Pörögnek a napok az olimpián, és ilyenkor mindig rengeteg inger ér, a nap folyamán többször dolgozik bennem az adrenalin. Hol a mélybe zuhanunk, hol a világűrbe repít minket a boldogság. A menetrend szinte mindennap hasonló, legkésőbb reggel hétkor, de inkább 6.30-kor ébreszt a bukaresti kollégám, aki az evezésről tudósít, neki kell leghamarabb elindulnia, ezután gyors reggeli, elő az olimpiai applikációt, amely megtervezi nekem az útvonalat tömegközlekedéssel, és már rohanok is a villamosra, metróra, vonatra, buszra. A párizsi tömegközlekedésről annyit, hogy bár szkeptikus voltam, hogy egy olimpiai tömeget (több millió emberről beszélünk) képes elbírni, kellemesen csalódtam, egy szóban, profi.

A helyszínre való megérkezés után a médiabejárat megkeresése a következő feladat, aztán biztonsági átvilágítás, és irány a lelátó vagy a helyi médiaközpont. A verseny előtt fél órával (már ha sikerült időben odaérni) le kell tesztelni a technikát, van-e kapcsolat a hazai stúdió és köztem, aki a helyszínről közvetítek. Ha minden rendben, akkor jön az érdemi munka, az élmény átadása hallgatóinknak. Eddig minden szép és jó, de történt velem egy olyan dolog, amit soha nem fogok elfelejteni, ráadásul még jól is jöttem ki belőle, hála a Fennvalónak! Történt ugyanis, hogy július 29-én hegyikerékpárra küldtek el, ott, ahol a székely bajusszal versenyző Molnár Ede barátom versenyzett, sajnos kettétört a kereke, így nem tudta befejezni. De le a kalappal előtte, ahogy a helyzetet kezelte, én ugyanis megöleltem cimborámat, mondván, nagyon büszke vagyok rá, és sajnálva, hogy élete első olimpiáját nem tudta befejezni. Ede válasza annyi volt, hogy ne vicceljek már, ez benne van a pakliban, bárkivel megtörténhet, az a jó, hogy nem a mentőautóban beszélgetünk egymással. És igaza van, ilyen egy profi sportoló! Tudja kezelni a kudarcot, de ki tudja élvezni a győzelmet is. Na de visszatérve a saját történetemre, hegyikerékpár után indultam az uszodába, ugyanis a bukaresti csapatvezető megkért, hogy menjek segíteni az esti Popovici-futamra (200 m gyorsúszás, döntő).

Feladatom az volt, hogy amennyiben David Popovici érmes lesz, akkor a díjkiosztó ünnepségre én veszem át a közvetítést, hogy a kolléga az alatt lemenjen a vegyeszónába, ahol az interjúk készülnek. Minden részletre gondoltak tehát, és előre megtervezték, ahogy azt kell. Nos, én tettem a dolgom, csatlakoztam a bukaresti stúdióra, és vártam a futamot. Elkezdődött a döntősök bemutatása, már három versenyző belépett a La Defensé Arénába, ahol őrületes hangulat volt, 17 ezer ember üvöltött. Na és akkor hallom a kétségbeesett hangot Bukarestből: „Zoliii!!! Vezi că intri, 10 secunde!” Nem értettem, mi a gond, de amit hallottam, attól földbe gyökerezett mindkét lábam. Hogyhogy, én következek?! Hisz a versenynek még nincs vége… időm sem volt feldolgozni, mert a vonal túlsó végén már az adást hallottam, amint azt mondják, hogy ismét kapcsoljuk a párizsi uszodát, ahol ott van kollégánk, Szép Zoltán is, tied a szó! Én meg lefagytam egy-két másodperc erejéig, aztán megszólaltam: én a csíki székely gyermek, románul.

A Közszolgálati Rádió, vagyis a leghallgatottabb romániai rádió élő egyenes közvetítése az én vállamon volt. Nem volt semmi jegyzetem, egy rajtlistám sem, az égvilágon semmi. Nem készültem rá, de tény, hogy az úszósportot Trandafir Norbi barátom londoni olimpiája óta közelről követem. Éltem a lehetőséggel, elkezdtem bemutatni a maradék 4 versenyzőt, majd felálltak a rajtkőre, és rajtolt a verseny. Az utolsó ötven méterre úgy felpörögtem, mint David Popovici, aki a román úszósport első férfi aranyérmét nyerte. Mindezt románul, torkom szakadtából üvöltve és megkönnyezve, ismerve a fiatal úszófenomén történetét, körülményeit, hisz én is a romániai sportban nevelkedtem, testközelből tudom, hogyan működnek odahaza a dolgok. Na de vissza az extázisra, aranyéremre, kiderült, hogy azért dobtak be engem, mert a kolléganő kapcsolata megszakadt, konkrétan, a rendszere meghalt, de szerencsére én vonalban voltam. Nem túlzok, ennyi gratulációt és elismerést még nem kaptam román újságíróktól, mint az ominózus este után. Hogy idézzem egy kollégámat: „Zoli, ai fost vocea de aur!”. Innentől kezdve megkaptam az úszást, és már másnap én közvetítettem élőben David Popovici 100 gyors előfutamát, elődöntőjét és természetesen a döntőt is, ahol bronzérmes lett, igaz, ide már kaptam egy kis segítséget, Robert Șișcă is ott volt, hogy segítsen nekem, de a nagy részét ezúttal is rám bízták.

Megmondom őszintén, jólesett a bizalom, hisz addig a pillanatig a csapatvezetőn kívül senki sem hitt bennem. Főleg nem Bukarestben, kakukktojás voltam a szemükben. Ezek után Kós Hubert aranyérme magyar közvetítésben hab volt a tortán. Féltávnál járunk az olimpián, és megannyi esemény van még hátra, csak győzzük feldolgozni az élményeket. Au Revoir!

(A szerző a Marosvásárhelyi Rádió sportszerkesztője.)