erős felhőzet
kevés felhő
Hómofisz 2.0
Az elmúlt év vészterhes hónapjai után újra otthoni munkavégzésre kényszerültem. Drámai a kifejezés, helyesbítek. Mondjuk inkább úgy: itthonról dolgozom, mert így tűnik észszerűnek. Ha a koronavírus-járvány tombolása közepette lehet egyáltalán észszerűséget emlegetni. Természetesen mindenki próbál a maga módján talpon maradni, szó szerint és átvitt értelemben is túlélni. A testi-lelki egészségünk most a legfontosabb, és valljuk be, ezek közül talán a pszichés nyomást nehezebb elviselni. Küszködünk, gyakran úgy teszünk, mintha minden rendben volna, ám koránt sincs rendben semmi. Egymásnak ugranak családtagok, barátok, munkatársak. Mindenki azt gondolja, az általa képviselt igazság az egyetlen és megingathatatlan, minden más hazugság, mendemonda, félrevezetés, miközben mi, sajtóban dolgozók naponta szembesülünk a bizalmatlansággal. Márpedig aligha létezik fontosabb dolog egy sajtótermék életében, mint az olvasó bizalma, figyelme, kitartása, hűsége. Ám manapság minden megkérdőjelezhető, a tudománnyal, az orvoslással az élen. Nehéz minősítések, jelzők, ítéletek ellen küzdeni. Talán nem is lehet.
Ülök itthon az íróasztalomnál, miközben mindezt végiggondolom, és azon kapom magam, hogy kigyullad agyamban a piros lámpa: ne panaszkodjak! Élek, egészséges vagyok, a családom minden tagja jól van, mindenki végezheti a munkáját. Közben elmaradnak fontos vagy annak vélt események, alkalmak. Némelyik pótolhatatlan, a diákévek elszalasztott lehetőségeit,
meg nem tartott rendezvényeit, át nem élt aktusait semmi nem hozhatja majd vissza azoknak a fiataloknak az életébe, akik most koptatják az iskola padjait. Már ha koptathatják, és nem hozzám hasonlóan otthonról bámulnak bele az őszi szürkeségbe.
Mert még ráadásul ott van ez az ősz is. Ez a szürke, hideg, ködös, barátságtalan ősz, amivel megint olyan nehéz, mit kezdeni. Nyilván a mi, emberek bosszantására olyan, amilyen. Nem elég a magunk baja, még az évszakok sincsenek ránk tekintettel. Nem mintha mi, mármint általában az ember tekintettel lenne bármire is a természetben. Aztán csodálkozunk, hogy már „semmi sem olyan, mint régen”, hogy az évszakok is olyan furcsák, hogy összevissza minden. Hogy összevissza élünk. És küszködünk és gyakran úgy teszünk, mintha minden rendben volna, ám koránt sincs rendben semmi… Na, már megint ezek a gondolatok. De hát milyen jó is volt, amikor csak simán lehazugoztak egy-egy hír közlése kapcsán, és nem a világ hatalmi harcainak bábujaként tekintettek ránk! Boldog békeidők… Szoktuk is így emlegetni a koronavírus-járvány kitörése előtti időszakot. Pedig hát hol volt a mi kis világunk akkor is a békétől?! Legfeljebb a jóléti társadalom fogyasztói csapdáiban gondolhattuk azt, hogy jól van ez így, és nem érhet baj, nem jöhet vész. Nos, a vész itt van a nyakunkon. Még jó darabig együtt kell vele élnünk. A legfontosabb, hogy őrizzük meg a józan eszünket, a hidegvérünket. Ebben az őszi fagyoskodásban az utóbbi talán nem is lesz olyan nehéz.
Farkas Endre
