szórványos felhőzet
erős felhőzet
kevés felhő
Girbegurba fecsegések 77.
A keresztény mitológia szerint a beszélt nyelvek sokfélesége úgy kezdődött, hogy az emberek azért, hogy közelebb kerüljenek Istenhez, egy égig érő tornyot kezdtek építeni. Mózes így meséli a Bibilában: „Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól, és lőn nékik tégla a kő gyanánt, s szurok pedig ragasztó gyanánt. És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén!” Isten azonban megharagudott az önhittségért, összezavarta a nyelvüket, hogy ne értsék egymást, ezért az emberek el is széledtek a Földön. A középkor Európájában elterjedt volt az a hit, hogy a világon beszélt nyelvek a Bábel-torony építésekor keletkeztek. Ma egyféle fordított jelenség tanúi lehetünk: az angol világnyelv, a számítástechnikát már érteni sem lehet nélküle, földrajzi határa pedig nem is létezik. A segítségével állítólag közelebb kerülnek egymáshoz az emberek messzi tájakon is, alkalmas a „bábeli zűrzavar” megszüntetésére. Merthogy aki ismeretlen, aki nem tudja megértetni magát, az zűrzavart hoz magával: idegen, barbár, ijesztő, a szándékai kiismerhetetlenek stb. A középkorban a kevéssé ismert nyelvek beszélői voltak a legnehezebb helyzetben, lejegyezték például egy finn zarándok esetét, aki eljutott ugyan Rómába, de útja hiábavalónak bizonyult, mert senki sem tudta őt meggyóntatni és feloldozni. A művelt zarándokok személyes benyomásaikat általánosították az idegenségről és ismeretlenről: 1147-ben Freisingi Otto püspök ilyennek látta a magyarokat: „Visszataszító külsejűek, mélyen ülő szemeik vannak, termetük alacsony, erkölcseikben és nyelvükben pedig annyira barbárok és vadak, hogy joggal lehet kárhoztatni a szerencse szeszélyét, vagy inkább csodálni az Isten türelmét, amiért martalékul hagyta ezt az oly szép földet az emberiség e szörnyetegeinek, akiket még embereknek se nevezhetek.” Jól illik ide a sok századdal később élt Wilhelm von Humboldt (1767–1835) porosz államférfi, korszakalkotó nyelvész és filozófus magyarázata: „A nyelv kulcs a világhoz, a kapcsolatteremtés fontos eszköze.” Ma egyre többen hivatkoznak rá, Humboldt ugyanis a nyelvi meghatározottság „nyelvi determinizmus” feltalálója is. A nyelvi determinizmust kutató tudósok általában az ő „nyelvi világkép” fogalmára szoktak utalni, s arra, hogy „minden nyelvnek önálló világszemlélete” van. Ehhez az elvhez kapcsolódik Ludwig Wittgenstein 20. század eleji osztrák filozófus is, aki a nyelvekben rejlő, egymástól eltérő sajátos logikának a gondolkodást befolyásoló összefüggéseit tanulmányozta és hozzájárult a nyelvfilozófia tudományos megalapozásához. A nyelvi determinizmus hívei szerint a nyelv nem csupán meghatározza, hanem korlátozza is a gondolkodást, sőt megszabja annak kereteit. Ismert kijelentése: „nyelvem határai egyben a világom határai is” sokféle szövegösszefüggésben felbukkan, mai reklámokban negatívumként, csak azért, hogy idegen nyelv tanulására ösztönözzön, pedig ennél sokkal mélyebb értelme van, többek között azt is jelenti, hogy a fordítás egyik nyelvből a másikba lehetséges ugyan, de mindig megmarad a kétség, hogy valóban ugyanúgy és ugyanazt gondolják-e az egyik nyelv használói, mint ahogyan a másiké. A modern nyelvtudományban is sokan és sokat foglalkoznak a nyelv és a gondolkodás kölcsönhatásával. Sokan vallják és tudományos módszerekkel igazolják is, hogy egy adott nyelv rendszere befolyásolja a beszélő alapvető gondolkodásmódját. A világ megismerésének, s ezen túl a kommunikációnak „nyelvi képe” viselkedésmintákra is magyarázatot ad: a japán nyelvben és kultúrában nemcsak kötelező az udvariasság sokszor hosszan tartó szabályainak betartása, hanem szorosan egybefügg, egymást kiegészíti a kimondott szavakat „aláfestő” mintegy hangsúlyossá tevő testbeszéd. A különböző kultúrák beszélői mégiscsak meg tudják érteni egymást, a szavakat le lehet fordítani, még akkor is, ha a kultúrák között nincs semmilyen megfelelés. Az, hogy egy érzelemmentes gyere ide számtalan nyelvre könnyedén lefordítható, bizonyítja, hogy gondolkodásunkat a nyelv alapvetően nem korlátozza. Ám a szavakba öntött érzelmek kifejezése és megértése kétséges, nemegyszer érthetetlen, sőt hiteltelen is azonos világkép nélkül. A műfordítók a megmondhatói a fennmaradó kétségnek, hiszen egy adott nyelvben nemegyszer éppen az a gondolkodást tükröző legsajátosabb érték, ami belőle lefordíthatatlan, például egy közmondás, egy szóvicc, hasonlat, metafora, imádság, szerelmi vallomás stb. „Aki megért / s megérttet, / egy népet / megéltet” – írta Kányádi Sándor négysorosában az 1980-as évek végén Erdélyben. Le lehet fordítani, de arról, hogy mit gondolt a költő, és mit gondoltunk mi, miért gondoltuk ugyanazt, miért értettük meg egymást túl a szavak egyedi értelmén, esszét lehetne írni, minden egyes soráról külön-külön is. Ezt talán kezdhetnénk Robert Frost amerikai klasszikus költő szavaival a poézisról: „Költészetnek azt nevezzük, ami a fordításban elvész.”
Kozma Mária
