Kettő még véletlen, ha van három, azt már nevezhetjük sorozatnak. Ez volt a mottónk Kiss Előd-Gergely kollégával, amikor több mint két hónappal ezelőtt egy olyan témán kezdtünk el dolgozni, ami a helyi rendőrség, illetve a Caritas munkáját bemutató anyagainkat is vezérelte. Számomra az volt a kérdés, hogy miként éli meg kis ̶ valamelyest elzárt ̶ közösségünk ezt a rendkívülinek számító időszakot. Egyrészt mindannyian tapasztaltuk a feszültséget, bizonytalanságot, adminisztratív káoszt, félelmet, másrészt távol maradtak a nemzetközi és akár hazai sajtóból is visszhangzó éles határhelyzetek, tragédiák, de ugyanakkor az ezzel együtt járó katarzis is. Elmaradt a feloldás.
A feszültséget, bizonytalanságot már azzal is oldhatjuk, ha csak beszélünk róla. Ennek a sorozatnak talán leginkább ez a szándéka. Vállalható szerep, azt hiszem.
Vizsgálódásunk olyan szakmák és intézmények körül mozog, amelyek valamilyen formában az élvonalat jelentették a koronavírus által újraértelmezett rendben, vagy sajátos intézkedéseket kellett hozniuk azért, hogy továbbra is működni tudjanak. Mert működniük kellett. A válogatás messzemenőleg nem teljes értékű, sőt mondhatni, esetleges. Befolyásolta a rendelkezésünkre álló és rendelkezésünkre nem álló idő, továbbá az is, hogy mennyire engedtek minket közel. Na meg befolyásolta a kíváncsiságunk. Egyszóval nem piedesztált szeretnénk emelni, hanem emberi történeteket kerestünk. Jobban megnézve, akár azt is mondhatnám, hogy a szükségállapot ürügyén olyan intézmények színfalai mögé nyerünk – még mindig felülvigyázott – bepillantást, amelyek a helyi sajtóban ritkán szerepelnek sajtótájékoztatók, szalagvágások vagy kerek évszámú évfordulók keretén túlmutatóan.
A sorozat eddig megjelent és ezután megjelenő részeit számunkra a fenti szempontok fogják össze. Bizakodunk, hogy az olvasók/nézők számára is elfogadható ez a laza kötelék.
Amikor a téma dokumentálja önmagát
Nehéz úgy megragadni egy történetet fotósként, hogy nem vagy fizikailag jelen. Az elmúlt hónapok során viszont sok volt az a riporthelyzet, amikor nem tudtunk jelen lenni. Vagy nem akartunk. Egyrészt a különböző intézmények szigorú korlátozásai miatt, másrészt kikerülhetetlenül szembe kellett néznünk azzal az etikai kérdéssel, hogy valóban annyira fontos-e a fizikai jelenlét, hogy esetleges veszélynek tegyünk ki bárkit is a munkafolyamat során? Ezeknek a korlátoknak az átlépésére létezik egy érdekes kompromisszum: amikor maguk az alanyok válnak szerzőkké és fordítva. Ezzel a megoldással próbálkoztunk mi is. Bizonyos intézmények munkatársainak segítségét kértük a hétköznapjaik dokumentálásában. Egyszerű analóg fényképezőgépek álltak rendelkezésükre, melyek segítségével a számukra lényeges pillanatokat tudták megragadni. Miért esett épp a filmtekercs ősrégi médiumára választásunk? Miért ez a körülményesség? Mert van benne valami ösztönszerű és esetleges. Életszagúvá teszik a véletlenek és az azonnali szerkesztés lehetőségének hiánya. Mert dolgozni kell vele, előhívni, beszkennelni, kijavítani a karcokat és a porszemcsék nyomát. Matatni kell vele, ezért számunkra, a szerkesztők számára is személyessé válhat egy másvalaki által megörökített világ.
Hétköznapok a rendkívüliben, rendkívüli a hétköznapokban
Ismétlem, a fent leírtaknak megfelelően, az alábbi anyagot sem én fotóztam, nem mi írtuk.
2020. május 9. és május 30. között minden este fogadott egy levél. Nem reklám, nem meló, nem hírlevél, hanem egy pillanatkép számomra ismeretlen emberek életéről, egy virtuális naplójegyzet. A bejegyző Szabó Varga Etelka, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság egyik csíkszeredai családi típusú házának nevelője. A szükségállapot ideje alatt az igazgatósághoz tartozó elhelyező központok, ezen belül a családi típusú házak munkatársai két hetes váltásokban dolgoztak, vagyis ők maguk is bentlakókká váltak 14 nap erejéig. A fotók és jegyzetek által dokumentált időszak magában foglalja ennek a periódusnak az utolsó hetét, a korlátozások feloldását és az azt követő visszarázódást egy újraértelmezett rendbe. Ezen túl viszont egy személyes beszámoló is egy olyan élethelyzetről, amiről a legtöbben keveset tudunk. Hogy miként kell vagy lehet intézményesen egy család szerkezetét rekonstruálni, amikor nincs család. Hogy ez egyáltalán lehetséges-e. Hogy milyen ebben a szerkezetben élni és milyen érzés ebbe a konstrukcióba a munkanapok szintjén belépni, illetve kilépni belőle. Ez márpedig egy másfajta szükségállapot.
23 nap
Kedves Zsuzsánna!
Május 9. Ma volt az első napunk. Az úton azon kaptam magam, hogy egyre lassabban haladok. Talán tudat alatt még kicsit akartam tolni a ,,szabadságom” végét. A meleg kávé kicsit javított a hangulatomon. Nagyon vártam a többi munkatársat a házunkból, bár nem tudtam, hogy ők milyen kedvvel érkeznek. Ebédre megjöttek, mosolyogva. A lányok felszabadultabbak lettek, viccelődtek, meséltek a külön töltött hetekről. Ebéd után feldíszítettük a házat, mert holnap szülinapot ünnepelünk.
Május 10. Este úgy döntöttem, hogy 10 előtt biztos nem jövök ki, aztán már 6 óra körül főztük a kávét, hogy tudjuk indítani a napot. A délelőttöt eltekeregtem. Meglátogattam néhány munkatársat az udvaron lévő házakban. Mindenki olyan kedves volt. Én a karantén előtt nem igazán barátkoztam velük, de most kicsit bánom. Dél körül mentem vissza a mi házunkba, ahol nekifogtunk a tortának. A szülinapos kislány ki volt zárva a konyhából, hogy ne lássa a meglepit. ,,Roxi üzeni a nevelő néniknek, hogy szereti magukat!”
Megvolt az ebéd. Ma nem a gyerekekkel ebédeltünk, hanem abban a házban ahol aludtunk is. Mind a nyolcan ott voltun, akik most ott lakunk. Jó volt a hangulat, de azért eszünkbe jut ilyenkor, hogy vajon otthon mit esznek, s mit csinálnak... (Ilyenkor van idő másra is gondolni.)
Május 11. Ma reggel végeztem a tegnap esti túrámmal. Mire átjöttem, megint kávéval fogadtak. Azt hiszem, ez a reggeli kávézás és közös evés fog a legjobban hiányozni. Ahogy telnek a napok, egyre jobban hiányoznak az otthoniak és az otthonlét, mégsem várjuk annyira, hogy vége legyen.
Nekifogtunk tanulni, mert a tanárok kezdték küldeni a leckéket. Néha meg is lepnek a lányok, hogy mennyire komolyan veszik a tanulást. Nem tudom, hogy nekem lett volna-e ennyi ambícióm s türelmem így, hogy már március 16-tól nem járhattak ki... Nekünk is nehezek ezek a hetek, hát még nekik. De nem panaszkodnak. Az egyik kislány épp gyakorolt a zongorán. Szeretem hallgatni, olyan ügyesen játszik.
Új szalagot tettem a gépbe, ma az ötösig van a második szalagon. Remélem jól tettem be...
Május 12.
Május 10. Este úgy döntöttem, hogy 10 előtt biztos nem jövök ki, aztán már 6 óra körül főztük a kávét, hogy tudjuk indítani a napot. A délelőttöt eltekeregtem. Meglátogattam néhány munkatársat az udvaron lévő házakban. Mindenki olyan kedves volt. Én a karantén előtt nem igazán barátkoztam velük, de most kicsit bánom. Dél körül mentem vissza a mi házunkba, ahol nekifogtunk a tortának. A szülinapos kislány ki volt zárva a konyhából, hogy ne lássa a meglepit. ,,Roxi üzeni a nevelő néniknek, hogy szereti magukat!”
Megvolt az ebéd. Ma nem a gyerekekkel ebédeltünk, hanem abban a házban ahol aludtunk is. Mind a nyolcan ott voltun, akik most ott lakunk. Jó volt a hangulat, de azért eszünkbe jut ilyenkor, hogy vajon otthon mit esznek, s mit csinálnak... (Ilyenkor van idő másra is gondolni.)
Május 11. Ma reggel végeztem a tegnap esti túrámmal. Mire átjöttem, megint kávéval fogadtak. Azt hiszem, ez a reggeli kávézás és közös evés fog a legjobban hiányozni. Ahogy telnek a napok, egyre jobban hiányoznak az otthoniak és az otthonlét, mégsem várjuk annyira, hogy vége legyen.
Nekifogtunk tanulni, mert a tanárok kezdték küldeni a leckéket. Néha meg is lepnek a lányok, hogy mennyire komolyan veszik a tanulást. Nem tudom, hogy nekem lett volna-e ennyi ambícióm s türelmem így, hogy már március 16-tól nem járhattak ki... Nekünk is nehezek ezek a hetek, hát még nekik. De nem panaszkodnak. Az egyik kislány épp gyakorolt a zongorán. Szeretem hallgatni, olyan ügyesen játszik.
Új szalagot tettem a gépbe, ma az ötösig van a második szalagon. Remélem jól tettem be...
Május 12.







































