Ki szervezte? Miért szervezte? Hogyhogy nem zártak be senkit? Mi hogyan történt? Véletlen lehet, hogy némely személy közülük 1989 decemberében Sepsiszentgyörgy vagy Kézdivásárhely központjában is fontoskodóan felbukkant? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel az 1981-es szentannások immár hagyományossá vált Anna-napi találkozóján a Szent Anna-tónál. Tucatnyi résztvevő nosztalgiázott, mesélt, értelmezett és újraértelmezett. [caption id="attachment_54257" align="aligncenter" width="1000"] Emlékeznek a ’81-es szentannások Fotók: László F. Csaba[/caption] 1981. július 26-án a menedékház környékén és a tó partján összegyűlt/összeve­rődött többezres tömeg magyar zászlót/zászlókat lengetve, jelszavakat skandálva, énekelve vonult éjfél tájban a Szent Anna-tói kápolnához, ahol beszédek, szavalatok hangzottak el, majd felcsendült a székely és a magyar himnusz. Egy olyan korban történt ez, amikor egy kokárda vagy egy szűk baráti körben történő himnuszéneklés is meghurcolással járhatott, így a Szent Anna-tónál lejátszódó események igazi bátor, hősi tettnek számítottak és ezt nemcsak a jelenlévők érezték annak, hanem így látták mindazok, akik valamilyen úton-módon utólag tudomást szereztek az esetről. Emlékszem, én kifejezetten sajnáltam, hogy nem voltam ott és úgy éreztem, lemaradtam valami nagyszerűről. Talán kicsit ezt is akartam pótolni, amikor a lapunkban is meghirdetett július 26-i évfordulós megemlékezésre fotós kollégámmal elindultam. Mind magyarok voltunk, összetartoztunk Nem tudtuk, hány személyre lehet számítani a több ezer nyolcvanegyesből, és voltaképpen ez nem is volt fontos, mint ahogyan az sem, hogy 1981-es Szent Anna-krónikát írjunk, hiszen ahány egyén, annyi hasonló és mégis különböző történet, ennek ellenére meglepett, hogy a meghirdetett 14 órás időpont előtt néhány perccel csak két, egymástól távolabb üldögélő párt és egy magányosan álldogáló férfit láttunk a kápolna közelében. Ez utóbbit szólítottam meg. – Tizenhét éves voltam akkor, de már az előző években is jártunk itt, tudtuk, hogy létezik valamiféle mozgalom – fogott bele kérésemre az emlékidézésbe az 1981-ben Segesvárról, 2017-ben Kézdivásárhelyről érkező Farkas Szilamér. – Az elején csak diáktalálkozónak lehetett nevezni ezeket a Szent Anna-tói találkozásokat: tiltott énekeket énekelgettünk a tűz mellett. De abban az évben valahogy elhatalmasodott a dolog. Előző években mindig esős volt a huszonhatodika, akkor szép idő volt. Lehet, hogy ez is volt az egyik oka, lehet az is, hogy szájról szájra terjedt, hogy lesz valami. Tele volt az egész nyereg, a tábor, a legelő, nagyon sokan voltunk kint. Mi már néhány nappal Anna-nap előtt megérkeztünk és a mostani sátortáborban egy nagy fa alatt sátraztunk. Egyik kedvenc elfoglaltságunk a csapágyszekerezés volt, de mivel a rendőrök nagyon vadászták, inkább éjjelente gyakoroltuk. Testvéri hangulat volt az egész táborban, az ember akárhová ment, szívesen fogadták. Kisebb körök voltak, este tábortüzek égtek, mindenkivel lehetett beszélgetni. – Szónoklatokra, beszédekre emlékszik arról a napról? – Fent, a tábornál nem, de itt, a kápolnánál hangzottak el aznap éjjel beszédek. Sokan lejöttünk a táborból a kápolnához. Nagy tömeg kígyózott lefelé, zászlóval az élen, elemlámpákkal, gyertyákkal a kézben, jelszavakat kiabálva, énekelve. A kápolna előtti tisztás tele volt emberekkel. Került valahonnan, azt hiszem, egy pap, aki szónoklatot tartott. Azután elénekeltük a magyar és a székely himnuszt. – Ön mit érzett? – Csodálatos összetartozást. Mind magyarok voltunk, ez volt a legerősebb érzés. Gondolom, azért nem is beszélnek erről a történetről annyit, mint sok kisebb kommunistaellenes megnyilvánulásról, mert nemcsak antikommunista volt, hanem kicsit „nacionalista” is. – Nem oszlatták szét a tömeget? – Nem lépett közbe senki. Lehet azért, mert túl sokan voltunk, túl egyben voltunk, fejszékkel és mindenféle eszközökkel felszerelkezve, amivel esetleg lehetett volna verekedést kezdeményezni… Nagyon „ügyesen” csinálták: csak filmeztek, fényképeztek, nem szóltak semmit. A következő délelőtt sátorról sátorra járva mindenkit leigazoltattak, de csak hónapokkal később, otthon kezdtek zaklatni. Farkas Szilamér 1981 őszén kezdte a 12. osztályt. Az iskolából vitték be a szekuritátéra, rendszeresen, heteken keresztül, s bár fizikailag nem bántalmazták, a lelki terror megviselte. – Rengeteg nyilatkozatot kellett írnunk, azokat széttépték, újat írattak. Fenyegettek, hogy a kanálishoz visznek, hogy börtönbe kerülünk. Elmondták, hogy aki nem írja alá a besúgó-nyilatkozatot, azt kidobatják az iskolából, s egyetemre sem mehet. Volt olyan is, akit a szülein keresztül zsaroltak meg. Az egyik társam édesapja a segesvári líceum igazgatója volt, őt azzal zsarolták, hogy az apját kirúgják. Én nem írtam alá, pedig a következő évben is elővettek, de akkor már nem itt, hanem a Vargyas-szorosban találkoztunk. – Az Ön számára kiderült, hogy szervezett vagy spontán megmoz­dulás történt? – Nem, biztosan nem. Például én egyik évben itt voltam két barátommal, aztán következő évben jöttünk tizenketten, majd hoztuk a medgyesi barátainkat, így nőtt a szentannázó tömeg évről évre. Állítólag voltak magyarországi szervezők, és valóban voltak itt magyarországi kirándulók, de nem tudom, mennyiben voltak szervezők. Mindenképpen, részünkre a román szekuritáte úgy zárta le ezt az ügyet, hogy az utolsó nyilatkozatban, amit írtunk, az kellett szerepeljen, hogy a magyarországiak szervezték. – Végül Ön végzett egyetemet? – Nem, de jól megvagyok attól. Miközben beszélgetünk, egy kis társaság érkezik magyar és székely zászlóval. A szervezők, Bedő Zoltán és Fazakas Zoltán jöttére a korábban külön padon üldögélő két pár megmozdult, és kiderült, ők is találkozóra utaztak ide Sepsiszentgyörgyről, illetve Kézdivásárhelyről. Nem ismerik mind egymást, bemutatkoznak, ki-ki meséli a saját történetét, feleleveníti, melyik csoporthoz tartozott akkor. – A Székely Mikó Kollégiumban hagyománya volt annak, hogy feljön a végzős osztály a tóhoz – meséli Fazakas Zoltán. – Semmi hősiesség nem volt benne, csak belecsöppentünk az akkor történtekbe, és most örülünk neki, hogy ápolhatjuk a hagyományokat. Én ma is beleborzongok az emlékekbe. Emlékszem, akkor este lent fürödtünk a tóban, két-három ember kivételével az egész osztályközös­ség. Mikor indultunk felfelé, találkoztunk a tömeggel, amely lefelé jövet skandálta: „Ria, ria, Hungária!” Hívtak, hogy menjünk velük, így az első sorba kerültünk, mert visszafordítottak minket, és így érkeztünk meg a kápolnához. Ez a hatóságok szemében úgy tűnt, hogy mi voltunk a szervezők. Szavaltak, felesküdtünk sok mindenre… Annyira misztikus volt számunkra, hogy nem is tudtuk felfogni, hogy mi történik körülöttünk, csak meg voltunk hatódva. Szervezők, szekusok, dossziék Bedő Zoltán könyvben foglalná össze a történteket, az emlékeket. Sok minden már összeállt, de amikor az egyik jelenlévő az egykori szervezőkről faggatja, azt mondja, nem mondhat el mindent, nincs rá meghatalmazása. Utóbb kiderül, hogy többek közös ismerőséről van szó, de nem biztos, hogy ő volt a „fő-fő”. – Lehet, hogy volt egy olyan ember, akinek az agyából kipattant az ötlet, de ahhoz sokan hozzátettek… – véli Bedő Zoltán. – Szerintem több csoport kezdeményezte-szervezte, egymástól teljesen függetlenül. Volt egy vegyes csoport, amely gyulafehérvári, kolozsvári, háromszéki fiatalokból állt, ez volt az én csoportom. Volt egy másik marosvásárhelyiekből, és egy harmadik, amelyben túlnyomórészt magyarországiak vol­tak, de nemcsak azok. Tulajdonképpen tiszta véletlenül találtunk egymásra az események kibontakozásakor. A nagy zászlót kihúzták a Tusnádfürdő felőli hegyoldalban, abban a pillanatban, amikor mi is ki akartuk bontani a miénket. Amikor pedig kibontottuk mi is a zászlónkat, jelentkezett a harmadik csoport. Ide a kápolnához már együtt jöttünk, de teljesen spontánul alakult itt is a dolog: a zászlófelvivés a toronyba, az elhangzott beszédek… A három csoport között semmi nem volt megbeszélve, mi itt ismertük meg egymást. A Jóisten volt a nagy rendező, mi pedig ugyanazt éreztük, ugyanaz a gondolat vezérelt: valamit tenni azért, hogy az erdélyi magyarság felébredjen. Azzal tisztában voltunk, hogy bármit teszünk, súlyos következményei lesznek, ezért olyan dolgot akartunk cselekedni, amit ha egyszer megcsinálunk, nagy visszhangja lesz, mert ki tudja, hogy második alkalomra kerül-e sor? Itt rengeteg ember gyűlt össze minden évben, sok fiatal, és megfelelő alkalomnak ígérkezett, ugyanakkor egyre inkább tetőzött az elnyomás, a lelki terror s a fizikai nyomor. Egyetemisták voltunk, nem voltunk buták, ismertük a szekuritátét, tudtuk, hogy lecsap ránk, de tudatosan vállaltuk. – Arra nem gondoltak, hogy éppen a szekuritáte sugalmazta, és netán provokáció volt? – tettem fel kicsinyhitűen a kérdést, amire megoszlottak a válaszok: van, aki kizártnak tartja, legalábbis a saját csoportját illetően, más csak utólag gondolt arra, hogy provokáció is lehetett, de azon az éjszakán szívvel-lélekkel háborgott, tüntetett és énekelt. – Engem azóta is ez a kérdés foglalkoztat – mondja Dészpa András –, magyarázzák meg, hogyhogy nem börtönöztek be senkit? Az 1989-es eseményeket idézik, jó lenne tisztázni például, hogy mi történt akkor az egyes székelyföldi városokban, kik álltak – úgymond – az élen, kik mentették vagy dugták el a szekuritátés iratokat… Többen beszélik, hogy jó lenne belenézni a megfigyelési dossziéba, még akkor is, ha csalódás érné, mert a múlttal szembe kell nézni, másvalaki azt mondja: „A moly egye meg a doszárt!” Mindannyian úgy vélik azonban, hogy azon az estén is voltak közöttük besúgók (arról nem is szólva, hogy a menedékházban szekusok voltak elszállásolva, akiknek egy csoportját Farkas Szilamér gépfegyverrel látta), de utólag még többen lettek, ugyanis a hónapokig tartó, több megyére kiterjedő számonkérő-megfélemlítő akció so­rán sokakat beszerveztek. Másokat évekig hívogattak, megfigyeltek, kizártak az egyetemről, sokan sokféleképpen szenvedtek meg ezért a rendkívüli éjszakáért. – Lapátoltam az építőtelepen, mint egy munkás az egyetemi diplomámmal – mondja Bedő Zoltán. – Annál lennebb nem mehettem, én meg is mondtam. Rosszabb volt a börtönnél. Ha az embert bebörtönzik, akkor tudja, hogy legalább kiszabadul, de itt nem lehetett tudni. Vállalni kell a harcot – Gondoltam, többen leszünk, s ismerős arcokra lettem volna kíváncsi – mondja Dészpa András, amikor arról faggatom, miért e harminchat év utáni Anna-nap. A kézdivásárhelyi Pál István tisztáb­ban szeretne látni. Azon rágódik, hogy bár a tónál volt azon a napon, egy ismerőse figyelmeztette, menjen el onnan, mert nincs jó helyen – vagyis az valószínűleg előre tudta, hogy mi fog történni. – Mi hagyományt szeretnénk teremteni e találkozásokból, szeretnénk, ha nehezen mosódna ki a köztudatból, hogy mi történt – jelenti ki Fazakas Zoltán. – A fiatal nemzedéket, de a korunkbelieket is akarjuk emlékeztetni, hogy érdemes összegyűlni, megbeszélni ezt a témát, úgy gondoljuk, hogy az akkori gondolkodásunkat, viselkedésünket, félelmünket, azt az eufóriát, amit megéltünk meg kell osztanunk egymással, és azokkal is, akik akkor nem vettek részt. – Példát is kell mutatni a mai fiatalságnak – teszi hozzá Bedő Zoltán. – Mi itt vagyunk, bizonyítjuk, hogy vállaltuk a harcot, felemeltük a szavunkat annak tudatában is, hogy következményei lesznek. Volt, mitől félni, s most nincs mitől. Vállalni kell a harcot, mert most sem jobb a helyzet, sőt bizonyos szempontból rosszabb, mert azt sem lehet tudni, hogy ki az ellenség. A harcot fel kell venni, a megmaradásunkért kell küzdeni! Ha akkor mi ezt meg mertük annyian tenni, akkor legyenek szívesek a mai ifjak is hasonlóan cselekedni a magyar jövőért. Tegyék félre a közömbösséget és a kényelmet, hisz nem az életükkel játszanak, mint mi annak idején! Ez az üzenet. Közben újabb résztvevő érkezik, a magyarországi Miklós Árpád, aki 1981-ben Szent Anna éjszakáján szavalta, hogy „Ez itt magyar föld és az is marad!” a több száz vagy talán több ezer fős hallgatóságnak. Most ismét elmondja, mély átéléssel Kárpáti Piroska versét. Tucatnyian, ha halljuk. Daczó Katalin