Amikor ezeket a sorokat pötyögöm, épp kisütött a nap egy borúsnak ígérkező hétfő délután, kinn a telken, és felragyogtatta a zöldnek millió árnyalatát. A téli lakunkban ülök, az ablak előtt, egy eleve nekem szánt helyen, ahonnan a piros muskátlival díszített fehér-zöld teraszlécek foglalják keretbe a képet: a nyári lakot, a filagóriát (a sok ember számára készített étkezőt), kemencét, hintaágyat és kis kőkertemet, melyek mögött rétek, dombok, fák, bokrok és végül a gomolygó felhőkkel ékes kék éggel ölelkező Hargita zárja le a panorámát. Igazán nem szándékozom dicsekedni, de nem hagyhattam ki ezt a megfogalmazást, mely különben igaz, és amely óhatatlanul a híres cári téli meg nyári palotára asszociál, nem véletlenül. Arról talán majd máskor, máshol írok, miért olyan fontos, hogy itt írom az élményeimet, de úgy éreztem, világgá kell kiáltanom, mennyire hálás vagyok, hogy ma is (!) ilyen körülmények között alkothatok. Az este is hosszan gyönyörködtünk kis teraszunkról a lenyugvó nap megbolydította látványban. És most is az jut eszembe, hogy valószínűleg ez az adottság (is), a lehetőség is, hogy ilyen környezetben töltsem napjaim, hozzájárul ahhoz, vagy magyarázza azt, miért vágyom kevésbé a más természeti szépségekre. Ám ennek ellenére most egy fejezetet szentelek a kubai természetközeli élményeimnek. Elsőként a Havannától nyugatra elterülő, híres Vinales-völgyet kerestük fel az azonos nevű öbölben. Már az út odáig meglepetéssel szolgált. Mert igaz ugyan, hogy sok helyütt csak szegényes, eléggé gondozatlan, illetve inkább csak a napi betevőért megmunkált földecskéket, elhanyagolt házikókat, nyomorúságos portákat láttunk, ahol a pálcákra kihúzott köteleken száradó ruhák, legelésző, sovány, fekete tehenek adták a díszítést, később sok olyan apró település is sorakozott az út mellett, melyek viszonylag rendezett, színes, verandás házakkal fogadtak. Ezeknek szinte mindegyikén név is díszelgett, azaz valamiféle faluturizmus exponenseiként mutogatták magukat. Mert egykoron valóban a kubai turizmust szándékoztak velük fellendíteni, egyben kenyeret biztosítani sokaknak. Hogy mennyire volt sikeres az ötlet, illetve lesz-e jövője, arról nem regélt a fáma. A teraszokon ellenben szinte mindenhol ott lengtek a hintaszékek, várva a délután és estefelé bennük sziesztázni óhajtókat, mert ez így szokás errefelé: olyankor néhány órán keresztül ringatózik egész Kuba. Pazarul végigkísértek a dohányültetvények, kis nádfedeles kunyhóikkal, ahol szárítják az értékes növényt, a távolban hegyekkel és habos felhők ékítette élénk kék éggel. A legjobb minőségű levelek az öböl közelében teremnek. Mi is meglátogattunk egy farmot, és részesei lehettünk a csodának, mert számomra tényleg az volt, amikor a bemutatót tartó úriember, miután részletezte és részben demonstrálta a dohánylevelek érlelési, pácolási, szárítási folyamatát, felkapott egy levelet, könnyed, de roppant hozzáértő mozdulattal összetekerte és felajánlotta egyik vállalkozó szellemű útitársunknak, aki aztán kellő áhítattal elpöfékelte. Nem véletlen a sok termelés meg a hozzáértés, hisz köztudottan a dohány hazájában járunk. Mi, európaiak csak Kolumbusz révén, a 15. század végén találkoztunk először a dohányzás furcsa szokásával, mikor őseink megismerték az itt élő taino indiánokat. Hamar átkerült kontinensünkre, hogy aztán a fehér embereknél a méltóságos polgár jelképévé váljék. Hozzánk Széchenyi vezette be, a kaszinóban szívták, és szipáknak hívták. Ma is használatos nevét Vörösmarty Mihály adta. Az úton sok helyütt mellénk szegődtek a boglyahegyek is, ezek a legtöbbször zöld növényzettel borított érdekes alakú mészkősziklák, azaz mogoték, melyek valószínűleg egy 150 millió éve keletkezett, majd összeomlott barlangrendszer maradványaiként magasodnak szemet gyönyörködtetőn. Egyikük oldalán, a Dos Hermanos völgyben kapott helyet a Mural de la Prehistoria, egy 180 X 120 méteres őstörténeti freskó a 60-as évekből, melyet maga Franco rendelt meg, aztán helyi művészek készítettek el élénk színekkel. Enyhén szólva elnagyolt és felületes meg eléggé propagandaízű is az ammonitesz–dinoszaurusz–ember vonalú fejlődést egyéb köztes fokozatok nélkül ábrázoló alkotás, művészi értékéről pedig nem igazán van mit mondani. De emlékezetes maradt más okból. Itt bújt meg ugyanis egy kis sátor, melyben pina coladát készítettek. Természetesen azonnal megkóstoltuk. Előbb csak bámultuk, ahogyan a mixer – ugyebár mifelénk így hívják, hisz mixel! – ördögi gyorsasággal töltögette a keverőbe a kókusztejet, a fehér rumot, ananászlevet, cukrot és tejszínt, majd csipetnyi fahéjat, illetve jeget adott hozzá. A vastag italt simán magas poharakba töltötte, és egyszerűen, egy szívószállal adta a kezünkbe. Hihetetlenül finom volt. Mai napig ő a kedvencem, persze a kötelező ananászszelettel és egy-két maraszkinóval díszítve. Lehet néhány csepp amarettóval is megbolondítani. A sors iróniája, hogy kedvenc kubai koktélom eredetileg – különböző történetekhez és nevekhez kötve, de mindenképp – Puerto Ricóban született meg, és az ország hivatalos itala is lett 1978-tól. A Vinales-völgyben az Indián-barlangban is csónakáztunk egyet. Ez egy cseppkőbarlang, melyet azonban nem az ilyen megrögzött és (el)romlott turistáknak alkotott a természet, mint amilyen én vagyok, persze többedmagammal. A cseppkőképződmények csodálatát ugyanis a Világörökség részét képező Aggteleki-barlangban kezdtem, ahol a kialakított koncertteremben Bach d-moll toccata és fúgája is felcsendült. Második kiruccanásunk a természetbe a Karib-tenger partján található Guama körüli lagúnákon zajlott. Előbb a La Boca krokodilfarmra mentünk. Megbámultuk őket, ahogyan sorban feküdtek, egymás mellett, sőt egymáson, néha lomhán megmoccantak vagy arrább mentek, miközben egymásra vicsorogtak, ha véletlenül ketten indultak egyszerre. Külön tavacskák is voltak, ahol teknősök és halak úszkáltak békésen. Nekem érdekesebbek voltak az ékszerek, amiket csontból készítettek. Hogy a krokodilokéból vagy inkább állati szarvakból, mindegy. Nagyon tetszettek a fülbevalók, egész pici csillagtól nagyobb virágig, a medálok, gyöngyök és gyűrűk hatalmas választéka. És itt találkoztunk először a híres faszobrokkal is. Innen indultunk a motorcsónaktúrára is, a Laguna de Tresorón, a már említett rekonstruált (?) indián faluba is. A legszebb ellenben maga a természet volt. A mélysötét víz, a tavirózsák és a tükröződő hatalmas pálmák mesés összhangja.

Albert Ildikó