A kolumbiai származású Alejandro Duran rendezésében látható Rodrigo García Agamemnon című drámája a Csíki Játékszín színpadán. A monodrámát két változatban láthatja a közönség: az egyik előadásban ‒ amelynek bemutatója április 1-én lesz ‒ Fekete Bernadetta, a másikban ‒ amelyet április 3-án mutatnak be ‒ pedig Puskás László színész játszik. A darabban felvillantott témákról, azok aktualitásáról és a nagyszínpadi stúdió-előadás kihívásairól kérdeztük a két színészt. ‒ A fogyasztói társadalom kritikájából indul ki a darab, és nagyon sok témát érint. Hogyan áll össze egy egésszé a darab? Fekete Bernadetta: Szó van benne családról, családon belüli viszonyokról, politikáról, globalizációról, arról, ahogyan egy mai átlagember él. Az az izgalmas benne, hogy feldobja ezeket a témákat, de nem áll ki egy határozott álláspont mellett, ezt minden néző maga döntheti el. Mindez egy kerettörténetbe van foglalva. Így válik kerek egésszé. Puskás László: Számomra az egyik legérdekesebb téma a darabban az, hogy milyen különbségek vannak az egyén és a társadalom között, hogyan működik az egyén a társadalomban, mi a dolga, mi a felelőssége, és ehhez képest mi a tömeg felelőssége, hiszen amikor tömegről beszélünk ‒ emberekről többes számban ‒, olyankor könnyen általánosítunk. Ráadásul, ha az egyén nem tudatosan él a fogyasztói társadalomban, akkor sok útvesztővel találkozik. A darab érinti a tudás és az információ közötti különbséget is. A világhálón megvan minden információ, de az még nem tudás. Azt hisszük, hogy sok mindent tudunk, miközben mi is multinacionális cégnél vásárolunk, mindennap ugyanazt tesszük, és ha nem vagyunk elég tudatosak, hogy jól használjuk a termékeket, akkor mi is csak birkák vagyunk, akik mennek a tömeggel, és úgy érzik, hogy nincs felelősségük. A darab egyébként fel-felvillant egy-egy helyszínt a mindennapi életből, például a McDonald’s-ot, a KFC-t vagy egy szőlőst kint a mezőn a tücskökkel. Végül is egy bukdácsoló emberről szól ez, akinek meglátjuk a hibáit és az örömeit is. ‒ Az előadásnak két verziója van, az egyikben egy férfi játszik, a másikban pedig egy nő szerepel. Arra következtethetnénk ebből, hogy fontos a nemek közötti különbség. Tényleg így van? P. L.: Nem az a lényeg, hogy az egyik előadásban egy férfi játszik, és a másikban egy nő, hanem az, hogy két különböző egyén hogyan tudja ugyanazt megformálni, a különbséget pedig csak az tudja megfogalmazni, aki látta mindkét előadást. A szöveg ugyanaz, csak kis különbségek vannak a kettő között, mivel az eredeti szöveget férfi szereplőre írták. Számomra az izgalmas ebben az, hogy a vezetőink kíváncsiak voltak arra, hogy ez milyen lehet kétféle megformálásban. F. B.: Az az érdekes, hogy Lacival teljesen másfélék vagyunk. Hiába, hogy ugyanaz a szöveg, teljesen más a két előadás, és ez azért van, mert másak vagyunk. – A beharangozóban az olvasható, hogy a performansz határát súrolja az előadás. Ezt pontosan hogyan kell érteni? P. L.: Annyira nem per­for- manszszerű, hiszen kötött a szöveg. Vannak ugyan improvizációs részek, amelyeket kibontunk, és nyilván minden előadás valamiben más, mint a többi, de ez nem performansz. F. B.: Én egyszemélyes elő­adásnak nevezném inkább. Nekem még nem volt ilyenben részem, amióta dolgozom. Izgalmas feladat, hiszen egyedül van a színész a színpadon több mint egy órát. Nem teljesen igaz, hogy minden felelősség azt az egy szereplőt terheli, mégis minden figyelem rá irányul, hiszen egyedül van. Ez kihívás, mert bármi történik a színpadon, egyedül kell megoldani, nincs, aki segíteni tudna. A próbákon általában csak hárman voltunk, a rendező és két színész, így sokkal könnyebben egymásra tudtunk hangolódni, mint egy nagy szereposztásnál, jobban haladtunk a munkával. ‒ Hogyan értelmezhető a cím? F. B.: A görög mitológiában Agamemnón olyan ember volt, akinek hatalom volt a kezében. Sok mindenre utalhat ez, attól függ, ki hogyan értelmezi. Utalhat arra, hogy kik irányítják a világot, de arra is, hogy bármelyikünk lehet Agamemnón, mindannyiunknak van bizonyos mértékű hatalom a birtokunkban. Érdemes megfontolni, hogy milyen cél érdekében, milyen mértékű áldozatot hozunk, mint Agamemnón, aki a saját lányát áldozza fel. P. L.: Szerintem bárki lehet Agamemnón. Az én szememben ez egy olyan hataloméhes diktátor, akit nem nagyon tud megállítani semmi. Napjainkban is gyakran tapasztaljuk, hogy sokan gyűjtik a minél minőségibb, minél több, minél erősebb, minél okosabb termékeket. Szerintem az ilyen személy egy Agamemnón-típus, és bárki lehet ilyen. ‒ Milyen volt együtt dolgozni Alejandro Durannal, a rendezővel? F. B.: Érdekes volt megtapasztalni azt a másféle munkamódszert, amivel ő dolgozott. Mivel ő Kolumbiában tanult, Bukarestben mesterizett, nagyon sok mindent másképp csinál, mint amit mi megszoktunk. Olyan módszerekkel közelítettük meg a szöveget, ami másabb, mint amihez hozzá vagyunk szokva a kőszínházban. Nem kíméltük magunkat, nem tartogattunk bizonyos nehezebb vagy akár technikai dolgokat főpróbahétre, hanem egyből kipróbáltuk a fogyókellékeket, projekciókat. Máskor fokozatosan épül fel az előadás, és a főpróba hete az, amikor csúcsosodik minden. Ilyen szempontból nagyon jó volt ez, egyfajta biztonságérzetet adott, hogy pontosan tudtuk, mit kell kezdeni bizonyos tárgyakkal. P. L.: A román színházban kívülről befelé építkezés figyelhető meg, mert előbb elkészül a forma, aztán megtöltik tartalommal, és a magyarban a bentről kifelé építkezés, hiszen belülről indulunk ki, vagyis előbb értelmezzük a szöveget, csak azután teremtjük meg a külsőt. Alejandro az előbbi gyakorlatot alkalmazza, azt mondanám, hogy formalista. Erős szimbólumokat használunk a darabban, olyasmiket, amik a mindennapi életben is körbevesznek bennünket: logók, márkajelzés, bevásárlókocsi. Hétköznapiak, de nagy jelentőséggel bírnak. ‒ A szereplőknek Instagram-oldaluk is van, amelyek már most is láthatók. Ennek mi a szerepe? F. B.: Ezt nem akarjuk a bemutató előtt elárulni, majd az előadásban kiderül. ‒ A színész és közönség közötti kapcsolat közelibb ebben az előadásban, mint ahogyan az lenni szokott. Milyen ezt megtapasztalni színésznként? P. L.: Jó tapasztalat, de én például azon dolgozom, hogy az egyébként provokatív szöveg miatt a néző ne érezze magát hibásnak. Szóval a szöveg provokál, de nem kellene hibáztatnia. Egyébként ahol lehet, bevonjuk a nézőket az előadásba. Nekem az elején meg kellett barátkoznom ezzel a témával, mert nem volt nagy bajom a fogyasztói társadalommal, úgy gondoltam, hogy valamennyire tudatosan élek benne. Aztán én is rájöttem, hogy tényleg kell használni ezeket az eszközöket. Nagy igazságokat mond ez a szöveg, és tény, hogy hatással van ránk, de én kezdtem elfáradni a témában. Két hónapja csináljuk, és akármennyire szeretem a szöveget, nagyon elfáradok benne. F. B.: Ebben a darabban a nézőtér is része a játéktérnek. A néző is része a darabnak, teljes mértékben le van bontva a negyedik fal. A próbafolyamat első napjaiban voltak kétségeim afelől, hogy valóban szükséges-e ilyen erős eszközöket használni, ilyen nyersen megnyilvánulni. Közben meg létezik ez a fajta színházcsinálás is, és nekünk ezt is ki kell próbálni, ezt is meg kell ismertetni a nézőkkel. Van az a helyzet, téma, amikor a finom, szimbólumokkal történő kommunikálás a színházban már nem hat, és ahhoz, hogy érzékeltetni tudjuk a helyzet súlyosságát, igenis bele kell másznunk egy picit a néző arcába, ki kell mozdítanunk a komfortzónájából. Ez a fajta színházcsinálás erős jelenlétet követel, gyors váltásokat, érzelmileg elég nagy pályát járunk be, és ez természetesen bennünk is nyomot hagy.

Péter Ágnes