Sánta Csaba nemcsak remek ember és barát, de nemzete és nemzedéke egyik legkiválóbb művésze. Művésze a szobrászatnak alkotóként, de művésze a szobrászatnak mint mesterségnek is, öntőmesterként. 
A helytállás példaképének is tekintem, abból a szempontból, hogy tanulmányai befejeztével, egy nagyon huzatos, távoli tájakra csábító időszakban, példásan itthon valósította meg, teljesítette ki önmagát és művészetét szülővárosában Szovátán. Tette ezt különös hivalkodás és felesleges büszkeség nélkül, a közösségéhez hűen, a székelység, az összmagyarság, Erdély és miért ne, az ország, Románia, sőt Európa kulturális tradíciójára, erejére támaszkodva, ezek közös formai és szellemi értékeit a legmagasabb fokon gyarapítva!
Sánta Csaba kisplasztikáinak kiállítása kapcsán, az őstehetségből fakadó közösségi életerőnek egyik legkarakteresebb művészi termését alkalmam és megtiszteltetésem van méltatni. És hogy ne csak az én talán kissé elfogult véleményem hallatszon ki e méltatásból, mondanivalóm alátámasztásaként néhány jeles kollegám írásából is idézni fogok. De előbb halljunk néhány szemelvényt, azokból az öndicsérettől mentes megfontoltan komoly mondatokból, amellyel szándékait Sánta Csaba vázolta: „Kisplasztikáim elemeit nem a közelmúltból, hanem a kultúra és a mítosz mélyrétegeiből válogatom… Általában a népművészethez nyúlok vissza, főleg a kovácsolt vasak indították el a művészetemet, illetve ezekből ihletődöm sajátos módon. A környékbeli épületek, a népviselet motívumaiból, ornamentikájából – így járt el valamikor Constantin Brâncuși is, illetve a zenében Bartók Béla is.” Máshol hozzátette ezekhez a mondatokhoz: „Minden attól függ, hogy miképpen szűröd át.”

Ahogy Vargha Fruzsina művészettörténész fogalmaz: [Sánta Csaba művészetében] „a nonfiguratív elemek, kompozíciók átviszik a nézőt egy egyéni mitológiába… Sánta Csaba alkotói interpretációja nyomán, az őskori világban a túlélést biztosító, az élet vagy halál feletti uralkodó erők megidézésére hivatott és a kiválasztottnak tekintélyt, méltóságot kölcsönző reprezentációs formák, valamint a termékenységi rítusok hatékonyságában megmérettetni kínált kifejezőeszközök a művészet misztériumának házi oltáraivá vagy nemes szerelmi ajándékokká domesztikálódnak. Ezekkel a szobrokkal könnyű személyes befogadói viszonyt kialakítani, hiszen úgy érezzük, hogy zsigeri közünk van az ezek által felelevenített, bár archaikus jellegű, de néhol szürrealista elemekkel is megbolondított, az absztraháló kőkorszaki kultúrák ősközösségének feltétel nélküli hitéhez. Hogyne volnának szemünknek, taktilis ösztönünknek, de szívünknek is kedvesek Sánta Csaba bronzszobrocskái, amikor általuk elemi plasztikai élményeink kelnek új életre, akár a gyerekkori játékainkról őrzött emlékeink, akár az évszázadok alatt kezeinkhez simult szerszámaink, alapvető használati eszközeink formái.”
Sánta Csaba a szobrászatnak egyik legősibb, hagyományosan nemes anyagát, a bronzot használja, és annak is klasszikus, máig legkifinomultabb öntési technikáját, a viaszveszejtésest. Ez az anyaghasználat szerencsésen párosul nála az ősi közösségi kultúrák általi ihletettséggel és emelkedett szakralitással, valamint időnként népi ihletésű díszítésekkel finoman palástolt, termékenységkultuszt is idéző egészséges erotikával. 
Sánta Csaba világának legtalálóbb és egyben legszabálytalanabb megfogalmazását Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos vezetője írta le, amikor is a művészettörténészi szigorú elemzésből kimozdulva szinte mesei-mitológiai esszéisztikus szubjektivitásba elhajolva, a következőket vetette papírra: 
„A lapos, félkörös elemek a magyarok rokonának tartott, »névadó« hunok – Ungarn, Hungary – áldozati üstjeinek díszítéseiből eredhetnek, míg a négyzetes mintázat a reneszánsz épületek homlokzatának gyémántkvádereit, a művész szűkebb környezetében pedig a kapuk kőoszlopainak beosztását idézi fel. A spirális alakzat – ami lehet bajusz vagy sarkantyú – a férfi princípium, a háromszög pedig a női princípium közérthető ikonja. Sánta Csaba teremtményei nem statikusak, többféleképpen is posztamensre helyezhetők, mintha önálló életre vágynának, s alig bírják kivárni a sötétség eljöttét, amikor szabadon billeghetnek, játékosan csavarodhatnak vagy boldogan fickándozhatnak. Közöttük bújik meg a farsangi játékok főszereplője, az incselkedő, megkísértő, gyakran elrettentő, máskor mókás ördögfigura, aki ismerve titkos vágyainkat és félelmeinket talán a legnagyobb befolyással bírnak.”
Mindezek után úgy érzem, még mindig adós vagyok egy válasszal arra a kérdésre, hogy mi Sánta Csaba művészi nagyságának titka? Röviden, talán önkéntelenül is, de ő az, aki két külön helyen kimondott tőmondatban tud erre válaszolni: „1. Keresem a helyem, térben és időben. 2. Megtaláltam magam benne.” 
Szerintem ez talán száz évekig is elég művei túléléséhez!

Elhangzott Szovátán, a művész 60. születésnapja alkalmával, a Kusztos-házban szervezett tárlat megnyitóján.