kevés felhő
tiszta égbolt
Tudathasadás
Tudtuk, hogy ebből baj lesz. Egy magyar–román mérkőzés bármilyen sportágban, bármilyen szinten kiemelt jelentőségű, függetlenül a tét nagyságától. Ebben a párosításban nem létezik „barátságos” vagy „tét nélküli” összecsapás. Itt minden gól, minden másodperc, minden pont számít. Így vagyunk beprogramozva, ezt hagyták ránk örökül elődeink, és mi is ezt fogjuk továbbadni a felnövő nemzedékeknek. Látjuk, halljuk, micsoda indulatokat váltott ki a romániai jégkorong-válogatott ljubljanai szereplése a honi sajtóban és a politikusok körében. Tévedés ne essék, nem a szomorú valósággal történt szembesülést és a második értékcsoportból való kiesést búsulja a derék román média és politikum. Az önkéntes nemzetvédővé előlépett megszólalók egy emberként kiáltottak botrányt, miután a romániai válogatott Magyarország elleni vereségét követően a román mezt viselő (egyébként derekasan küzdő) székelyföldi játékosok – csatlakozva a magyar játékosokhoz – a jégen tiszteletteljesen végighallgatták a magyarországi és székelyföldi szurkolók által elénekelt székely himnuszt. Érdekes, a nemzeti öntudat nem volt ekkora, amikor három évvel ezelőtt ugyanezek a srácok kivívták a feljutást. Az valahogy nem érte el a honi sajtó ingerküszöbét, ahogy a mostani világbajnokság is a román médiumok érdeklődésének hiányában zajlott. Bezzeg, odafigyeltek az utolsó napra! A papíron valóban tét nélküli összecsapás előtt magam is zavarban voltam. Tudtam, hogy rengeteg székelyföldi barátom útnak indult Ljubljanába, hogy a helyszínen szurkoljon a magyar válogatottnak. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a Sportklub, vagy éppen a Gyergyói HK drukkerei teljes szívükből szorítanak a romániai válogatottban szereplő székely játékosok minél jobb teljesítményéért is. Elutazásuk előtt többüket megkérdeztem, mégis kinek fognak szurkolni a magyar–románon. Ha a magyar válogatottnak szorítanak, a saját kedvenceik ellen kell drukkolniuk, ha pedig Romániának, az teljes tudathasadást jelent a nap mint nap a kisebbségi lét hátrányaival megküzdők körében. A válasz egyértelmű volt: a magyar válogatott sikeréért szurkolnak, de egyúttal a székelyföldi játékosoknak is teljes szívükből szorítanak.
Magam is úgy vagyok, hogy soha, semmilyen szinten nem tudnék magyar nemzeti csapat ellen szorítani. Ez egyszerűen képtelenség, ugyanakkor teljes mértékben megértem drukkertársaimat, akik Szlovéniába utazva a magyar feljutás mellett a román bennmaradást is szerették volna végigélni. Kettősség? Az, a javából.
Ez a kettősség, ez a fajta tudathasadásos állapot átragadt a romániai válogatott magyar nemzetiségű tagjaira is, ami a zárómeccsen, éppen a magyarok ellen csúcsosodott ki. Mert mi mással volna magyarázható az, hogy egy ország címeres mezét viselve az ellenfél játékosai mellé sorakozik fel egy csapat, hogy annak szurkolóinak éneklését hallgassa vigyázzállásban? A címeres mez viselésének megvannak a maga szabályai. Hogy pontosan mit vétettek (ha vétettek egyáltalán) ezek a fiúk, nem az én tisztem eldönteni, majd határoz a megfelelő testület erről. Laikusként azt gondolom, senki és semmi ellen nem vétettek. Zavarodottságuk érthető, amíg rendeznek magyar–román összecsapásokat a sportban, mindezzel újra és újra szembesülnünk kell majd. Milyen jó is volna, ha legközelebb arról kellene írnunk, hogy fantasztikus körülményeket teremtettek a jégkorongnak, ha a sajtó a sporteredményekkel volna elfoglalva és nem légből kapott cirkuszokat gerjesztene, ha a politikusok jégpályák építését szorgalmaznák és nem szankciókért kiáltanának egy regionális himnusz eléneklése után!
Álom, álom, édes álom. Egy biztos: jövőre teljes odaadással fogunk szorítani a magyar válogatott elitben való maradásához és a romániai csapat újbóli feljutásához is.
Farkas Endre
