Szülővárosomban két napja jártam, életemnek mostani eseményeiről azonban egyelőre nem tudok írni. Talán majd egyszer. De Szászrégenről kezdtem írni, a városnak az a része pedig, ahol felnőttem, több írásomban is visszatér. Ezért inkább ezek közül idézek egyet. A mesélő alakja fikció, de az írás minden érzése, gondolata az enyém. Az utcánk maga volt a társadalom, később a társadalom keresztmetszete, mindaz, amiről a szociológusok, pszichológusok, mindenféle társadalomtudósok regélnek, amit tanulmányoznak, remélve, hogy azzal megismerik egy város, egy helység, sőt talán egy egész ország valódi életét. Persze erre csak jóval később jöttem rá, amikor már magam is valami hasonlóval foglalkoztam, vagy szerettem volna foglalkozni – hisz ez a kettő nem mindig esik egybe, bár igyekszünk úgy átfesteni a dolgokat, hogy legalább ennek a harmóniának, a vágyak és megvalósulások egységének a látszatát keltsük, legalább magunkban, hisz legtöbbször önmagunknak is nehezen valljuk be, hogy bizony-bizony az élet vagy valamelyik szeletkéje úgy suhant el mellettünk, hogy észre sem vettük, álmaink úgy fakultak meg és hunytak ki örökre, hogy sosem legyintett meg a megvalósulásuk lehetőségének még a beharangozó csilingelése sem. De sok egyebet is csak később ismertem fel, mint szinte mindannyian, és ezzel legalább azok közé tartozom, akik nemcsak látják saját életüket, de folytonosnak élik meg azt, mint az ok és okozat végtelen és megmásíthatatlan láncolatát, amelyet csak így lehetett végigcsinálni, mert erre ítélte az egyént egyrészt a történelem, másrészt – és talán ez a fontosabb – a saját természete. Mert tudjuk, hogy a történelem – amely talán nincs is, de ez egy másik nagy kérdés, egyelőre inkább csak homályos feleletkísérletekkel – mindig beleszól a mindennapjainkba. Nevezzük évnek, foglalkozásnak, szülők helyzetének, iskolának vagy a szomszédok kíváncsiságának, mindegyik pici mozzanata az életünknek, a nagy egésznek egy apró része. A nagy egész pedig nem más, mint amit aztán később az okosok a történelem címkével illetnek. Csak hát akkor, amikor benne vagyunk, amikor ott ténfergünk, örülünk, búsulunk, tervezünk vagy döbbenünk rá ezek hiányára, akkor nem tudjuk, hogy valójában ez a később kiderülő, bár lehet, hogy nem is létező nagy szervező. Mi meg a történelem apró építői, esetleg áldozatai, netán alakítói, mindenképp részesei vagyunk, még akkor is, ha ez sosem jut a tudomásunkra, mert senki nem veszi a fáradságot, hogy erre ráébresszen, esetleg nem veszünk tudomást róla, még ha bele is botlunk a nyilvánvalóba. Ezzel szemben az utca, amelyben felnövünk, és amelybe valami módon óhatatlanul belenövünk, egészen más. Ránk nyomja bélyegét, és mi benne hagyjuk nyomunkat, melyet lehet, hogy csak nagy sokára, esetleg sosem fedezünk fel. Az utca az, amelynek léptéke emberszabású, áttekinthető, élhető. Van eleje, vége, esztétikája, sejtett, kifejezett vagy csak megélt, de mindenképp nehezen megváltoztatható rangsora, múltja, jelene, remélt jövője, illata, mítosza és emlékezete. Emlékezete, mely bennünk, velünk, általunk él, és amellyel szembesülni néha jó, néha fájó, de mindig elengedhetetlen, mert önnön valóságunk legpontosabb tükre és kétségbevonhatatlan bizonyítéka. Az én utcám a Főtérről indult, az elején nagyobb, emeletes házakkal, amelyeket alacsonyabbak, de elterpeszkedők váltottak fel, kissé kacskaringósan, ahogy szinte észrevétlenül emelkedett a látóhatár vége felé, ahol aztán házai picinyekké és nagyon rozogákká váltak, ahova én sokszor vágytam, de csak későre jutottam el, és akkor megdöbbenéssel láttam, hogy másképp is lehet élni, mint mi, mint én. De akkor nem sokat foglalkoztam vele. Természetes volt. Vagy inkább sokkal másabb dolgok érdekeltek akkoriban: a miénk volt a legszebb ház, ahogyan én láttam. Persze a város egyik leghosszabb utcájában. És ez büszkeséggel töltött el. Később, amikor az egyetemről járogattam haza, a biztonságot, a szépséget és a jóságot jelentette. Igaz, az utcánk kissé megkopott közben. Kiderült, nincs is igazi járdája. Közben a nagyszüleim is elköltöztek onnan, gyors egymásutánban, mint azok az öregek, akik nagyon sokat éltek együtt. Annyira sokat, hogy már nemcsak ők saját magukat, de az élet sem tudja elképzelni őket egymás nélkül. Nagyanyám temetésén éreztem meg először azt, hogy valami más lett. Akkor még nem érintett olyan kegyetlenül, mint később, más elmúlásokkor, hisz fiatal voltam, tele az újdonság döbbenetével és iszonyatával, amit az alig elfoglalt munkahelyem jelentett és a Kárpátokon túli világ. De utána valami mégis megváltozott. Hiányzott valaki onnan. Vagy belőlem egy érzés? Nem tudom. Naponta megdöbbentett valami új az életteremben, lefoglalt az alkalmazkodás. A jobb oldali szomszédunk, Mirceáék lánya újjáépíttette a házat, mert egy rendőrhöz ment feleségül. Addig mindig magyarul beszéltek velünk, de utána nem szólaltak meg többé, csak románul. Néhányan kitelepedtek. Előbb az én generációm. Majd legtöbbjük kivitte a szüleit is. Az utca egyre sárosabb lett. Mikor édesapám költözött el, végleg, már aszfaltozott úton kísértük ki állandó lakhelyére. Még lovas kocsin vitték, mi pedig lassan utána szédelegtünk. Akkor nem is tudom, milyen volt az utcánk. Az utcánk, mondom, pedig akkor már húsz éve nem ott laktam. Édesanyámat még otthon látogattam azután néhány röpke évig. Mindig túl sietve, ma már tudom, érzem, de most már nem tehetek semmit. Mint ahogyan az utcám arculatán sem változtathatok. Amikor a házunkat eladtam, kissé úgy éreztem, menekülök is. Nem akartam magára hagyottan látni, tudni sem. Bár fájt egy kicsit, hogy soha többé nem mehetek haza, azzal vigasztaltam magam, hogy az már úgysem otthon. Vagy mégis? Vagy mégsem? Ma sem tudom, hogy van ez. De mikor egy fél századdal magam mögött utoljára léptem ki a kapun, hirtelen minden megváltozott körülöttem. Eltűnt az utcai vízcsap, amely sokáig használatlanul ott rozsdásodott. Kisebbek lettek a házak körülöttem, illetve észrevettem két roppant nagyot, kissé lejjebb, fényes tetővel, tornyokkal, cifrán. Mögöttem már káromkodtak az ország nyelvén az új tulajdonosok. Gyalogoltam a főtérig, mert ott hagytam az autóm, onnan a vevők hoztak a házig, de most jólesett egyedül mennem egy darabig. Egyik házban bár működött, a frontokról eltűntek a díszítések, elillant a százéves patinás hangulat. Azóta sem jártam az utcámban. Bár ez így nem igaz. Következő évben elindultam benne, megnézni, mi lett a házunkból. Nem volt már ott. Egészen más épület és kerítés állt a helyén. Soha többet nem mentem arra.

Albert Ildikó