Nagy Imre művészetszervező tevékenysége három időszakra tagolható: az 1930-as években a Barabás Miklós Céh megalapításában, működtetésében és fenntartásában vállalt szerep, amelyet a 40-es években a Zsögödi Művésztelep előszervezése követett, majd pedig az 1960–70-es években a Csíkszeredába visszatért, vagy itt, illetőleg a környékén megtelepedett művészek önzetlen támogatását vállalta magára. Meglepetten olvastam néhány korabeli kritikusa azon véleményét, hogy az 1924-ben hazatelepedett Nagy Imre elzárkózott a világtól, hiszen 1925-ben és 1926-ban is, az akkor még erős képzőművészeti központként működő Nagybányán igyekezett letisztítani művészetét a kecskeméti és a budapesti főiskolai hatásoktól. De nemcsak a maga, hanem a művészközösség dolgai is érdekelték: Csíkra és Erdélyre egyaránt figyelt. Nem egyedül akarta megváltani a „Tündérkert” művészeti életét. Társakat keresett, és társakra talált, akik örömmel fogadták őt körükbe, s lelki együttesük gyakorlati eredményeként és az 1928-ban alapított Erdélyi Helikon későbbi támogatásának köszönhetően, létrejött Erdély első modern kori, elméletében is modern művésztársulása, a Barabás Miklós Céh, röviden BMC. Nagy Imre Erdélyben való gondolkodását annak a művésztársulásnak az alapításában – és már az eszme megszülésében – való részvétele igazolja-képviseli, amit Szolnay Sándornak a BMC 1930-as alapkiállításáról szóló, Popp [Papp] Aurelhez írott levele is tanúsít. „Egy nagybányai nyáron többen dolgoztunk együtt, Nagy Imre, Gallas [Nándor], Jándi [Dávid], én, Mund [Hugó], s élénken elemeztünk minden festési módot, ami az akkori Nagybányát jellemezte, fiatalabbak voltunk, más iskolába jártunk, mint ők, mások voltak az ideáljaink stb. Elhatároztuk, hogy ezt a művészi különbséget illusztrálandó, egy kiállítást hozunk össze. Ebből az elhatározásból sarjadt ki a Barabás Miklós Céh kiállítása, amely erkölcsileg és művészileg egyik legszebb megmozdulás volt… Azonkívül, hogy egységes művészetet képviseltünk, a fenn említettek mind 1893-ban születettek voltunk, tiszta véletlen, de a magja és az elindítója éppen ez a véletlen volt. Bevettük még Podlipnyt [Gyula] és Varga Bercit [Albert], akik ugyan fiatalabbak voltak, de művészetileg a mi körünkbe tartoztak.” Erre vagy 1925-ben, vagy 1926-ban kerülhetett sor. Nagy Imre csak abban a két évben járt Nagybányán. Mindkét alkalommal a Szolnay családdal utazott oda. Miután 1930 márciusában, a Farkas utcai Teleki-palotában sikerrel zárult Céh-kiállításuk – amelynek „első termét majdnem egészében Nagy Imre képei töltötték be”, őt magát a „fametszet-művészet hazai újjáélesztőjének” nevezik, festményein pedig a Művészeti Szalon kritikusa furcsa távlatokat és „természetellenesen felfokozott színeket” lát. A nagyváros szürkeségéhez idomult színpercepció csak ezt eredményezhette. Ezt követően Nagy Imre Budapesten szeretett volna bemutatkozni. Erről dr. Lázár Bélához, az Ernst Múzeum igazgatójához írott levele tanúskodik. És arról is, hogy fontos volt számára a BMC ügye: „Zsögöd, 1930. október 1. Tisztelt Uram. [dr. Lázár Béla] Szeptember 20-án kelt levelét megkapva, sajnálattal kell értesítenem, hogy két hét, ami rendelkezésemre áll; kevés – útlevélszerzés, befejezetlen képek, amik nélkül nagyon hiányos lenne a kiállításom. E terhes és költséges és nehéz utat félmunkáért nem szabad elindítanom, annál inkább, mivel sokfelől várják kirukkolásom. […] Ezúttal szeretném figyelmeztetni a »Barabás Miklós Céh« (erdélyi kép[ző]. m[művészek]. alakulása) is szeretne kiállítást csinálni. Jó volna Önöknek felkarolni, amit személyesen bővebben megvilágosítok. Kós Károly építész fog ebben az ügyben eljárni.[…]” Kós Károly mint az erdélyi művelődési élet képviselője és mentora, komoly szerepet töltött be a BMC hivatalos megalapításában. A BMC bemutatkozó kiállításának megnyitószövegében Kós Károly – amelyet Szolnay Sándor is említ két évvel későbbi cikkében – többek között összevetette az erdélyi társadalom természetes kötelessége gyakorlásának műterületenkénti eredményeit, kritikusan mondván: „Az erdélyi magyar társadalom tudta természetes kötelességét, és csudálatos, szinte erejét meghaladó áldozatosságával megtartotta és fejleszti zenekultúráját és lehetővé tette az erdélyi irodalom egészen új, gyönyörű kivirágzását, a képzőművészet érdekében úgyszólván semmit sem tett, tervszerűtlenül és szórványosan is csak igen-igen keveset.” Mintha csak ezt a gondolatot akarná megfejelni Huzella Ödön művészettörténész, költő, újságíró, aki azt nehezményezi, hogy letűnt a régi Erdély-adta nagy mesterek remekműalkotásának kora: „… az mind a múlté: az elsüllyedt korban létrejött alkotások, amelyek nem reprezentálhatják a mai történelmi kor Erdélyét, művészetét, amely korban mintha teljesen kipusztult volna innen a remekműalkotásnak minden lehetősége. Pedig épp az utolsó tíz esztendő témagazdagsága valósággal kényszeríthette volna művészeinket az alkotásra. […] De reméljük, hogy ez a halálos dermedtség mégsem jelenti a remekmű halálát.” Majdnem ugyanezt nehezményezi Pakocs Károly teológus-publicista is a Mikola Andrással készített interjújában, feltéve a kérdést – „Miért nincsenek nagy alkotások, nagy művészek ma?” –, s rögtön válaszol is rá: „Nagy művészek vannak, ma is […]. A lángelmék, az alkotási készség és tudás megvannak. Adjanak teret; megmutatja az eredmény, hogy igazam van! […]” –, és követel: „Adjanak nekünk templomokat, kultúrpalotákat, képességeink kifejtésére való munkakeretet: a várt lángelme, az óhajtott nagy művész előlép műterméből készen és diadalmasan! […]”. Kiállításukat követően Ligeti Ernő A Barabás Miklós Céh kolozsvári bemutatkozása című rövidke cikkében mintha pontosan az elkötelezettség jelentőségét becsülné le, a Céhet alkalomszerű szövetségként értelmezi. Azazhogy e megnevezés alatt „néhány tehetséges erdélyi magyar képzőművész összeállott, hogy külön és állandó jellegű csoportot alkosson”. Elismeri ugyan, hogy művészi hitvallással is rendelkeznek; szándékuk újat nyújtani, utat nyitni „az új formáknak, az új látásnak, az új művészetnek”. Mégis lényegesebbnek tekinti szervezettségüknél a művészegyedek egyéni felelősségét, illetőleg műveik saját-sajátos mondanivalóját. Gondolatmenetéből – azt hiszem – az a következtetés vonható le, hogy ő az erdélyi művészt szegény, de olyan szabad szellemként értelmezi, aki nem remélhet egyebet, mint az osztálynélküliséget. Miután vajúdó korszakán túljutott a BMC, felmerült tevékenysége folytatásának a kérdése is. Számukra művésztelepet akartak létrehozni, amihez tehetősen állt hozzá Nagy Imre: hol máshol, mint Zsögödfürdőn?! Annak a nagy számú tehetséges kollégának, aki a BMC tagja, lehetőséget szeretett volna biztosítani a folyamatos alkotásra – mert az időben Csíkban más képzőművész nem dolgozott, csak Vámszer Géza, aki tanulótársa volt Nagy Imrének Budapesten, és 1929–1941 között Csíkszeredában rajzot tanított. De felhagyott az alkotóművészettel és teljesen áttért a néprajzi ábrázoló grafikára. A művésztelep-ügyre a „kicsi magyar világban”, az észak-erdélyi magyarság mindennapi és művelődési életének megpezsdülő korszakában szeretett volna sort keríteni. A telepet gazdaságára és a BMC segítségére alapozva Zsögödfürdőn akarta létrehozni. Sajnos nem lett semmi az ügyből, sőt az alábbiak szerint a hivatalosság anyagi támogatása sem állt egyenes arányban az általános lelkesedéssel. Idetartozik Nagy Imrének, Szolnay Sándornak és a néhai dr. Csedő János csíkszeredai ügyvédnek e témával kapcsolatos írott és szóbeli visszaemlékezése, melyek közé egy Végh József-idézetet kellett beszúrnom: Nagy Imre: „Gazdaságom egyre inkább lekötött, amitől ugyan szabadulni szerettem volna, de nem lehetett. Sokat foglalkoztatott ugyanis egy művésztelep megszervezése, amit a birtokra akartam alapozni. Ezt a tervemet még anyám sem tudta, én pedig hallgattam róla, vártam az idők folyását, és nyögtem a terhes gazdasággal járó munkát. Később Tüdős Klárának adtam elő a tervemet, aki komoly ígéretet tett. Teleki Pál akkori miniszterelnök egymillió pengőt irányzott elő a zsögödi művésztelep részére. Tervembe bevontam Nagy Zoltánt, akivel együtt dolgoztuk ki a telep programját. A dolog azonban nagyon lassan ment. […] A háború szele nagyon közeledett. Minden meglassult. Az egymillió pengőből Csíkszereda városa megvásárolta Zsögödfürdőt, ahová a művésztelepet szántam. Az épületeket, a fürdőt rendbe tettük, de annál több már nem történhetett: jött a háború.” A BMC helyzete és a zsögödi művésztelep ügye egész Erdély művelődési köreit foglalkoztatta. Kitűnik ez abból a vaskos kötetből, amely társadalmi vonatkozású tanulmányokat tartalmaz, 1942-ben jelentették meg Kolozsváron, s amelynek egy, technikai adathiányos példányát én is megörököltem szüleimtől; előtét- és utólapjai híján sem címét, sem kiadóját, sem szerkesztőjének nevét nem ismerem. Ebben olvasható Végh Józsefnek Hogyan él ma az erdélyi magyar társadalom? című, számunkra érdekes információt tartalmazó tanulmánya, amelynek témánkat érintő részlete a következő: „A kisebbségi idők alatt a Barabás Miklós Céh három esetben rendezett Budapesten kiállítást. Mind a három kiállításnak nagy anyagi és erkölcsi sikere volt, ami sokat segített az erdélyi képzőművészek helyzetén. Külföldi tanulmányútra menni, szerencsés kivételektől eltekintve, szinte lehetetlenségszámba ment. A külföld ennek dacára érdeklődött az erdélyi képzőművészek alkotásai iránt. Nagy Imre rajzai egészen Japánig eljutottak. […] Ezek azonban inkább erkölcsi sikereket jelentettek és az anyagi helyzeten ideig-óráig javítottak.” Szolnay Sándor: „Ezzel kapcsolatban meg kell említenem, hogy erdélyi művésztelepet szeretnénk építeni a székelység között. Úgy gondoljuk, hogy vásárolunk egy nagy területet, ahol gazdaságot lehet majd berendezni, ami az ott élő művészeket a legszükségesebb élelmiszerekkel, műteremmel, fával ellátná. Erre a célra a kormányzat megértő támogatása folytán már kaptunk is százezer pengőt. Reméljük, hogy ami még hiányzik, azt a tavasz folyamán összehozzuk. Talán a tavasszal Kolozsvárt rendezendő művészhetekkel kapcsolatban ez a kérdés is megoldódik, úgyhogy a nyáron már gondtalanul dolgozhatunk.” Dr. Csedő János: „Zsögödfürdő a Zerbesz család tulajdona volt. Egy részét 30 000 pengőért vásárolták meg. A további 2/3 részt 1944 tavaszán akarták megvenni [a város].” Több újságcikk is foglalkozott abban az időben a művésztelep létrehozására fordított erőfeszítésekkel és az ügyre fordított anyagiakkal, de végül nem sikerült a művésztelepet létrehozni. Pontosan 2011-ben, Daczó Katalin újságíró kutatásainak köszönhetően, előkerültek azok a városi jegyzőkönyvek is, amelyek Csíkszereda megyei város képviselő-testületének a zsögödi művésztelep megalapítása konkrét lépéseiről tanúskodnak, s amelyeket megtalálójuk éppen az első tábor ideje alatt tett közzé a Hargita Népe szeptember 8-i számában. „Csíkszereda megyei város képviselő-testülete megállapítja, hogy a város közigazgatási területén, a városias kialakításra szánt határon belül fekvő Zsögödfürdő teljesen elhanyagolt állapotban van, és nem felel meg a legelemibb közegészségügyi követelményeknek, …. (valószínűleg innen hiányzik egy szó – a szerk. megjegyzése) majdnem teljesen használhatatlan állapotban vannak, s így a természeti kincsekben gazdag terület egyáltalában nem használható ki. […] Általános közérdek tehát, hogy a város ezen fürdőterületet tulajdonába vegye, használható állapotba hozza és a fürdő továbbfejlesztési lehetőségének biztosítása.[…] A fenti ingatlan megvásárlásához szükséges összegnek államsegély címén való megadását kéri a képviselő-testület. A művésztelep megszervezésének szellemi és művészi irányításával a képviselő-testület Nagy Imre festőművész urat bízza meg.” De a háború minden hasonló kezdeményezésnek véget vetett, s annak végeztével sem lehetett folytatni, mert ismételten impériumváltásra került sor.

Szabó András, a Nagy Imre-hagyaték ny. kurátora (Részlet a Napfaragók II. monográfiából)