindent, hisz mindegyiknek más volt a véleménye, az egyénisége és a látásmódja. Mindenkitől tanultam valamit – a tanároktól, az asszisztenstől, a társaimtól. – Már az egyetemi évek előtt kialakult az a formavilág és sajátos stílus, amiben rendszerint alkotott. Hogyan hatott erre mindaz, amit a képzőművészeti szakon sajátított el? – A Nagyváradon töltött öt év életem meghatározó része volt. A bulis időszak kimaradt az egyetemi éveimből, inkább szakmai szempontból maradt emlékezetes. A korábban kialakult formavilág jelentette számomra a stabilitást. Nehéz megtartani azokat az egyszerű formákat. Sokféle művészeti irányzat olykor átesik a ló másik oldalára, amikor próbálnak belemagyarázni valami mást, mint amit látunk. Amikor egy alkotást meg kell magyarázni, ott már baj van. Mindez a letisztultság kárára megy. Pedig az embernek biztonságos alapokra van szüksége. Első évben makacsul védtem a saját alkotói világomat. Megértettem és felfogtam a kortárs irányzatot, de még mindig a saját formavilágomat kerestem. Azóta is szüntelenül keresem azt, amivel a társadalom hasznára lehetek. Szeretném, ha a munkámmal értékeket adhatnék át az emberiségnek. Épp ezért nem csak az önkifejezésre törekszem. Próbálom a természetet létében és mozgásában megpillantani, hogy megismerjem változatlan törvényeit. Így keresem benne az ősképet. Próbálom a szellemit és a természetest, az ideálist és a reálist egymással összeolvasztani. A világnak szüksége van a művészetre, pontosabban a formák világára. Csak a társadalom nem elég érett még ehhez, vagy nincs meg a megfelelő anyagi keret rá. – Hol a szobrászat helye a mai képzőművészeti palettán? – Sajnos, nem abban a világban élünk, ahol a művészetből meg lehet élni. Ahhoz, hogy egy szobrász a saját szakmájában maradjon, el kell mennie tanárnak, vagy egyéb munkát is el kell vállalnia a művészi vonaltól függetlenül. – Mit tart példaértékűnek a letűnt korokból? Melyik az a stílus­irányzat, amelyik közel áll a munkáihoz? – Az impresszionista és az expresszionista stílust kedvelem. Több olyan modern irányzat van, amellyel nem értek egyet. Nem azt mondom, hogy nem jók, de én máshogy képzelem el az alkotást. Számomra a minőség, a harmónia, a rend, az értelem és az erény hozza magával a formavilágomat. Eszerint pedig a művészet a tudomány és a természet között helyezkedik el. A művészet a harmadik birodalom. – Mit tükröznek a szobrai a világ számára? – A munkáimon keresztül pozitivitást vagy egy pluszértéket próbálok belevinni az alkotásba. Ideális esetben, aki megtekinti a szobrokat, ráérez erre a pluszra, és magában hordozza tovább. – A legtöbb alkotása megrendelésre készült. Ezekbe nehéz belecsempészni a saját művészi gondolatokat. – Egy köztéri szobor nem a művészetről szól – adott a téma, miszerint egy irodalmi, politikai vagy történelmi alakot kell ábrázolni. Nehéz kompromisszumot kötni ahhoz, hogy a szobor annak is elnyerje a tetszését, aki adott esetben az ábrázolt személy hozzátartozója, de annak is, aki megrendelte a munkát, s még a művész is elégedett legyen a végeredménnyel. Mindig próbálok annyi értéket beletenni egy-egy köztéri szoborba, hogy az időtálló legyen. Ennek ellenére sokszor érzem azt, hogy a legtöbb sem elég. Több az elvárás egy köztéri szobor esetében, ráadásul a megrendelő igényeivel is számolni kell. Ilyenkor nem alkothatok a saját ízlésem és kedvem szerint. Amikor szabadon alkotok, akkor szeretek kísérletezni a különböző anyagokkal. A kompozíció és a forma határozza meg az anyagválasztást. Bronzból könnyebben előállítok egy szobrot, mint kőből. Viszont minél nagyobb a szobor, annál nagyobb az anyagi hozzávaló is. Hazai viszonylatokban kőből előnyösebb áron meg lehet valósítani az alkotást. – Mekkora az igény a köztéri szobrokra és az emlékművekre? Nincsenek már távol az emlékművek a mai kor igényeitől? – Más országokhoz képest kisebb az igény az emlékművekre vagy a köztéri szobrokra. A székelyföldi vidéken nem volt meg az a lehetőség, hogy a nagyjaink szobrait felavassuk. Külföldön, ahol nem volt elnyomva a kisebbség, megjelenítették a történelmi vagy társadalmi élet nagy alakjait. 1990 után kezdtük bepótolni a letűnt világ elmaradásait. De még így is elmaradunk a határon túli népekhez képest, hisz ők érdekességet, életet, vidámságot csempésznek a szobrokba vagy az utcarészletekbe. Nekünk erre sajnos nem telik, nincs lehetőség. – Méreteiben a legnagyobb munkája a Jézus szíve kilátó, amely Farkaslakán tekinthető meg. Meséljen a munkafolyamatról! – A Jézus szíve kilátó megrendelésre készült. A tervezés sokkal hosszabb folyamat volt, mint a kivitelezés. Közel három évig készült a mű, 2011-ben fejeztem be. A helyszín, ahová felállítottuk, egy búcsújáró hely volt. Több száz évvel ezelőtt a környéken található falvakban az volt a szokás, hogy a Gordon-hegyen gyűltek össze megünnepelni a bőséges aratást. Mulattak, énekeltek, imádkoztak. Amikor felkértek a munkára, az volt a feladatom, hogy a búcsújáró helyet személyesítsem meg Krisztus alakjában. Sokat tervezgettem, hogy mekkora mérete legyen a kilátónak ahhoz, hogy érvényesüljön és megállja a helyét az adott környezetben. Az alkotás 23 méter magas. – Min dolgozik most? – Egy ötméteres Pegazus-szobron. – Elégedettséggel tölti el az eddigi művészi pályája? – Attól tartok, hogy sosem leszek megelégedve a szakmai életemmel – lehet, hogy éppen ez kell a fejlődéshez.

Miklós Dalma