Verekedik a gyerek az óvodában, vagy minden reggel zokog, mert nem akar menni – ilyen problémákkal gyakran szembesülnek a szülők. Szorong, magányos a serdülő – ez sem ritka eset. Bár sokan nem tudják, vagy nem mernek segítséget kérni, érdemes tudni, hogy van, akihez fordulni: a nevelési tanácsadónak éppen ez a feladata. A gyer­gyószentmiklósi Jánosi-Re­keczki Kata 14 éve dolgozik ne­velési tanácsadóként, őt kérdeztük arról, milyen helyzetekben fordulhatnak hozzá diákok, szülők, hogyan és miben tud segíteni. A szakember általános tanácsokat is megfogalmazott, amire min­den szülőnek érdemes odafigyelnie. [caption id="attachment_58556" align="aligncenter" width="883"] Fotó: Nagy Levente[/caption] – Mivel foglalkozik a nevelési tanácsadó? – Középiskolában dolgozom, de minden nevelési tanácsadóhoz 800 gyerek tartozik, így egy napközit is ellátok, ott szülőkkel tudok dolgozni. Az óvodás gyerekre jellemző, hogy lereagálja, ami a környezetében, a családban van, ha magatartászavart mutat, ő így fejezi ki azokat a számára megfogalmazhatatlan impulzusokat, érzéseket, amelyek benne vannak, ilyenkor a szülők segítsége elengedhetetlen. Az óvodás, kisiskolás gyerekek esetében a szülőnek joga és kötelessége tudni, hogy dolgozom a gyerekével. Az óvodások esetében olyan témakörben szoktam beszélgetni a szülővel, mint a beszoktatás, határok, szabályok, vagy ha a szülőnek a gyerekhez való viszonyulásban van kérdése. A gyerekről való közös gondolkodásban tudok segíteni. Tizenöt év felettiek esetén az etikai szabályzatunk is megengedi, hogy úgy találkozzunk a gyerekkel, hogy a szülő esetleg nem tud róla. A serdülő már rendelkezik annyi önreflexióval, hogy meg tudja fogalmazni, ami őt foglalkoztatja, amivel küszködik. A gimnáziumban sokszor a tanuláson van a hangsúly, az egyéni munkáim egy része ezzel kapcsolatos, például teljesítményszorongás adott tantárgyból, adott tanárnál, vagy minden teljesítményt követelő helyzetben. Érdekesen alakulnak a témák, a társadalom hozza a maga realitását. Megjelentek olyan helyzetek, hogy nincs szülő a serdülő mellett, külföldön vannak, s ez egyre gyakoribb. Magára hagyatott a gyerek fizikailag, érzelmileg, döntésekben, úgy kell ellássa magát, mint egy felnőtt. Kezdett gyakori lenni az is, hogy a pályaválasztás kérdésében magukra vannak hagyva. Egyrészt örvendenek az önállóságnak, ami fontos nekik, de van bennük egyfajta szorongás, hiszen a döntés felelőssége rájuk hárul. Megjelentek olyan esetek is, amelyek régebb nem voltak: nemi identitás kérdése, fiú vagy lány vagyok, melyik nemhez vonzódok. Főként ez a munkám, egyéni beszélgetéseket folytatok a diákokkal. – Mi történik, amikor valaki felkeresi a nevelési tanácsadót? – Az óvodások esetében azt kérem a szülőtől, hogy az első találkozásra mindenképp – de lehet, hogy többre is – gyerek nélkül jöjjön el hozzám. Ezt sokszor furcsállják, mert nagyon erősen él bennünk az orvosi minta: fáj a gyerek torka, beviszem az orvoshoz. Azt gondoljuk, ez minden területen így van, de ebben a világban nem érvényes az orvosi modell. Volt, hogy kinyílt az ajtó és beraktak egy gyereket, a tanító néni küldte, mert verekedett. Ez nem így működik. Az óvodások nem tudják megfogalmazni, mi a problémájuk. Viselkedészavara van, bántja a társait, rágja a körmét – tüneteket mutat, erős tudatalatti impulzusok ezek, hiába kérdezném, nem tudja megmondani, miért teszi. A szülő tudatosságára van szükség, hogy rálásson, miről árulkodik a tünet, s tudja megfogalmazni helyette, mi lehet a gond. Ha szülőként megértem, hogy azért rágja a körmét vagy zokog, mert szorong és nem azért, mert hisztis, akkor szakember segítségével tudok elgondolkodni azon, hogy mivel segíthetek neki, mire van szüksége az én gyerekemnek. Ez mindig egyéni. A serdülőkkel más a helyzet, ők ha nem is tudják, mi a baj, legalább azt meg tudják fogalmazni, hogy valami baj van. – Mennyire nyitottak a gyer­gyó­i­ak arra, hogy tanácsot kérjenek? – Azt látom a serdülőkön, hogy akkortól lesznek nyitottabbak, amikortól elkezdem őket tanítani, ugyanis tanítási kötelezettségünk is van, lélektant tanítok. Az a fontos, hogy ismerjenek. Ha nemcsak egy név van az ajtómon, hanem van élményük rólam, akkor már mernek megszólítani. Szülők ebben a közegben ritkán keresnek, csak ha nagy a baj, például öngyilkossággal fenyegetőzik a serdülő vagy szokatlanul viselkedik. Az óvodás gyerekek szüleinek is nehéz egy idegent megszólítani, főként, ha gondjuk van, ezért én is közeledek feléjük, hogy rám találjanak, szólok, hogy itt vagyok, hívhatnak szülői értekezletre. – Lehet-e megfogalmazni általános tanácsokat a jó szülő–gyerek viszony érdekében? – Borzasztó nagy csapda a felületesség. A szülők agyonterheltek, rengeteget dolgoznak, nagyon gyors ritmus szerint élnek, a gyerekek ritmusa pedig nagyon lassú. A gyerek hosszasan fejezi ki magát, a szülőnek nincs erre ideje, sokszor felületesek vagyunk s elküldjük. Ha ez többször megtörténik, már nem fog jönni a gyerek, hogy beszéljen, igen könnyű az elidegenedés. Oda kell figyelni – én is kell figyeljek –, hogy a gyors ritmus, túlterheltség ne tegye felületessé a gyerekkel való kapcsolatot. Mi volt az ebéd, mit tanultál ma? – kérdezzük az óvodást. Többnyire azt válaszolja: nem tudom. A serdülő azt mondja, semmi nem történt a suliban. A gyereknek más az idődimenziója, de eljön a belső ideje, amikor mesélne. Olyankor meg kell állni s meghallgatni. Ne várjuk el, hogy a gyerekünk akkor beszéljen, amikor nekünk jó, s időnk van rá, mert ő nem fog. Tapasztaljuk, hogy jó, amikor elvan a gyerek a kütyükkel, de ez is nagy csapda. Figyeljünk oda! Ha határokat szabunk, az kemény meccs, fárasztó, naponta kell veszekedni, hisztit elviselni. Mindenhonnan folyik a pozitív nevelés: ne szidd, dicsérd, erősítsd! Ez igaz is, bizonyos határokon belül. De azt tapasztalom, sokan félnek megszólítani saját gyereküket. Kis szörnyetegeket nevelünk így, hiszen nincs honnan a határt érzékeljék. Ne sajnáljuk az energiát, hogy időnként ütközzünk a gyerekkel, állítsunk fel szabályokat, mert ha nem figyelünk, rossz úton indulhat el. Ezekre lehet tudatosan figyelni, a csapdákat kerülni. – A saját gyerekével való kapcsolatot hogyan befolyásolja az, hogy ön nevelési tanácsadó? – Előfordul, hogy az én gyerekem is hisztizik az úton, volt már, hogy úgy kellett vinnem, mint egy zsák pityókát. Az én gyerekem is olyan, mint a többi: érzékeny, tele van bizonytalansággal, szorong, az első iskolanap zokogott, hogy nem megy. Nekem a tudás segít. Ha a gyerekem a tanévnyitón nem engedi el a kezem, és a tanító olyan együttműködő, hogy erre lehetőséget ad, hiába látja a fél város, én akkor is ott vagyok mellette. Azt mondom: meg fogsz küzdeni vele, odamegyünk, majd elengeded a kezem, integetsz, és délben viszontlátjuk egymást. Figyelek arra, hogy a tudás segítsen őt jobban látni. Ha eljön egy szülő, éppen az a dolgom vele, hogy a gyerekéről való tudást előhívjam belőle, hiszen ő ismeri a gyerekét. A szégyen, a kétely vagy egyéb érzés elfedi olykor ezt a tudást, és a tanácsadás célja éppen az, hogy előhozzam ezt a szülőből, ő a megváltozott viszonyulásával tudjon segíteni a gyerekén. Nagy Levente