enyhe havazás
Mindenszentek
Törökkanizsán voltam pénteken. A nagyközség/város a Bánságban fekszik – vagy ahogy a helyiek mondják: Bánátban –, annak Szerbiához tartozó részében, nem messze a magyar–szerb–román hármashatártól. A helyi könyvtárban vettem részt a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete legújabb riportkötetének bemutatóján: a Hármaskő – Törökkanizsa című riportkötet anyagai 2019-ben születtek az egyesület által szervezett riporttáborban, bemutatóját tavaly őszre tervezték, de mint megannyi más tervezett rendezvény, ez is idénre maradt. Korábban érkeztünk mi, erdélyiek, volt időnk még körülnézni a rendezvényig a település kastélyokban bővelkedő központjában, a park nyugalmát a méltóságteljesen hömpölygő Tisza fokozta. Itt is, mint sok más helyen a Vajdaságban, a forgalmas helyeken kerítésekre, fákra tűzik ki a gyászjelentőket, hogy akit érint, tudomást szerezhessen ismerőse haláláról, temetése időpontjáról.
Lélekben már a mindenszentek esti temetőlátogatásra hangolódtunk, életéveink száma növekedésével halottaink száma is növekszik, s talán többet foglalkozunk az elmúlás gondolatával. A kötetben szereplő írásaim mind kedvesek számomra, de az ősz nyugalma Bánszky Mária riportalanyom egyik ideillő történetét juttatta eszembe. Mesélte, hogy a település egyházi ünnepein a más felekezetek hívei is részt vesznek, együtt ünnepelnek. Így az ő nagyapja, Bánszky Ferenc építőmester is részt vett a pravoszláv templom búcsúján, s mint ilyenkor illik, ajándékot is vitt magával, adományozott a templom javára. „Az ilyen adományozókat úgy hívták, hogy a templom komái. Crkveni kume.”
Elmesélte, hogy nagyapja is a templom komája volt, erről azonban a kései leszármazottak csak halálakor szereztek tudomást.
– 1965 telén történt… Meghalt nagyapám, Bánszky Miklós ácsmester… Elment az apám a templomba, jelenteni a halálesetet. Kiderült, hogy akkor éppen nem volt harangozó a katolikus templomban, tehát nem harangozhattak. Erre az apám mondta, ő hív embereket, kifizeti őket. Az esperes úr azonban azt mondta, nem lehet, mert nem tehet különbséget a hívei között, ugyanis ha más halottnak nem harangoznak, neki sem teheti meg, mert viszályt keltene. Azt mondta, a vasárnapi szentmisén kihirdeti, mikor lesz a temetés, de harangozás nem lesz. Hazajött az apám, s nagyon bántotta, hogy az ő apjának nem harangoznak. Az anyámnak jutott eszébe – mert ő jóban volt a szerb pappal –, hogy „menj el, kérd meg a szerb papot, harangozzanak”. El is ment az apám, s elmondta, sajnos az a helyzet, hogy a katolikus templomban nem harangoznak, s nem vállalná-e a harangozást. A szerb pap rácsodálkozott az apámra, s félénken rákérdezett: de hát maguk ennek a templomnak a komái, ez magától értetődik. Úgyhogy harangoztak. Akkor még háztól volt a temetés, és ahogy elindult a halottas menet, ahogy kiértünk a sarokra, a főútra, akkor elkezdtek harangozni, és végig a temetőig szóltak a harangok a pravoszláv templomban.
Megindító volt a történet.
Ez az eset jutott eszembe az általa elmeséltekből, jó volt feleleveníteni szerzők és riportalanyok társaságában a kötet létrejöttének körülményeit, a lejegyzett történetek utóéletét, folytatását. Bánszky Mária története is olyan, mint a síron pislákoló gyertya: halovány fénye messzire látszik, s jelzi, hogy szeretteink emléke él.
És éltet.
Sarány István
