Februárban töltötte a 70 évet Benkő Sándor gépészmérnök, a csíkszeredai traktorgyár volt igazgatója, a rendszerváltás után rövid ideig a város polgármestere, a következő 18 évben önkormányzati képviselője volt. Hét éve nyugdíjas is meg nem is. – Jelenleg mivel foglalkozik? – 70 évet töltöttem február 19-én, s épp most, a napokban hét éve annak, hogy nyugdíjas vagyok, de ma is munkában voltam. A gyerekeimmel közösen működtetünk egy energiafűzzel és megújuló energiával foglalkozó vállalkozást, ahol félállásban dolgozom. – Nehéz egészen nyugdíjba menni? – Nehéz. Megpróbáltam két hónapig, de nem működött. Lehet, hogy embertípustól és a korábbi életviteltől is függ. Én gyerekkorom óta mindig elfoglalt voltam, és felnőttként sosem tudtam, hogy mikor érek haza a munkahelyről. Emlékszem, egy napon öt órakor hazajöttem, beálltam az autóval az udvarra, és a feleségem a teraszról azt kérdezte, hogy valami baj van? Ebből az életvitelből kikapcsolódni és teljesen nyugdíjas státusba helyezni magadat, lehetetlen. Van egy kis gyümölcsösöm, meg zöldségesem, s azt babrálom, amikor időm engedi. Úgy fogalmaznék, hogy a nyugdíjas és az aktív közötti meghatározatlan úton vagyok. – Már gyerekkorában is kertészkedett? Honnan is indult? – Nagyölyvesen, Maros megyében születtem, 1948. február 19-én, én voltam a negyedik gyerek, a legkisebb és az egyedüli fiú. A két nagyobbik testvérem már nem él, a harmadik nővérem itt él Csíkszeredában, éppen ennek a háznak a másik felében, már harminc éve. Szüleim mezőgazdasággal foglalkoztak. Emellett anyám varrónői tanfolyamot végzett, s ő volt a falunak a varrónője. Nagyölyves valamikor tiszta magyar falu volt, de az én gyerekkoromban már fele-fele arányban lakták magyarok és románok. Jóformán nem is tudom, hogy mikor tanultam meg románul, valahogy a gyerekekkel, ők tanultak magyarul, én románul. Magától értetődő volt, hogy mindenki mind a két nyelvet beszéli. Nagyölyvesen jártam elemibe, Marosvásárhelyen érettségiztem a Bolyaiban, Iași-ban végeztem a gépészmérnöki egyetemet és onnan kerültem Csíkszeredába. Vagyis az eddigi életemből 47 évet itt töltöttem és mindössze 23 évet máshol. – Hogyan történt a pályaválasztása? – Én abban az időben végeztem Marosvásárhelyen, amikor „ha ember voltál, akkor az orvosira kellett menjél”. A Bolyai akkor is az éliskolák közé tartozott, általában jó kapacitású gyerekek végeztek ott, és nagy hányaduk orvos lett. Előttem is ott „lebegett” az orvosi pálya, de egyszer egy egészen minimális sebészeti beavatkozásra volt szükségem, a körmömet ütöttem meg, és elájultam ott helyben. Akkor már tudtam, hogy az orvosit nem nekem találták ki. Reál beállítottságú voltam, és az egyetemi központok által meghirdetett helyekből egyből a gépészet, a technológia keltette fel a figyelmem. – Miért akart éppen gépészmérnök lenni? – A falusi fiúgyermekek akkoriban traktoristák akartak lenni, az volt a világ csodája. Én is arra vágytam kisgyerekként, hogy traktorista legyek. Túloznék, ha azt mondanám, tudtam, mire vállalkozom amikor eldöntöttem, hogy gépészmérnök leszek. Azt tudtam, hogy gépekkel fogok foglalkozni, de hogy milyen gépekkel…? A tudatban megmaradt a traktor, hogy az is gép, viszont amikor az egyetemre kerültem – a mostani fejemmel nem szégyellem azt mondani –, kis mohó gyerek lettem, mert nagyon meg akartam tanulni mindent abból, amit ott tanítanak. Kellemes emlékeim maradtak a iași-i egyetemi évekből, a diáktartásakról és tanárokról egyaránt. – Milyen volt az első találkozása Csíkszeredával? – Negyedéves voltam, a feleségem elsőéves, amikor megismerkedtünk. Ő csíki volt. Engem marasztottak az egyetemen asszisztensként, de akármennyire is szerettem az ottani diákéletet, nem kívántam ott leélni az életemet, vissza akartam kerülni Erdélybe. Így, hiába voltak jó jegyeim, a lista végéről választottam a Hargita Megyei Néptanácsnál meghirdetett állást. Ez tulajdonképpen tanári állás volt az udvarhelyi szakiskolánál, az alig két éve alakult megyében. De végül is nem Udvarhelyen, hanem itt kellett jelentkeznem a megyei néptanácsnál. Összesen három gépészmérnököt helyeztek akkor a megyébe, kevesen voltunk, próbáltak meggyőzni, hogy maradjak Csíkszeredában a tervhivatalnál, de én aktakukac nem akartam lenni, olyan helyre vágytam, ahol érződik a vas és az olaj… Így kerültem Csíkszeredában az akkori helyipari vállalat vasrészlegéhez, az IJMLC-hez (ami végül Hamerock néven zárta be kapuit). Nagyon kedves három évet töltöttem ott, a munkatársak megbecsültek, nem is annyira engem, hanem a „Mérnököt”, a fiatal és zöldfülű mérnököt, akiben égett a vágy, hogy változtasson, tervezzen. Például az öntödében egy 1943-ban készített olvasztókemencét használtak. Az oldalán kilyukadt, mindenfelé spriccelt az olvadt vas, és mindenki menekült, ahogy tudott. Terveztem az egyik kollégával egy másik kúpolókemencét, amit aztán évtizedekig használtak. Terveztem egy emelődarut, amivel hordták ki a műhelyből a nagy darabokat az udvarra és felrakták az autókra, s emiatt szinte megbüntettek, mert nem voltam tudatában, hogy az emelőszerkezeteket engedélyeztetni kell. Ugyanakkor az volt az az időszak, amikor a kollektivizálást követően a falvakból szinte menekültek az emberek. Reggelente a gyár előtt harminc-negyven ember állt a kapuban, várta, hogy lesz-e munka. Rengeteg szakképzetlen ember került be szakképesítést igénylő munkahelyekre. Szakképző tanfolyamokat indítottunk, nagyon sok embernek adtunk a kezébe kenyeret, illetve képesítést. – Szeretett a helyipari vállalatnál dolgozni. Miért kötött ki mégis a traktorgyárnál? –1972-ben kezdték építeni a traktorgyárat, ’73-ban kezdték el az első embereket alkalmazni, én 1974-ben mentem át. Akkor már mind az irodákban, mind a műhelyekben együtt volt a dolgozók magja, de a gyár 1975-ben kezdte meg a tulajdonképpeni termelést. Kezdetben nem is traktorgyárnak indult, csak cserealkatrészgyárnak és az IPAT nevet viselte (Intreprinderea Piese Auto și Tractoare). Úgy tűnt, hogy szakmailag ez a gyár ígéretesebb és nagyobb kihívást jelent, mint a helyipar. – Mit jelentett az Ön számára a traktorgyár? Mire emlékszik vissza a legszívesebben? – Tizennyolc évet dolgoztam a traktorgyárban. Életem legszebb tizennyolc éve volt. Még be sem fejeztük az építkezést, amikor cserealkatrészgyárból átalakultunk traktorgyárrá. Állandó versenyt futottunk az idővel, mindig valami újba kezdtünk, mielőtt a másikat befejeztük volna. Állandóan feszült helyzetben voltunk, és a feladatok annyira igénybe vették mindenkinek a tudását, a jóindulatát, hogy ez szinte automatikusan kovácsolta ki a jó sok szakembert minden szinten. A kapustól az igazgatóig mindenki tanult, mindenki egyszerre tanult, mindenki egyszerre tanácskozott. Állandó jelleggel szakmai viták folytak jó szándékkal és jó irányban. Nagyrészt huszonévesek voltunk, nem volt tapasztalatunk, de volt energiánk és ambíciónk, nem ismertünk lehetetlent. Ma már ez nem divat, ma már ez nem jelent semmit. Csupa „leg”-ből állt az a tizennyolc év, amíg ott voltunk. Ha mégis egyetlen „leg”-et el akarok mondani, akkor egy algériai exporttal kapcsolatos esetet idézek fel. 80 százalékban exportra dolgoztunk – ez azért fontos, mert másak voltak a követelmények az export esetében, arra százszor jobban oda kellett figyelni, és a szekuritate is jobban figyelt ránk. Pár ezer traktort szállítottunk Algériába, havonta olyan 300-350 traktort gyártottunk és vittünk Konstancára, ahonnan hajóval vitték tovább. Valahogy úgy adódott, hogy a szerződés utolsó hónapjára egy 750-es csomag maradt, és kiadták Brassóból a parancsot, hogy mindenáron el kell készíteni. Én műszaki igazgató voltam akkor, az igazgató, Butea a hír hallatán egy hónapig betegszabadságra ment. Mi kidolgoztuk, hogy kinek mi a teendője napra, órára leosztva. Tudta a raktárnok, tudta az esztergályos, tudta a szállító, mindenki. Volt olyan, aki reggeltől éjfélig bent volt, mert még nem fejezte be az aznapi adagot. Végül egy nappal a szoros határidő előtt az utolsó traktor is elment. – Jól látom, hogy elérzékenyült, ahogy erről mesél? – El, tényleg. Az volt az az időszak, amikor nem kényszerített senki. Most úgy beszélnek arról az időszakról, hogy: „Á, a szocializmust építők…!” Nem, ez a társaság akkor élvezte azt, amit csinál, a szakmáját, a munka lehetőségét, a továbbtanulás lehetőségét látta benne, és amikor egy ilyen kihívással találkozott, mindenki melléállt. – Kezdettől vezető beosztásban dolgozott a traktorgyárban? – Kezdetben néhány hónapig szekciófőnök voltam. Rengeteg diákot tanítottunk be. (Megjegyzem, akkoriban a fél Nyárádmente ide költözött, a református hívek száma megháromszorozódott.) Hozták az új gépeket, azokat alapra kellett tenni, bekötni, kipróbálni, beindítani, betanítani azt, aki dolgozik rajta, ezek éjjeleket-nappalokat vettek igénybe. Sajnos egy szerencsétlenség következtében lettem főmérnök, mert egy brassói kinevezett igazgatónk hazafelé menet, valahol Szentmárt után karambolozott és meghalt. Ezért a volt főmérnököt, Szakács Istvánt kinevezték igazgatónak, s engem főmérnöknek. Egyébként a traktorgyárnak öt vezetőségi tagja volt: igazgató, műszaki igazgató, koncepciós főmérnök, főmérnök és főkönyvelő, én meg az évek folyamán a főkönyvelőin kívül minden beosztásban dolgoztam, az utolsó három évben vezérigazgatóként. De általában a termeléssel álltam kapcsolatban, az volt az én talajom, ahol a gépek között lehettem. – Az 1980-as évek vége felé a Ceaușescu-korszak energia- és nyersanyaghiánya, gondolom, a gyárra is rányomta bélyegét… – A világ legborzalmasabb időszaka volt. Előfordult, hogy egy nap alatt harminc-negyven alkalommal szakították meg a villanyáramot. Ha otthon elvették a villanyt, akkor sötétben maradtál, de ha egy gyárban vették el a villanyt, akkor mérhetetlen veszteségek keletkeztek, eltörtek a megmunkálás alatt lévő darabok. Amikor visszaadták a villanyt, hallatszott egy moraj, mindenki újra hozzákezdett dolgozni, öt perc múlva megint elvették a villanyt. Egy esztergakés lehetett 1500–2000 lej, s egy nap eltört 20 ugyanannál az embernél. Borzalmas volt. Abban az időben szinte nem volt olyan vezetőember, legalábbis itt a városban, akinek ne lett volna dossziéja Veress Bercinél, a pszichiáternél, arról, hogy „hülye”, hogy tudjon menekülni. Már tényleg őrültek voltunk, mert szerettük a munkánkat, szerettük a mesterségünket, és mégis próbáltunk megmenekülni a vezető beosztásokból, mert olyan lehetetlen helyzetek voltak, hogy azt emberileg nem lehet felfogni. Én ’89 után tudtam meg, hogy olyan 4-5 ezer traktorral több volt lejelentve a minisztériumban, mint amennyit mi valójában gyártottunk. Mi lejelentettünk, tegyük fel, 2000-et egy hónapban összevissza minden típusból, és amíg felkerült a minisztériumba, már 5000 volt. Mindenki rátett egy adagot – papíron. –1989 decemberének „forradalmi” hangulatában ön a Csíkszeredai Nemzeti Megmentési Front élére került. Mire emlékszik ezzel kapcsolatban? – Fábián András volt a néptanács utolsó titkára, de ő már a forradalmi napokban nem volt a néptanácsnál. A városban biztonsági problémák voltak. Összehoztunk egy elég jó csapatot, próbáltuk helyrerázni a dolgokat. Például nem volt rendőrség, mert a rendőrök mind eliszkoltak. Elterjedt a városban a híre, hogy a szekusok egy csomó üres lakást tartottak fenn konspirációs háznak. Való igaz, azonosítottunk vagy hetet, amiben nem volt egyéb, mint kukker, lehallgató berendezés, üres üvegek, még a kabát is a fogason volt, de nem lakott benne senki. Ilyen konspirációs lakás volt például a Turist vendéglő fölött, a Feminánál, egy másik a Tudor negyedben… Viszont 1989 decemberében az önkényes bíráskodók beverték a fejszével az ajtót, s betörtek ártatlan emberekhez is, mert eltévesztették a címet. Ez egy ilyen időszak volt. Jóllaktam vele. Hat hónapot voltam a városnál, aztán megalapítottam az első céget és magánvállalkozó lettem. – A traktorgyárba nem tért vissza? – Nem, február 19-én születtem és 1990. február 19-én írta alá Deáky a munkakönyvemet, hogy eljöttem a traktorgyártól – akkorra már Deáky Tibor lett az igazgató. Én már tudtam, hogy mással akarok foglalkozni, de az utódomnak leírtam egy ívpapírra, hogy én mit tennék, ha ott maradnék a gyárban. Sajnos semmit sem úgy tett. – Ön mihez akart kezdeni? Merre indult? – 1990 januárjában megjelent Petre Roman miniszterelnök rendelete, a 30-as rendelet, másfél oldalban, amely arról szólt, hogyan lehet privatizálni és magáncégeket alapítani. Annyi lehetőség és annyi kérdőjel volt, szinte mindegy volt, hogy mi lesz a tevékenységünk. Hét Phoenix nevű céget hoztunk létre. Sokan kérdezték, hogy miért nem csináltunk egyet a hét helyett. Az volt a válaszom, hogy nem tudom eldönteni, melyiknek van jövője. – Végül a hét területből minek volt jövője? – Végül is ma egyik cég sincs meg, vagy átalakult részei vannak. Egy olyan dolgot mondok el, amit soha nem szoktam mondani, s lehet, hogy nem is kell nagydobra verni: azt tapasztaltam az elmúlt 28 évben, de főleg az első tízben, hogy Romániában két esélyed volt. Az egyik : felvállalod, hogy lehet, egy idő után megkötnek, de akkor haladsz, vagy nem vállalod fel. Most jut eszembe, hogy volt még egy cégünk, amely alkohollal foglalkozott, pálinkákat gyártottunk. Akkoriban úgy szólt a törvény, hogy az alkohol hivatalos foka 93 fok, ha megváltoztatod egy fokkal is, akkor 50 százalék adót kell befizetni, kivéve, ha állami cégek tették ezt. De tulajdonképpen kötelező módon meg kellett változtatni, mert a pálinkák 36–42 fokosak. Tehát ha én 100 lejre gyártottam, akkor én 50-et oda kellett adjak az államnak. Konkurensként álltunk szemben például az uzoni szeszgyárral, amely vodkát gyártott, de neki nem kellett ezt fizetnie, de ha én tőle vettem a szeszt, s készítettem a vodkát, akkor be kellett fizetnem az 50 százalékot. Abszolút aberráns dolgok voltak. Eljött hozzám az egyik gárdás legény, s azt mondta, hogy ne foglalkozz, hagyd békén, úgysem követi senki! Csakhogy cserében, hogy ne kövessék, volt egy bizonyos taxájuk. Nem vállaltam fel. Egy csomót számoltam, majd egyik reggel bementem a céghez, s bejelentettem, hogy bezárjuk. Ilyen dolgok voltak. Nem vagyok büszke arra, hogy sok esetben veszítettem, talán gyávaságnak is tűnik, de a becsületem és a szabadságom sokkal többet ért annál, hogy olyan társaságba vegyüljek, amilyenre nem lennék büszke soha. – Emlékszem még a Phoenix Lignóra… – Mint gyár, az volt a legkomolyabb. Fafeldolgozó volt egy nagyon jó telephelyen és nagyon jó volt a piaca. Szinte tizennyolc évig dolgoztunk egy német cégnek: a legelső szállítmány nekik ment és az utolsó is. Jött a válság és elsepert mindent. Bezárt a harmincéves múltú német cég, így aztán a Lignónak le kellett állni. – De Ön nem adta fel. Biztos nem is tudok minden kezdeményezéséről, csak arról, ami nagyobb nyilvánosságot kapott, de tudom, hogy folyton újabb és újabb ötletei voltak. Ilyen volt például az energiafűz vagy a biomassza-feldolgozó, ami ha jól tudom, nem épült meg… – Valaki azt mondta nekem, hogy olyan vagyok, mint a macska, mindig talpra esek. A biomassza-ötlet nem épült meg, s most szinte szomorúan, mosolyogva, vegyes érzelmekkel olvasom az újságban, hogy a város tanácsa elfogadta a város hőenergia-termelésének többéves előrejelzését, és biomasszagyá­rat akarnak építeni. Amikor itt volt szinte nyolc évig a markukban a lehetőség, de nem sok támogatást kapott, s akkor most akarnak egy másikat csinálni… No comment. Egy dolog biztos, mindig valami kell legyen a tarsolyodban. Sokszor nem azért kezdtem egy témával foglalkozni, hogy a régit helyettesíti majd, de mégis többször előfordult, hogy szükség volt egy másik változatra. Így jött be a fűz is. Említettem, fafeldolgozással foglalkoztunk, de a fahulladék nagyon komoly gondot jelentett… Megjegyzem, hogy nagyon sok mindenben voltunk elsők, nem­csak megyei, hanem országos szinten is. Például mi hoztuk be az első brikettálógépet Romániába. Egy hétig ült a vámban, nem tudták, hogy hová sorolják be, hogy meg tudják vámolni. Akkor kezdtük a brikettet gyártani a hulladék feldolgozására a többi termék mellett. Következő lépésként úgy döntöttük, hogy létrehozunk egy pelletgyárat. De a pellet gyártásához sokkal több anyag kellett, mint amennyi a megmunkálásból származott, és elkezdtem biomassza alapanyagot keresni. Hallottam egy ismerőstől, hogy Magyarországon foglalkoznak az energiafűvel. Kint voltam nála, ő Bolyban lakik és a közeli pár száz hektáros állami gazdaságban termesztették a magot, de még csak kísérleti fázisnál tartottak. Kaptam egy százkilós mennyiséget. A csomagtartóban hazahoztam, elvetettem itt Pálfalván, nagyon szépen kinőtt, nagyon jó volt, s úgy nézett ki, hogy az energiafű jelenti az energiamassza-termelés jövőjét. Csak kiderült, hogy annak a fűnek van egy nagy baja, hogy borzalmasan nagy a kéntartalma és tönkreteszi a kazánokat. Emiatt végül az energiafűre vonatkozó nagy projekteket lezárták. De én, ahogy az interneten próbáltam további információkat találni róla és beírtam a keresőbe, hogy energiafű, véletlenül hozzáértem a z betűhöz. Így tulajdonképpen véletlenül kerültem kapcsolatba az energiafűzzel. Kiderült, hogy a svédek a jogtulajdonosai és több mint ötven éve kísérleteznek vele, az ő nevükre van bejegyezve az Európai Unió növényvédelmi regiszterébe az összes fűzfajta – volt vagy tizennyolc, de most már több van, mert a régiek kikopnak, jönnek újak. Felvettem a kapcsolatot a termelőkkel, de még nem voltunk az Unió tagjai, nem akartak adni, mondván, hogy nálunk nincs erre vonatkozó törvény, nincs arra biztonság, hogy nem lopják el, mert védett szellemi tulajdon. De végül beleegyeztek abba, hogy a Magyarországon már engedélyezett két cég valamelyikén keresztül hozzam át Romániába. Tehát az első ültetvény úgy került hozzánk, hogy az egyik magyar cég hozta a svédektől és adta el nekünk. Aztán 2007-ben, amikor európai uniósok lettünk, a svédek is úgy gondolták, hogy biztos ránk kényszerítenek mindent, ami az Európai Unióban kötelező, akkor már direkt szerződést kötöttünk. Utána jó barátok lettünk, nagyon jó viszonyban vagyunk és egyik alapbázisuk lettünk, 2012-ben mi voltunk a legjobbak a 18 államból, ahol vannak kirendeltségeik. Így indult el ez. De csak energiafűz-ültetvényből nem lehet fenntartani egy céget Hargita megyében, mert itt kevés a mezőgazdasági terület, így aztán fűztelepítéssel is foglalkozik a Kontrastwege Kft. cég, aminek a fiam adta a nevet. Németből jön, és egy bizonyos kontrasztos helyzetnek a végét jelenti, abban reménykedve, hogy megváltozik valami, ezt az elvet szeretné sugallni a mi cégünk. Most már a Moldáv Köztársaság is bekerült a mi hatáskörünkbe, úgyhogy az idén száz hektáron ültetünk Moldáviában energiafüzet. – Akkor lehet azt mondani, hogy bevált az energiafűz? – Az energiafűz telepítése, fejlesztése bejött, de hogy Hargita megyében legyen egy nagyobb telep, s létrejöjjön a biomassza- vagy az energiagyár, az sajnos nem történt meg. Két elképzelés létezett, de egyik sem jött be. 2008-ban olasz befektetők szerettek volna itt egy gyárat építeni, és létrehozni egy 4000 hektáros ültetvényt, de már akkor voltak kételyeim, hogy honnan 4000 hektár terület? Ebből az elképzelésből több ok miatt sem lett semmi, hibás volt benne az olasz is, de a várostól sem kapott igazi támogatást. Utána ez a dolog meghalt. Később egy magyarországi cég megvásárolta volna, meg volt beszélve pénteken este, hogy szombaton találkozunk itt és aláírják a szerződést, jönnek az olaszok is. Szombaton reggel megtudtam, hogy az olaszok nem írják alá a szerződést. Két évvel ezelőtt egy német cég akart építeni egy biomasszaüzemet – én csak közvetítő voltam –, de az az elképzelés is dugába dőlt. Egyeztettük a találkozót a polgármesterrel, idejött a német fél, bejött a polgármester, s azt mondta, hogy nem volt ideje belenézni a papírokba. Amikor kijöttünk, elköszöntek, azóta nem találkoztunk. – De létezik egy megvásárolt terület, telephely, nem? – Van egy telep a vágóhíd mellett, amit megvettek az olaszok, és elkezdték az építkezést is. Az alapokat is megöntötték, a terv megvolt, azt lehetett volna folytatni, lehetett volna alakítani rajta, tehát sok lehetőség volt, pénz is lett volna rá, szerintem jó elképzelés volt, de valahogy soha nem támogatta egyszerre minden érdekelt fél. – Hány évet volt városi tanácsos? – Tizennyolc évet. Ha nem tévedek, még mindig én vagyok az, akinek a legtöbb éves tanácsosi múltam van. 1990-től folyamatosan 18 évig, 2008-ig voltam önkormányzati képviselő. 2008-ban már nem folytattam. A 18 évből négy évig függetlenként voltam a tanácsban, mert voltak vitáim az RMDSZ-főnökökkel. Tudniillik az RMDSZ kezdetben előválasztás alapján állította össze a jelöltlista sorrendjét. Később kezdték érezni, hogy bizonyos embereknek az RMDSZ-en belül nincs esélyük, s akkor kezdték elfelejteni az előválasztást. Aztán volt eset, hogy a város még megtartotta, de a megye nem, s a városi RMDSZ is szerette volna őket követni. Akkor már elegem is volt, a tizennyolc év kiégetett eléggé. Sok munkát jelentett – nehogy azt higgye valaki, hogy a városi tanácsosság csak abból áll, hogy elmegyek egy hónapban egyszer tanácsülésre. Az jelentett legalább két-három bizottsági ülést és számos egyéb tevékenységet. A polgármester gyakran osztott le feladatokat. Így kerültem a biomasszás olaszokkal is kapcsolatba, akik eredetileg a polgármestert keresték meg. De a tizennyolc év elég volt. Az elején az üléseket megkezdtük délben, s másnap hajnali 4 órakor fejeztük be. Az 1989 utáni első években nem voltak elképzelések, nem voltak törvények, vagy nem tudtad, melyik érvényes, nagyon nehézkesen ment minden. De létezett ellenzék is, tehát a tanács az tanács szerepet játszott, nem a bólogató kutya szerepét. – Városi tanácsosként mire a legbüszkébb? Van ilyen? – Van. Az egyik, az utcanevek módosítása, még a „hőskorban” történt, mindjárt az elején. Két nap munkája volt, egy nap és egy éjjel, amíg a mostani nevek nagy része megszületett. Ugyanakkor meg kellett győzni a román kollégákat arról is, hogy miért csak néhány román név van. Emlékszem, egy Doina Pană nevű, nagyon véresszájú tanácsos rettenetesen felháborodott. Neki azzal érveltem, hogy ha valaki eljön ebbe a városba, s el akar menni az állomásra, a Sadoveanu utcán megy, s megszállhat a Hargita szállóban (ma már a Sapientia épülete), ami az Eminescu utcában van. Ez hatott. Elfogadta. Vagy el akarták venni a mostani polgármesteri hivatal épületét teljesen a katonaság részére. Megjelent egy este egy tábornok két segéddel, azzal a papírral, hogy nekik megbízatásuk van arra, hogy ezt az épületet átveszik, s kialakítanak itt egy katonai parancsnokságot. Tartott ez a beszélgetés két napot, minden érvet felsorakoztattunk, hogy ki építette, miért építette és milyen célra. Kérdeztem, miért nem elég a rendőrség épülete? A rendőrség azt mondta neki, hogy nincs helyük. Javasoltam, hogy menjük el és nézzük meg. Felmentünk a rendőrségre a tábornokkal (a nevére már nem emlékszem), akit a Ceaușescu-időben félreállítottak, és a forradalom után került vissza a hadsereghez. Volt benne a katonaemberek hazafiságából és a nagyképűségből, de volt benne jóindulat is. Emlékszem, hogy bementünk a szeku épületébe, üres volt, senki sem volt sehol. Azt mondták, hogy nincs bent a parancsnok, de a tábornok gyorsan megállapította, hogy még meleg a széke. Ugyanakkor észrevettük, hogy a lépcső mellett van egy rejtekajtó. A tábornok kérte, hogy nyissák ki. Ez olyan volt, hogy ha bedugtad a kulcsot, elfordítottad, akkor a fal becsúszott fél oldalra, s be lehetett menni. Bent négy teremben a lehallgató felszerelés volt, s az egyik teremben vágták össze a szöveget. Négy-öt ember akkor, 1990-ben is dolgozott, köztük egy magyar is. A tábornok azonnal leszereltette az egész felszerelést. Ott álltunk, amíg jött egy teherautó, elvágták a szálakat harapófogóval, felrakták a teherautóra, s elvitték a katonasághoz. Kiürítette azt a termet rendesen, a lehallgató készülékeket mind összeszedte. Végül elismerte, hogy van megoldás az épületgondra, mert ott van hely. Sajnos a Városháza egyik szárnyában megmaradt továbbra is a parancsnokság, nem ürítették ki, pedig szerettük volna elérni, de lemondtak a további kérésről. – Hogy emlékszik vissza a városi szálló elvesztésére? – Nagyon csúnya dolog volt. Azt a szállodát a magyar kereskedelmi és közlekedésügyi minisztérium építtette a kicsi magyar világban, de 1944 után bekerült a turisztikai hivatal hatáskörébe és 1990-ben az OJT (Oficiul Județean de Turism – Megyei Turisztikai Hivatal) tulajdonát képezte. Ez ugye, az Országos Turisztikai Hivatal alárendeltségébe tartozott. Az igazgatója román volt, nem emlékszem a nevére, és azt állította, hogy meg volt hirdetve az adásvétel, de abban az időben SEAP meg ilyesmik nem voltak, nem tudom, hol lehetett meghirdetve, de le volt papírozva, s a belügy megvette az OJT-től ezt az épületet. A tanács akkor szerzett tudomást róla, amikor az átalakításhoz engedélyt kértek. Próbáltunk mindenféle kifogásokat, érveket találni azért, hogy ne adjunk engedélyt, de sok esélye nem volt a tanácsnak és a polgármesteri hivatalnak, mert tulajdonképpen egy törvény által előírt jogot kértek a tulajdonukban lévő épület átalakítására. Ők akkor lakásokat képeztek ott ki, a csendőrség és a katonaság alkalmazottainak családtagjait költöztették be. Az akkori csendőrség parancsnoka is megjelent az egyik tanácsülésen, esküdözött, hogy a földszinten fogják működtetni a vendéglőt, az mindenkié lesz a városban…, aztán semmi sem lett belőle. De a tanács elé akkor került, amikor már az OJT-től megvette a belügy. Egyébként amíg tanácsos voltam, addig kialakult egy munkastílus, ami elég jól működött, ami azért rendet csinált a városban, megjelent a PUZ, a PUD, vagyis a rendezési tervek, a területek felmérése megtörtént, az építkezési engedélyek rendszere kialakult – mert minden amolyan találomra történt azelőtt. – Mik a további vágyai, tervei? – Két gyerekünk van, Imola 41, Zsombor 37 éves. Egyiküknek sincs még családja, még nincsenek unokák. De egyébként, hála Istennek, mindenki jól van. Hogy milyen jövőt képzelek el? Valószínű, hogy amíg fizikailag és szellemileg bírom, addig dolgozom, mert ha most leállnék, egy idő után nagyon unnám magam. De meglátjuk, mit hoz a jövő. Daczó Katalin