Amikor 2012-ben beiratkoztam a Szabó Attila által vezetett fotóiskolába, sok mindent nem tudtam. Elsősorban persze fotózni, de azt sem sejtettem, hogy egy különleges osztályba kerülök, olyan barátokat találok, mint például Turcza Hunor, akikkel két év elteltével szándékosan meg akartunk bukni, hogy továbbra is együtt fotózhassunk, tanulhassunk egymástól, és akikkel még évek múlva is úgymond pótvizsgákat tartottunk, hogy legyen alkalmunk találkozni. A pótvizsgák ideje lejárt, a kapcsolatok lazultak, de a barátságok megmaradtak. És ezért is vagyok most olyan büszke, hogy épp a Hunor kiállítását nyithatom meg. 
Hunorról már az első órákon kiderült, hogy nemcsak amatőr szinten fotózik, hogy számára a fotózás nemcsak klattyogtatás, ahogy ő szokta mondani, hanem elhivatottság, nem hobbi, hanem munka, amelyet gondos tervezés, kompozíció és technikai precizitás jellemez. Mindez ráépítve arra a tudásra, amit az édesapjától, nagyapjától hozott, kiegészítve egy egészen érdekes látásmóddal, mely meghatározza egész művészi munkáját. 

Pedig a kiindulópontja nagyon egyszerű: MINDEN TEST SZÉP! – vallja, és azt hiszem, ebben a kisvárosban, ahol bizony – hogy is fogalmazzak szépen? – nem divat a meztelenség ábrázolása, ő és Kuti Zoltán barátunk vállalja azt az úttörő munkát, amelynek célja ennek az igazságnak az elfogadtatása. 
Mert mi is az akt Hunor számára? Igazából a lélek bemutatása a test egészének vagy részleteinek segítségével, hiszen saját bevallása szerint a fotókon minden átjön: az is, ha az alanya boldog, vidám, de az is, ha gondjai vannak, feszült, vagyis egész lelkiállapota, lénye. 
A test nem hazudik, a meztelenség vállalása pedig felszabadító, sőt egyenesen terapeutikus hatású lehet, és nemcsak az alany számára, hanem számunkra is, akik a képeket szemléljük. 
Mondom ezt én, aki a legelső groteszk képein nagyon meglepődtem, aztán rájöttem, hogy teljesen tudatosan játszik a nem mindennapi, kényelmetlen, kellemetlen, majdnem lehetetlen pozíciókkal, pillanatokkal, mozdulatokkal, és a kicsavart pózok, a furcsa részletek mind azt mutatják meg, hogy milyen nagyszerű is az emberi test, amellyel mindez megtehető, anélkül, hogy eközben az emberi méltóság sérülne. Szembesítés ez a kiállítás. Szembesíti az alanyokat saját testükkel, és minket, akik szemléljük a képeit azzal, hogy valami nem attól szép, hogy úgy tökéletes, mint a magazinok simára és vékonyra photoshopolt élettelen testei, melyek valamely termék eladását szolgálják, hanem azért, mert azáltal, hogy mások nem tökéletes testét ilyen szépnek látjuk, a miénket is elfogadhatjuk, megtalálhatjuk saját magunkban a szépséget, ami igazából a lélek átsejlő szépsége a testen. 

Hunor mindezt úgy tudja megmutatni, hogy még a fotózás előtt megismeri az alanyát, és a beszélgetéseik alkalmával körvonalazódik, hogy mi az, amit közösen ki tudnak hozni egy ilyen munkából. Maga az alkotási folyamat pedig ezáltal válik közös tevékenységgé, amelyben a fotók a művész és modellje közötti emberi kapcsolódás intim és erőteljes megjelenésévé válnak. Ehhez pedig két dolog szükséges: először is a végtelen tisztelet a modelljeivel szemben, amely minden megnyilvánulásában kifejeződik, ugyanakkor az alázat a munkával, a fotózással szemben. 
Amikor valaki nemcsak a saját látásmódját akarja ráerőltetni a modellre, hanem hagyja kibontakozni, mintegy előcsalogatva a benne rejlő lehetőségeket, amikor valaki felvállalja azt, hogy ez egy KÖZÖS alkotási folyamat, úgy gondolom, akkor lehet egy ilyen nehéz műfajban ennyire jót alkotni. 
Azt hiszem, ugyanez az oka annak is, hogy Hunor jó csapatjátékos. Zenekarban zenélni nem az individualisták szoktak, hanem csakis azok, akik az együttes munkában feloldódni, azt a társakkal együtt élvezni is tudják. Hunor dobol. Méghozzá ezt is nagyon jól csinálja. És mivel a zene, a ritmus a lényéhez ugyanúgy hozzátartozik, mint a fotózás, nem is tudna hiányozni a képei­ről a zene, a hangszerek, a ritmus. Maga a kiállítás is egy belső ritmus alapján van felrakva, mindenhol a felerősödő és halkuló hangokat véljük felfedezni. 
Játék ez, közös játék fényekkel, pozíciókkal, mozdulatokkal, mozgásokkal, ugyanakkor a határok kitolása is, mikor olyan közegben fényképez valakit, ami teljesen szokatlan, és mi ismét csak azon csodálkozunk, hogy milyen törékenynek tűnik a test, amit nem a saját közegében fényképez, és mennyire más szimbolikát hordoz, mint egy közelről készített részletfotó. A játék kimenetele pedig egy ilyen művészi szintű kiállítás, mely valójában egy folyamatos párbeszéd az emberi lélekről, a testi valóságról és a művész saját belső útjáról.
Engedjék meg, hogy e gondolatokkal megnyissam ezt a különleges kiállítást, és meghívjam Önöket, hogy Hunor lenyűgöző alkotásain keresztül fedezzék fel az emberi test és a fotográfia művészetének mélyebb rétegeit.