Szigeti Vajk István építészként dolgozik, de a fényképezőgéppel is jól bánik. A 24. Nemzetközi Faludi Ferenc Filmszemlén és Fotópályázaton első díjat nyert a Periférián című sorozatával, amellyel a Csíkbánkfalván élő cigány gyerekek életvidámságát mutatja meg. Nem szépíti vagy idealizálja a valóságot, hanem mindent úgy fényképez le, ahogy van. Fotósként az érdekli a leginkább, hogy itthon, Székelyföldön, az épített és a természetes környezetben hogyan viselkednek az emberek. – Mikor kezdtél fényképezni? – A Nagy István Művészeti Középiskolába felvételiztem nyolcadik után, de már azelőtt ismerkedtem a vizuális művészetekkel az unokatestvéremen, Szigeti Gábor Csongoron keresztül. Láttam a grafikáit, rajzoltam is neki, és így kezdtem vonzódni az efféle önkifejezéshez. Építész szakot választottam, és elmondhatom, hogy a művészeti oktatás nyílt volt, jó volt suliban lenni, mert megtanítottak látni és felismerni a szépet. Megtanultuk, mi az, ami valamilyen értéket képvisel, és azt is, hogy mi a giccs. Nyilván az építészoktatás és a szabadkézi rajzolás is segített abban, hogy közelebb kerüljek a fotózáshoz, mert rajzolásnál mindig ki kellett raknunk egy témát, de ahhoz, hogy a rajzot otthon is tudjam folytatni, le kellett azt fényképezni. Ehhez kellett fotógép is, úgyhogy az első gépemet valamikor kilenc-tizedikben vettük meg, de nemcsak erre használtam, hanem egyébre is, és egyre inkább kezdett érdekelni a fényképezés. A középiskola végén saját tervezésű tablót készítettünk, így a fotókért is mi feleltünk, amelyek személyre szabottak voltak. Egyetemen kicsit háttérbe szorult a fényképezés, de mivel nagyvárosban, Bukarestben voltunk, így próbálkoztam a streetfotózással, de ez nem az én műfajom, és nem is volt időm foglalkozni vele. A Hargita Megyei Kulturális Központ viszont többször is hirdetett meg olyan fotópályázatot, amelyre székelykapukat, régi házakon levő ajtókat, ablakokat vagy egyéb részleteket kellett fényképezni, és mivel ez kapcsolódik az építészethez is, foglalkoztatott engem a dolog. Az egyik pályázat fődíja egy fényképészeti tanfolyam volt, amit a kulturális központ szervezett. Megnyertem ezt, elvégeztem a tanfolyamot, de igazából ott szembesült azzal az ember, hogy még a töredékét sem tudja annak, amiről azt gondolta, hogy tudja. Jó tanári csapat volt ott, és közben sajtófotósként is dolgoztam. Igazából a tárgyi tudás megszerzése után kezdtem komolyabban fényképezni, ekkor már komolyabb gépem is volt, így megnyílt előttem a világ. Az építészet mellett így megmaradt a fényképezés is mint önkifejezési forma. – Az építészet is önkifejezés számodra? – Lehet, persze, de sok év kell, amíg egy tervből tényleges forma lesz. A fényképezésnél viszont – ha jó helyen van az ember, és sikerül elkapnia a jó pillanatot – azonnal látható az alkotás végeredménye, így az elégtétel is azonnali. – Építész vagy inkább, vagy fotós? – Inkább tartom magam építésznek, mint fotósnak. Köllő Miklós szerint az építészek között a legjobb fotós és a fotósok között a legjobb építész vagyok. Ilyen ez, mert amikor az ember egy-két dologhoz érteget, egyikhez sem ért eléggé. Egyszer még beszéltem erről, és akkor azt mondtam, hogy nem tudom, meddig tudok hűséges maradni az építészethez, de közben ugyanez a kérdés feltehető a fotózásra is. Amikor egy foglalkozás már nem arról szól, amiről szólnia kéne, hanem megélhetési munkává válik, akkor már nem alkotási folyamat. Hiába, hogy az építészetnek gyakorlatias oldala van, az építészek az alkotási folyamatért is végzik a munkájukat. – Kik azok a fényképészek, akiknek a munkásságát követed, akiknek a fotóiból tanultál? – Sok fotóst követek, de elsőként Ádám Gyula fotóit tudom említeni. Korniss Péter fényképeit is nagyra értékelem, és Hajdú D. András képei is irányadók. – Az előbb azt mondtad, hogy a streetfotózás nem áll közel hozzád. Miért? – A bukaresti építészet sem áll közel hozzám, mert minden nagyobb léptékben van, nem feltétlenül természetes anyagokkal. Az urbánus környezet kreált valamit, amiben az ember létezik, de nekem mindig a természetközeliség volt fontos, talán azért, mert innen, a hegyek lábától származom. Abban a kreált környezetben érzem jól magam, amihez az ember jó arányérzékkel nyúlt hozzá, ráadásul ez nálunk helyi specifikum. Streetfotókat bárki bárhol készíthet, de ilyen környezet csak nálunk van. Az embert akarom megjeleníteni abban a környezetben, és úgy, ahogyan ő éli a mindennapjait. Azt is meg lehet tenni, hogy kiemeljük ezt az embert a környezetéből, falhoz állítjuk, hogy készüljön róla egy kép, de szerintem ez mesterkélt. Sokan teszik ezt, ez is egyfajta kifejezési mód, és van, aki nagyon jól csinálja, de nekem az az ars poeticám, hogy az embert úgy kell megmutatni, ahogyan ő él, a környezetével együtt, mert ettől lesz őszinte a fénykép. Nem akarom szépíteni vagy idealizálni a valóságot. Ha egy ember felveszi a holland segélyből kapott süfütyölős füsstréninget, és abban hajtja a teheneket, mert neki az a kényelmes, akkor én nem fogom megkérni, hogy vitézkötéses mellényt vegyen fel, mert az jobban találna. Nyilván az is szép, de az igazsághoz nem sok köze van. – Ezek szerint kordokumentum a legtöbb fényképed? – Van dokumentarista jellege a fotóimnak, de nem tudom azt mondani, hogy valóban kordokumentum, mert ehhez sok időnek kell eltelnie. – Az összes fotód közül és az ezekhez kapcsolódó történetek körül van-e olyan, ami különösen kedves a számodra? – Mindegyik kedves, mert mindegyikről tudom, hogy hol és miért készült. Többet is ki tudnék emelni, mert voltak meghökkentő és mellbevágó esetek, például a látogatásunk a csíkbánkfalvi cigánytelepen. Különlegesek a farsangtemetések is, de egy hétköznapi pillanat is azzá válhat, vagy akár a táj. Egyébként, amikor elkezdtem tájképeket készíteni, volt egy olyan nem titkolt célom, hogy honvágyat keltsek a képekkel azokban, akik elmentek itthonról. Az én generációmból sokan külföldre mentek, a szűk baráti körből is néhányan, és amikor beszélgettünk, mindig vitatéma volt az itthon maradás. Egy idő után már nem akartam vitázni, csak megmutatni, hogy mi az, ami miatt én itthon maradtam. Tudatos honvágygerjesztés volt ez részemről, és így egyre többen felfigyeltek a fotóimra. – A te személyiségednek mennyire marad meg a lenyomata a fényképeken? – Nyilván minden embernek megvan a maga szűrője, amivel azon dolgozik, hogy kiemelje azt, ami szerinte fontos. Az, hogy nálam ez pontosan micsoda, még nem egészen tudom. Valószínűleg a témaválasztás, bizonyos technikáknak a használata mutatja meg azt, hogy én hol vagyok a képeken. Szerintem a kép a fontos, nem feltétlenül az, aki fotóz. Amikor a fénykép elindul a saját útján, és le tud válni a szerzőjéről, akkor beszélhetünk fotóművészetről.   – Hogyan viselkedsz fotósként az organikus pillanatokban, amikor minden természetesen működik körülötted? Hogyan oldod meg, hogy közel kerülj a témához, de ne zavard meg? – Az építészetben – például műemlékek esetében – az a legfontosabb, hogy úgy avatkozz be, hogy ne lássa senki, hogy ott jártál. Így gondolok ezekre a pillanatokra is, mert csak így tud természetes és őszinte maradni a fénykép. Ahhoz, hogy elég közel tudjak kerülni, időre és bizalomra van szükségem az alanyoktól. Egy falusi embernél addig vagyok vendég, amíg az asztalnál ülünk, és megkínál valamivel. Amikor már indul dolgozni, de én még ott vagyok, olyankor már nem vendégként vagyok jelen, hanem fotósként, akit ő befogadott. Minden ember valahogy így működik. Én sem szólok bele az ő dolgába, és ő sem az enyémbe. A kölcsönös tisztelet és bizalom ilyenkor nagyon érezhető. – Amikor a csíkbánkfalvi cigánytelepen fotóztatok, hogyan tudtatok a cigány közösség bizalmába férkőzni? – Nyilván mielőtt odamentünk, valamennyire felkészítették őket arra, hogy mi fog történni. Az első dolog az volt, hogy le kellett ülni egy asztal mellé azokkal, akikre a többség hallgat. Először velük kellett kapcsolatot teremteni, és ha ők elfogadtak, akkor elfogadnak a többiek is. Bánkfalván is úgy kezdődött minden, hogy leültünk egy házikóba kávézni – amihez a vizet a Fiságból hozták, és két kávét is kellett igyunk. Nem utasíthattuk vissza, fontos volt elfogadni, amivel kínáltak. Első alkalommal egy mélyszegénységben élő csoportnál voltunk, amelynek tagjai régen megélhetési bűnözők voltak, de megtértek, megkeresztelkedtek és lemondtak minden káros szenvedélyükről. Azóta nem fogyasztanak alkoholt, és még csak nem is táncolnak. Az elsődleges célunk az volt, hogy ne pejoratív módon mutassuk be őket. Két napot töltöttem el velük, reggeltől estig. A gyermekekben tombolt a kíváncsiság, közvetlenek voltak, és azt láttam, hogy hiába, hogy mélyszegénységben élnek, örülnek az életnek. Abban a környezetben az önfeledten játszó gyerekek látványa nagyon ellentmondásos volt nekem, ezt akartam megmutatni a fényképeken is. Egyébként először azt sem tudtam, hogy hova nézzek, annyi mindent le akartam fényképezni. Amikor eldöntöttem, hogy a gyerekeket fogom fotózni, észrevettem, hogy egyikőjük sem szomorkodik. 2015-ben készült ez a sorozat, de a mai napig élénk emlék a látvány is, és ezek az érzések is. – Még milyen fotótémák vannak a fejedben? – Az épített és a természetes környezet érdekelt engem eddig is, és szerintem ezután is ezt fogom fényképezni, illetve azt is, hogy mindebben az ember hogyan viselkedik. Ennek rengeteg ága-boga lehet. Az elsődleges szempont az, hogy valamilyen értéket hordozzon a fénykép.

Péter Ágnes