Nemrég nyílt meg a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Erdély épületegyüttesének első kiállítási egysége, amely mintegy 15 hektáron nemcsak az erdélyi falvakat mutatja be, hanem a székelyföldi városok életébe is bepillantást enged. A tájegység épületegyütteseit úgy állították össze, hogy tükrözze Erdély és a Partium város- és falufejlődését, a népi építészet, a lakáskultúra és az életmód változásait. Nem csupán tájékoztatnak oktatási céllal, hanem értéket is mentenek vele. Simó Márton riportja. Azáltal, hogy most megnyitotta kapuit a Szentendrei Szabadtéri Múzeumban (népszerű nevén a: Skanzen) az Erdély tájegység első „üteme”, a magyarországi néprajzi-muzeológusi szakma tulajdonképpen egy nagy adósságot törleszt, teljesít egy olyan vállalást, amely idestova huszonöt esztendeje körvonalazódott az intézmény munkatársaiban. Jelentős anyagi források, a legjobb szakmai tudás bevonásával végezték a munkájukat, amelybe kiváló erdélyi és székelyföldi intézményeket, szakembereket is bevontak, hogy az eredmény minél látványosabb legyen. És most – az első épületegyüttesek átadását követően – látszik is a befektetett energia eredménye. Köztudott, hogy a skanzenszerű gyűjtemények azért jönnek létre világszerte, hogy felmutassák az eltűnőben levő népi tárgyi és szellemi kultúra értéktárát, s azt túl a konzerváláson, oly módon is használatba helyezzék, hogy jól átgondolt programok segítségével éltessék, oktatásra, hagyomány- és tudásátadásra hasznosítsák. A skanzenek nem egyszerű látogatási központok, hanem alkalmassá tehetők az elődök életmódjának bemutatására, a népi mesterségek, a hagyományok, a tárgyi és szellemi értéktárak „működtetésére”. [caption id="attachment_156403" align="alignnone" width="2560"] Újjáépített parasztházak a Molnár István Múzeum gyűjteményében[/caption] Szabadtéri néprajzi gyűjteményekről – úgy általában Az első ilyen kezdeményezés a Svédország fővárosához tartozó Djurgarden-szigeten jött létre 1891-ben, amely mintegy 150 épületet foglal magában, és a Skandináviában létezett jellegzetes épületeket, házakat, gazdaságokat, műhelyeket, régi foglalatosságokat mutatja be a középkortól a 20. századig. Nagyszeben közelében az ASTRA szabadtéri múzeum 1905-ben alakult, nyilvánvaló, hogy az Asociaţia Transilvană pentru Literatura Română şi Cultura Poporului Român kezdeményezésére, amely elsősorban az erdélyi és a környezetében – a mai Szerbiában, Magyarországon, Ukrajnában, az akkori Osztrák–Magyar Monarchiában – élő román magas- és népi kultúrát volt hivatott támogatni, illetve népszerűsíteni. A későbbiekben – a jórészt gazdátlanul maradt – nyolc évszázadon át itt jelen volt szászok hagyatékának egy részével is kiválóan sáfárkodik, de Erdély magyar és székelyföldi értékeit csak töredékesen ábrázolja. A kolozsvári Erdélyi Néprajzi Múzeum – az ASTRA mintájára, de némi késéssel az 1885-ben alapított EMKE, azaz Erdély(rész)i Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezésére épülhetett volna meg az Erdélyi Néprajzi Múzeum szabadtéri részlege, amely végül román állami támogatással valósult meg az impériumváltást követően (1929). Sokat bővült, fejlődött, de egy torockói vashámort és egy kászonimpéri hagyományos portát leszámítva alig bukkan fel benne az erdélyi magyar és a székelyföldi népi építészet nyoma. A bukaresti Falumúzeum (1936) erdélyi magyar és székelyföldi vonatkozású épületeinek száma is szerény (csíkbánkfalvi porta). Van ugyan néhány kiváló intézményi kezdeményezés, a Székely Nemzeti Múzeum (Sepsiszentgyörgy), a Csíki Székely Múzeum (Csíkszereda), a Molnár István Múzeum (Székelykeresztúr), a Haáz Rezső Múzeum (Székelyudvarhely), de ezek viszonylag kis méretűek, és elsősorban az illető régióra korlátozták a gyűjtési területet. Magánkezdeményezés nyomán jött létre a Gyimesi Skanzen Panzió (Gyimesközéplok, Borospataka), amely sikeresen elegyíti a vendéglátást a hagyományos építészeti és tárgyi-szellemi kultúra őrzésével és bemutatásával. Újabban pedig Csíksomlyón körvonalazódik egyfajta skanzenszerűség, amely szintén egy magánszemély ötletén alapul. Torockó hagyományos építészete pedig magyar állami és UNESCO-segítséggel változott „élő skanzenné”, amely méltán prosperál, és vált országos, sőt nemzetközi hírűvé. Székelyföldi társa Énlaka, amely ugyancsak kívülről jövő segítséggel – Budapest-Belváros, Lipótváros, azaz az V. kerület a „testvérfaluja” kitartó támogatása jóvoltából – őrizhette meg a hagyományos arculatát. Ezzel nagyjából kimerítettük az erdélyi és a székelyföldi tájegységek ránk vonatkozó intézményes-vállalkozói-civil, tudományos igénnyel őrzött népi építészeti objektumai felsorolását. Ami helyenként működik, az az önkormányzati vagy civil struktúrákban létrehozott tájházak sokasága. Szerencsére. Elmondható, hogy ez a mozgalom egyfajta reneszánszát éli, bár nem előzmények nélküli, hiszen már a létezett szocializmus utolsó évtizedeiben is létrejöhettek falumúzeumok, tájjellegű gyűjtemények, és sajnálatos módon gyorsan két olyant tudunk említeni Udvarhelyszéken, amely 1990 után „felszámolódott”, kapásból, nagy hirtelen Etéden és Rugonfalván említhető ilyenre példa. A másik fontos összetevője a településkép-védelemnek a hagyományosnak mondható falurészek, utcák meghatározása és azok védelme. Erre is történnek próbálozások, de vajmi kevés sikerrel, hiszen népszerűsítő munkát kell folytatni, helyi szabályozást bevezetni és alkalmazni, még akkor is, ha adott esetben a helyi vezetés konfrontálódik a polgárokkal, akik hajlamosak a tájidegen építkezési kultúra meghonosítására. [caption id="attachment_156404" align="alignnone" width="1938"] Énlaki utcakép Fotó: Simó Márton[/caption] Magyarország egy és oszthatatlan A létezett Nagy-Magyarország egy olyan konglomerátum volt, amelyben számos népcsoport és nemzetiség élt ezer éven át. Mondhatni bölcsője is azoknak a nemzeteknek, amelyek később kiváltak belőle. Teljesen természetes, hogy a népi és a közösségi építési kultúra itt egyben, együtt fejlődött. Csak az utóbbi két évszázadban beszélhetünk olyan tudatosan szerveződő szellemi/politikai irányzatokról, amelyek a népeket és a nemzetiséget körülírják, meghatározzák, majd kiemelik a nagymagyar entitásból, a Kárpát-medence egészéből. Nyilvánvaló, hogy az organikus fejlődés a „nagy egészen” belül zajlott: nagyjából ugyanazok az erőforrások álltak rendelkezésre (kő, fa, víz, altalajkincsek, flóra és fauna, haszonállatok), a természetközeli életmódot folytató generációk – nyelvi, vallási, kulturális különbözőségük ellenére is – egymás mellett, egymással párhuzamosan, szimbiózist alkotva fejlődtek hosszú évszázadokon át. A Skanzen ilyen megfontolások és vezérelvek mentén működik fennállása óta (1972-től látogatható), a teljes képet próbálja felmutatni. Az Erdély tájegységrész megnyitóján dr. Cseri Miklós néprajzkutató, az intézmény főigazgatója elmondta, hogy a korábbi évtizedekben úgy dolgoztak, hogy sikerült plasztikusan is bemutatniuk Magyarországot, és a tájegységek „átnyúltak” a mai politikai határokon. Népi építészeti, néprajzi szempontból érintették Kárpátalját, hiszen az oda eső kistáj az egykori Szatmár része, a Szamoshát, a Tiszahát, a Rétköz, a Nyírség átnyúlik. Ugyancsak megjelent a korábbi projektekben a Palócföld, az Ipolymente, a Csallóköz, ami részben a mai Szlovákia területén található. Úgyszintén megvan az Őrségben is a kapcsolat Ausztria irányában. Jól megmutatkoznak a határ túloldalán található értékek a Szlovéniával, a Horvátországgal határos/szomszédos, etnográfiailag közös részeken is. Hasonlóan látható Bácska, a Bánság, bár részben szerb, illetve román részen fekszik a tájegység része. A Tiszántúl, a Hajdúság, az Érmellék, az Ecsedi-láp szintén olyan fekvésű, hogy ugyancsak rálátni azokra Románia és Ukrajna térfeléről. A történelmi Erdély, s benne a Székelyföld azonban nem érintkezik közvetlenül a Trianon utáni Magyarországgal. Mivel ennek a kiterjedt területnek (mintegy 57 ezer km²) a múltja, a jelene és vélhetően a jövője szorosan összefügg a politikai határokon belül élő magyar nemzetével. „Erdély nélkül Magyarország nem lenne az, ami”, s Magyarország sem létezett, nem létezhetne Erdély nélkül, és feltételezhető – tegyük hozzá –, hogy ez az egymásra utaltság a jövőben is fennmarad. Úgyhogy „kötelezőnek” érezték e nagy tájegység teljes bemutatását. A meglévő mintegy 400 – a 18. század közepétől a 20. század első feléig keletkezett – áthelyezett vagy replikaként újjáépített lakóház, csűr, műhely, közösségi intézmény, azaz templom, iskola, vasútállomás mellé, amely 10 tájegységbe, illetve épületegyüttesbe csoportosul –, hét évvel ezelőtt láttak hozzá a 11., az önálló Erdély tájegység létrehozásához. A meglévő 60 hektárnyi terület mellett megvásároltak másik 15 hektárt, amelyen 150 épület létrehozását tervezik, mintegy 25-30 ezer kiállítási tárggyal. A törvényi módosítás értelmében (2000) a Skanzen gyűjtőterülete kiterjed a teljes Kárpát-medencére. Vásárlásokkal, felmérésekkel, különböző néprajzi tanulmányok készítésével, állandó dokumentálódással szélesítik az ismereteiket, hogy azokban az esetekben, amikor nincs lehetőség áthelyezésre, megépülhessen a múzeum területén egy-egy hiteles másolat. [caption id="attachment_156405" align="alignnone" width="2560"] Etédi cigánybarokk Fotó: Simó Márton[/caption] A valóságot tükrözi az Erdély tájegység, és minden objektumhoz történet is tartozik Mivel határ választ el Magyarországtól, a főút alatt áthaladó alagúton lehet eljutni a múlt század 60-as, 70-es évek világát idéző határállomás magyar oldalán, miután elhagytuk a szocialista Románia szélét jelző táblát. Sokkal érzékletesebb lenne, ha a határ innenső részét is reprodukálnák, őrszemekkel, tüzetes ellenőrzéssel és akár többórás várakozással. Nyilvánvaló időutazást jelenthetne sokunk számára… Bár megemlíthető, hogy Szentendrére igyekezvén, amikor be kívántunk lépni az ártándi közúti átkelőnél, csak úgy „nosztalgiából” beiktattunk egyórányi kényszerű várakozást; ekkor a magyar határőrizeti szerv illetékes csoportja dolgozott vontatottan… A tájegység épületegyütteseit úgy állították össze – és a jövőben is úgy folytatják –, hogy tükrözze Erdély és a Partium város- és falufejlődését, a népi építészet, a lakáskultúra és az életmód változásait. A különböző vidéki településekről származó épületcsoportok portákként jól elkülönülnek, a városi házak azonban egy fiktív székelyföldi kisváráros központi övezeteként értelmezhetők, ahol gyógyszertár, postahivatal, ügyvédi iroda és lakás, nyomda, kávéház és divatáru-kereskedés található. [caption id="attachment_156406" align="alignright" width="325"] Sepsiszentgyörgyi ház Fotó: Simó Márton[/caption] Székelyföldi városok múltjának felidézése A rekonstruált Székelyudvarhelyi postahivatal – némi átalakítással, más funkcióban ma is látható a székely anyavárosban, a Kossuth Lajos utca alsó felében – korhű berendezési tárgyakkal idézi fel az egykori belsőt, ahol a postai műveleteket végezték, az emeleten pedig a postamesteri lakás tekinthető meg, egy olyan pillanatban, amikor a fiók vezetője, Dávid Lajos és családja nem tesz hűségesküt a berendezkedő román hatalomnak és távozásra készülődik. A sepsiszentgyörgyi ügyvédi lakás ma is áll, a Gróf Mikó Imre utca 9. szám alatt. Jól felismerhetők rajta a Kós Károly-féle építészeti jegyek, amelyek meghatározták a 20. század elején alakuló városképet, hiszen Kós volt a Székely Nemzeti Múzeum, és emellett mintegy húsz családi ház tervezője. A székelykeresztúri patika a Szabadság tér 56. szám alatt található lakóházban működött 1876 és 1949 között. Itt nemcsak a patika működésébe tekinthet be a látogató, hanem az üzemeltető Jaeger F. József és családja életébe is. Ennek a háznak az udvara a későbbiekben szikvízüzemmel, gyümölcsaszalóval és pálinkafőzdével fog kiegészülni. Lesz egy emeleti, 110 m²-es beltéri rész is, ahol a későbbiekben múzeumpedagógiai foglalkozások szervezhetők. [caption id="attachment_156494" align="alignnone" width="2560"] Csíkszentsimoni porta - Fotó: Simó Márton[/caption] A Korzó kávéház Marosvásárhely főterén helyezkedett el. A berendezés az 1910–1918 közötti időszakot igyekszik bemutatni. Reinitzer Adolf 1904-től bérelte és használta a vendéglátóhelyet, amelynek 200 m²-es, L-alakú alapterületének korhű berendezése könnyen rekonstruálható az üzemeltető által kiadott képeslapok segítségével. A Hirsch Mór nyomdáját és papírkereskedését egykor befogadó épület ma is szecessziós jellegű épület Marosvásárhely főterén. A rekonstrukció során egy nyomda és könyvkötészet világába tekinthet be a látogató. A kézdivásárhelyi Gábor Áron tér 41. szám alatt található házsor másolatának egyik epületének földszintjén 1912-be térhet vissza a látogató, aki betér egy divatáru-kereskedésbe. A ház emeletén a magyarörmény Dávid-család élettere mutatkozik meg, illetve az erdélyi örmények történetét és asszimilációját követi az ott létrehozott kiállítás. A székely és az erdélyi falu visszaköszönő üzenete A nyárádgálfalvi unitárius templom másolata készült el. Ennek keleti része eredetileg 1757-ben épült, majd 1840 és 1847 között nagyobbították és tornyot emeltek hozzá. A templom harangjának másolatát Székelyudvarhelyen Lázár Imre műhelyében öntötték, az eredeti orgona másolata a székelyudvarhelyi Papp Zoltán orgonaépítőnek köszönhető. Az „egyházi telekre” a továbbiakban parókiát, felekezeti iskolát és kultúrházat terveznek építeni. A tordátfalvi iskola (1890) szép példája a Gönczy Pál-féle iskolatípusnak, aki az 1868-as népiskolai törvényre hivatkozva a falusi iskola épületével és környezetével szembeni elvárásokat fogalmazta meg. Ez az elvárás Tordátfalván kiválóan sikerült. Az épület ma is áll, bár 2010 szeptembere óta nem zajlik benne tanítás. A kiskedei kultúrház eredetije az 1920-as években készült el. Az épületben a falusi színjátszás és művelődés mellett az unitárius közösségi életet az egyletek működésén keresztül mutatja be a múzeum. A belső különlegessége a megmaradt díszlet, amely a János vitéz 1948-as előadáshoz készült. Külön érdekesség, hogy újólag a varrottasokat és a vándorzászlót a Székelyudvarhely Belvárosi Unitárius Egyházközség asszonyai készítették el. [caption id="attachment_156409" align="alignnone" width="2560"] Balavásári ház Fotó: Simó Márton[/caption] Szászújfalu szász portája (Szeben megye) áthelyezéses újjáépítéssel került a Skanzenbe. Két csűrrel és két melléképülettel mintegy 800 m² alapterületen mutatja be a paraszti gazdaság kellékeit, a berendezési tárgyakat, és azt a szomorú történetet is illusztrálja, amely 1968 és 1990 között zajlott le, amikor mintegy negyedmillió németajkú honfitrársunk vándorolt ki Nyugat-Németországba. Homoródalmásról egy 1865-ben épített, 65 m² alapterületű kőházat vásároltak és építettek fel, amelyen jól felimerhető a szász építkezési stílus hatása. Itt az egykori Balázs bútorfestő dinasztia tevékenységéből mutatnak be ízelítőt, hiszen Balázs Mózes és fia, Pál 1830 és 1890 között közel 300 ház bútorzatát készítette el, amelyből napjainkra mindössze néhány darab maradt fenn. A tisztaszoba másik ékességét a textíliák jelentik: hímzett párnákkal díszített vetett ágy és annak díszlepedője. Itt lehetőség lesz a tárgyak funkciójának megismerésére, a készítés és a restaurálás fortélyainak elsajátítására. A négyfalusi porta a Barcaságról érkezett, az itt álló rekonstruált ház 1881-ből való. A férfiak a vasút kiépítése előtt (1878) a gazdálkodás mellett fuvarozással is foglalkoztak. Később a lányok, asszonyok cselédnek álltak Brassóban, majd az impériumváltás után Bukarestben is. A berendezési tárgyakkal érzékeltetik a mobilitást, a Regátból hozott új ételek, az új lakberendezési tárgyak az életmódváltozást jelzik. A csíkszentsimoni portán 1829-es boronafalú ház áll. Itt a csíki népszokásokkal, ünnepekkel ismerkedhet meg a látogató. A ház előtt megjelenik az identitást jelző székelykapu is. A balavásári porta a Kis-Küküllőmente népi építészetét, életmódját, gazdag textilkultúráját szemlélteti. Itt a kukoricatermesztés és kellékei, a puliszka gasztronómiában elfoglalt helye és szerepe is megjelenik, illetve szép példa, utalás a cigány–magyar együttélésre. [caption id="attachment_156407" align="alignnone" width="2560"] A Hirsh nyomda Marosvásárhely főterén Fotó: Simó Márton[/caption] Ami a közeljövőben várható A második ütemben – a tervek szerint 2026 végéig, nyilatkozta a főigazgató – húsz új porta és egy szatócsbolt–kocsma fog megépülni. A koronavírus-járvány nagyban akadályozta a munkálatokat, emiatt nem volt lehetőség a korábbi átadásra sem. Kezdetben 2021. március 15-re tervezték, aztán augusztus 20-ra, majd ez év tavaszára. Remélhető, hogy a következő szakaszt nem fogják befolyásolni a nem kívánt külső körülmények. Ezek a porták immár nem csupán a Székelyföldre koncentrálnak, hanem méltó erővel megjelenik majd Kalotaszeg, a Fekete-Körösmente, a Szilágyság, a Mezőség, Gyimes és a moldvai csángók népi építészete, tárgyi és szellemi kultúrája is. A Skanzen határokon átnyúló intézmény Azzal, hogy információkat gyűjtöttek, hogy épületeket és tárgyakat vásároltak, nem elvittek, nem elvettek valamit Erdélytől, illetve a Székelyföldtől. Ezt több esetben is hangsúlyozták a megszólaló vezetők és a szakemberek. Úgy képzelhető el, hogy csak egy „oltóágat”, egy „csemetét”, egy földben megfoganni képes „ágacskát” telepítettek át Szentendrére. A Skanzen egyúttal oktatási központ is. Az volt, a továbbiakban még inkább az lesz. Felajánlották, hogy a továbbiakban is szívesen együttműködnek az itteni múzeumokkal, egyéb intézményekkel. Felnőttképzési oktatási központként működnek, de attól sem zárkóznak el, hogy szakmai támogatást nyújtsanak. A Skanzen nem azért van, hogy erdélyiekként nekünk oda kell mennünk látogatóba, ha meg akarjuk látni, hogy milyen volt a hagyományos falu, milyen tárgyi és szellemi kultúra a mi kisvilágunk, hanem partnerként dolgozik majd velünk, hogy még több régi érték maradjon meg a helyszíneken, s hogy szellemiekben is gyarapodhassunk ebben a kisebb, de annál szeretetreméltóbb székelyföldi hazában. [caption id="attachment_156408" align="alignnone" width="2560"] A Skanzenben Erdély a 11. tájegységben jelenik meg[/caption]

Simó Márton