borús égbolt
szórványos felhőzet
Girbegurba fecsegések 107.
„Ki őrzi az őrzőket?” – kérdi Juvenalis ókori római költő, szatíraíró, aki katonaként kezdte életpályáját, magas tiszti rangot és polgári méltóságokat ért el, így fakadt ki a háború ellen: – „Most a bilincshez kell legtöbb vas, szinte remegnünk kell, hogy nem jut elég ásóra, kapára, ekére”. Kérdése az őrzőkről átível a századokon egészen napjainkig. Sokáig szállóigeként élt, de a szólásmondásból tudományos elemzés vált, amikor a felvilágosodás olyan neves törvényalkotója gondolkodott rajta, mint Jeremy Bentham (1748–1832) angol jogtudós, filozófus, társadalmi reformer, aki a haszonelvűség és a biztonságos egyéni boldogság filozófiai megközelítésén át 1787-ben a reformok között egy híressé vált börtönépítési tervet is megalkotott, a Panoptikont. Számára ugyanis valamely jogi, politikai intézmény hasznossága attól függött, hogy az mennyiben mozdítja elő a legtöbb ember lehető legnagyobb fokú boldogságát. Ámbár az ő életében a Panoptikon terve ténylegesen nem valósult meg, az ötlete továbbra is foglalkoztatta a jelentős gondolkodók következő generációit. Michel Foucault (1926–1984) francia filozófus 1975-ben megjelent Felügyelet és büntetés. A börtön története című világhírű munkájában a Panopticont állította példának és összehasonlítási alapnak a meglévő és ismert büntetési intézményekkel szemben, mutatta meg és elemezte a modern társadalomtudományi építőkockákat, rávilágítva a börtönépítés és -működtetés mindenkori hatalmi érvényesítésére: fogvatartottak, őrzőik és az őrzők őrzőinek, vagyis a hatalomnak és különböző társadalmi intézményeinek, mint pszichiátria, orvostudomány, bűnüldözés kapcsolatára. „Jeremy Bentham Panopticonja – írja Lengyel Zoltán Jeremy Bentham utópiájáról és a foucault-i kapcsolatról című esszéjében (2021) – nem pusztán egy funkcionális építészeti modell, hanem: utópia. Egy tökéletesen transzparensen kontrollált és felügyelt társadalom utópiája… Ami Foucault-t a benthami modellben leginkább izgatja, az a hatalom működésének paradigmaváltása, melynek egyik fontos eleme a hatalom személyi karakterisztikájának, testi jellegének kiiktatása. A következő passzus a foucault-i hatalomfogalom klasszikus leírásának tekinthető: »Fontos elrendezés ez, mert automatizálja a hatalmat és megfosztja egyéniségétől. A hatalom alapelve nem egy személyben testesül meg, hanem a testek, a felületek, fények, tekintetek összehangolt felosztásában; egy olyan elrendezésben, amelynek belső mechanizmusai teremtik meg azt a viszonyt, amely fogva tartja az egyént. A szertartás, a rituálé, a jel, amelyek révén az uralkodó többlethatalma megnyilvánult, itt fölöslegesek. Gépezet biztosítja a szimmetriahiányt, az egyensúly-nélküliséget, a különbséget. Következésképp nem sokat számít, ki gyakorolja a hatalmat. Bármelyik, akár véletlenül odavetődött személy is működtetni tudja a gépezetet… A Panoptikon csodálatos gépezet, amely a legkülönfélébb vágyakat megvalósítva a hatalom egynemű hatásrendszerét gyártja.« Ennek következménye az is, hogy valójában az alávetettek alávetése, ennek az alávetésnek az elfogadása, vagy csak puszta eltűrése az alávetettek részéről, ez termeli ki a hatalmat pillanatról pillanatra… Juvenalis hatodik szatírájának félmondatát (ki őrzi az őrzőket?) Jeremy Bentham föleleveníti a Panopticonban annak kapcsán, hogy a világ nagy ítélőszéke számára maga a felügyelő is őrizet alatt lesz… Ha egy egész társadalom képezi a felügyelendő népességet, akkor könnyű belátni, mi marad a világ nagy ítélőszékéből, amelyik a benthami utópia alapján a felügyelő hatalmát felügyelné.” Juvenalis alább következő szatírája, persze csak a lényegre rövidítve, nagyon egyszerű, közérthető történet. Mosolyogni is lehet rajta, vagy éppen elgondolkodni azon, hogy ma is érvényes. Egy halászt egyszer az a szerencse ér, hogy óriási halat fog. Hazavihetné és megehetné a halat, hiszen senki sem látta halászás közben, de ő úgy hiszi, hogy mindenünnen lesnek rá, a besúgók majd feljelentik, hogy magának akarta a halat, ezért aztán saját testi biztonsága érdekében és lelkének megnyugvásáért – „az életben maradás kedvéért elveszteni azt, amiért élni érdemes” – ő maga viszi Rómába és felajánlja a császárnak. Ám ott sem kezdik egyszerűen sütni, főzni, megenni a halat, hanem képmutató módon ülésezni hívják a császári tanácsot, hogy megvitassák a hal tálalásának módját.
Kozma Mária
