Dr. Balázs Lajos Nyer­ges­tető – A lelkiismeret ágkeresztes-kopjafás temetője című, újonnan megjelent könyvében többek között látható egy fametszet (26. oldal), amely a nyergestetői emlékművet ábrázolja, alatta az én Nyergestető című versemmel. Salló Győző munkája… Lévén, hogy ez a versike már többször visszaköszönt az évek során, utánanéztem, mikor írtam, hol jelent meg először… Nos, hosszas keresgélés után a Hargita Kalendárium 1978-as számában találtam rá, tehát onnan vette át a faragómester a szöveget. A verset nem tartottam fontosnak, nem választottam bele az 1979-ben megjelent verseskötetembe, viszont abban helyet kapott egy másik, ugyancsak Nyergestetőről szóló versem. Ugyanis ezt jobbnak, fontosabbnak tartottam… Az első vers fába metszése, kifaragása azzal vette kezdetét, hogy 1978-ban Salló István Csíkszeredából családostól kitelepedett Magyarországra, és bizonyára magukkal vitték a kalendárium említett számát is. A rendszerváltás környékén Salló István eljuttatta a nevemre (Ferencz Imrének Tatabányáról Sallópista…) az Esztergom és Vidéke című lap 1989. augusztus 8-i számát, amelyben ő cikket közölt a 140 esztendővel ezelőtti nyergestetői csatáról, a lap első oldalán pedig a fiának, Győzőnek az emlékműről és a versikémről készített fametszete volt látható. Megtisztelő volt számomra, és arra gondoltam, hogy ha nem telepedtek volna ki, akkor az én versikémet nem metszi senki fába! Mert Salló Győző bicskáját a nosztalgia, a honvágy nyitotta ki… A megszépítő messzeség íme egy szerény versikét is érdemessé, érdekessé tesz… A faragott vers egyébként megjelent a csíkszentmártoni Figyelő 1999-es júliusi–augusztusi számában is, a csata 150. évfordulóján… A másik Nyergestető című versem is talán megjelent nyomtatásban, de nem találtam rá, lapozgatván a kollekciókat. Hanem benne van az 1979-ben kiadott könyvemben (A hetedik évad, Kriterion). Valószínű, hogy ezt is a hetvenes években, vagyis több mint négy évtizeddel ezelőtt írtam. Arra viszont emlékszem, hogy mi ihletett versírásra… Az történt, hogy szülőfalumban, Kászonimpéren egy háznál megpillantottam a falon egy fényképet, amely a nyergestetői emlékmű avatásáról készült. Ezt a fotót kölcsönkértem, hogy alkalomadtán közöljem a másolatát a lapban vagy a kalendáriumban… Nem emlékszem, hogy végül ez sikerült-e, de azt tudom, hogy miután visszavittem a képet a gazdájának, ott később tönkrement, mert meszeléskor lespriccelték… Hanem a brassói Adler által készített képen egyebek mellett az kapott meg engem, hogy akkor a háttérben lévő erdő nagyon fiatal volt. A versbe egy évszázadot próbáltam belesűríteni a fényképezés pillanatába: Most még csak térdig ér az erdő, de amikor a fotográfus előbújik az ernyő alól, már megszámlálhatatlanok az erdő fái… Mindkét verset egy olyan fiatalember írta negyven évvel ezelőtt, a kommunista érában, aki gyakran járt át akkoriban a Nyergesen, és nem hagyhatta vers nélkül a hely szellemét… Írnia kellett, ha nem egy nagyot, akkor két kicsikét! Két szerény ágkereszt-verset… Ferencz Imre [box type="shadow" ]Nyergestető Nyergestetőn ahol út visz Csík felől a Kászonokba kőoszlop áll fenn a bércen emlékműnek kifaragva. Lent a völgyben kopják fejfák roskadoznak dőledeznek újat állít helyükbe majd az enyészet és az élet. De a hegyen az a kőszál a szabadság emlékköve Tuzson őrnagy katonái kétszáz legény szálfa-szépe. Maroknyi had kétszáz legény vert tábort itt mindörökre – messzelátszó kőszál körül millió fa derék törzse. (Hargita Kalendárium, 1978, 112. o.)[/box] [box type="shadow" ]Nyergestető (Régi fénykép) Most még csak térdig ér az erdő s így az emlékművet leleplező és ünneplő tömeg jól látszik a tisztásokon amikor Adler úr masinájához hajol és int mozdulatlanságba merevedik a táj bár a füvek a fák konokul nőnek sűrűsödnek mit sem törődve hát észrevétlenül eltűnik közöttük a szakállas úr a napernyős kisasszonyok a falubeliek a szekerek a hintók elmerülnek a bozótban miután Adler úr előbújik láthatja mindenkit ellepett az erdő a csata véres látomásait a sírhantokat az ünneplő tömeget átszőtték a gyökerek a lombok és megszámlálhatatlanok az erdő fái. (A hetedik évad, 1979, Kriterion Könyvkiadó, 44. o.)[/box] A cikk a Hargita Népe március 14-i számában jelent meg.