Zsiráf és kandúr, lebegő testek, égitestek, pókhálók – csupán néhány alakzat, amely a Márton Áron Gimnázium padlásterében nyert otthont egy rövid időre. Valamennyien egy különleges tárlat részei. [caption id="attachment_29285" align="aligncenter" width="620"] Alkotók és alkotásaik. Magaskultúra Fotó: László Róbert[/caption] A felújítás előtt köztudott volt, hogy titokban néha-néha fellátogatnak a gimnázium padlására a tanulók, azóta viszont a tatarozott, tágas padlásteret lezárták, így az új diákok szinte azt sem tudták, hogy létezik. Képzőművészeti nevelési órán viszont valamennyiük számára kinyílt a padlásajtó. – Nagyon szép a padló, nem veszélyes, mint korábban – vázolta az ötlet születését Ráduly Margit tanárnő –, rendezett a tér, és mivel önmagában is élmény a padlásra menni, azt gondoltam, hogy legyen egy kicsit a diákoké újra, hiszen ez az iskola a diákoké a pincétől a padlásig. – Alapvetően érdekes élmény volt az épületben egy olyan helyet találni, amit még nem ismerünk – jegyezte meg a tizedikes Sándor Zsuzsa, aki egyik osztálytársnőjével, Albu-Gáll Éduával vállalkozott arra, hogy végigkalauzol a rendhagyó tárlaton. – Amikor először feljöttünk, már itt találtuk néhány osztály megkezdett munkáját, így csodáltuk az egymás alkotását miközben a miénkkel is dolgoztunk, és a végén úgy éreztük, birtokba vettük a teret. A gyerekek kisebb-nagyobb csoportban dolgoztak az installációkon, amelyek elsősorban hulladék-anyagokból készültek: papírmasé, CD, alumíniumfólia, damil, cérna, rossz cipők, valamint nagy mennyiségű festék és még több lelkesedés, illetve átlátszó ragasztószalag kellett a padlás ihlette művekhez. – Az volt a célunk, hogy minél barátságosabbá és szebbé tegyük a padlást, és lehetőleg ne drasztikus, ne morbid alkotások szülessenek – részletezte Ráduly Margit. – A padlás sajátos hangulata mindenképpen hatással volt a munkákra, de a magától értetődő gondolatokon, a pókhálókon, az ijesztő, sötét dolgokon próbáltunk túllépni, és inkább könnyed, humoros értelmezést adni a térnek. Van például macskánk a Mester és Margarita Behemótjának képében, és van padlászsiráfunk is, Gina, aki ki is mozdult innen, így most az installáció részét képezik a „vándorútján”, a piacon, turkálókban, kultúrházban készült fényképek is. Zsuzsa és Édua saját osztályuk művét mutatja, amely a Léptek a levegőben címet kapta, és valóban, a fehér lábbelik mintha gravitáció nélküli térben lebegnének. Lírai alkotás, jegyzi meg a tanárnő, hisz minden cipő egy emberi sorsot idéz a kis gyerekcipőtől a magas sarkú női cipőig vagy elnyűtt bakancsig. Krízis, Csillagkép, A 80-as évek színei, A fej nélküli lemezlovas, Hinta, Hős, Érintetlen – csaknem mindegyik installációnak része az ember: fej nélkül, lebegve, hintázva, állva, kinyújtott kézzel, ezer alakban, valódi emberek átlényegült lenyomatai: a diákok gyakran egymást örökítették meg s csomagolták fóliába, ragasztószalagba. A tárlat varázsát csak fokozza, hogy a látogató – aki igencsak ritka a padlástéren – besétálhat a művekbe, és ideig-óráig szinte részese lehet a költöztethetetlen, s így padlásra ítélt alkotásoknak. Daczó Katalin