Kettő még véletlen, ha van három, azt már nevezhetjük sorozatnak. Ez volt a mottónk Kiss Előd-Gergely kollégával, amikor több mint két hónappal ezelőtt egy olyan témán kezdtünk el dolgozni, ami a helyi rendőrség, illetve a Caritas munkáját bemutató anyagainkat is vezérelte. Számomra az volt a kérdés, hogy miként éli meg kis  ̶  valamelyest elzárt  ̶  közösségünk ezt a rendkívülinek számító időszakot. Egyrészt mindannyian tapasztaltuk a feszültséget, bizonytalanságot, adminisztratív káoszt, félelmet, másrészt távol maradtak a nemzetközi és akár hazai sajtóból is visszhangzó éles határhelyzetek, tragédiák, de ugyanakkor az ezzel együtt járó katarzis is. Elmaradt a feloldás. A feszültséget, bizonytalanságot már azzal is oldhatjuk, ha csak beszélünk róla. Ennek a sorozatnak talán leginkább ez a szándéka. Vállalható szerep, azt hiszem. Vizsgálódásunk olyan szakmák és intézmények körül mozog, amelyek valamilyen formában az élvonalat jelentették a koronavírus által újraértelmezett rendben, vagy sajátos intézkedéseket kellett hozniuk azért, hogy továbbra is működni tudjanak. Mert működniük kellett. A válogatás messzemenőleg nem teljes értékű, sőt mondhatni, esetleges. Befolyásolta a rendelkezésünkre álló és rendelkezésünkre nem álló idő, továbbá az is, hogy mennyire engedtek minket közel. Na meg befolyásolta a kíváncsiságunk. Egyszóval nem piedesztált szeretnénk emelni, hanem emberi történeteket kerestünk. Jobban megnézve, akár azt is mondhatnám, hogy a szükségállapot ürügyén olyan intézmények színfalai mögé nyerünk – még mindig felülvigyázott – bepillantást, amelyek a helyi sajtóban ritkán szerepelnek sajtótájékoztatók, szalagvágások vagy kerek évszámú évfordulók keretén túlmutatóan. A sorozat eddig megjelent és ezután megjelenő részeit számunkra a fenti szempontok fogják össze. Bizakodunk, hogy az olvasók/nézők számára is elfogadható ez a laza kötelék.   Amikor a téma dokumentálja önmagát Nehéz úgy megragadni egy történetet fotósként, hogy nem vagy fizikailag jelen. Az elmúlt hónapok során viszont sok volt az a riporthelyzet, amikor nem tudtunk jelen lenni. Vagy nem akartunk. Egyrészt a különböző intézmények szigorú korlátozásai miatt, másrészt kikerülhetetlenül szembe kellett néznünk azzal az etikai kérdéssel, hogy valóban annyira fontos-e a fizikai jelenlét, hogy esetleges veszélynek tegyünk ki bárkit is a munkafolyamat során? Ezeknek a korlátoknak az átlépésére létezik egy érdekes kompromisszum: amikor maguk az alanyok válnak szerzőkké és fordítva. Ezzel a megoldással próbálkoztunk mi is. Bizonyos intézmények munkatársainak segítségét kértük a hétköznapjaik dokumentálásában. Egyszerű analóg fényképezőgépek álltak rendelkezésükre, melyek segítségével a számukra lényeges pillanatokat tudták megragadni. Miért esett épp a filmtekercs ősrégi médiumára választásunk? Miért ez a körülményesség? Mert van benne valami ösztönszerű és esetleges. Életszagúvá teszik a véletlenek és az azonnali szerkesztés lehetőségének hiánya. Mert dolgozni kell vele, előhívni, beszkennelni, kijavítani a karcokat és a porszemcsék nyomát. Matatni kell vele, ezért számunkra, a szerkesztők számára is személyessé válhat egy másvalaki által megörökített világ.   Hétköznapok a rendkívüliben, rendkívüli a hétköznapokban Ismétlem, a fent leírtaknak megfelelően, az alábbi anyagot sem én fotóztam, nem mi írtuk. 2020. május 9. és május 30. között minden este fogadott egy levél. Nem reklám, nem meló, nem hírlevél, hanem egy pillanatkép számomra ismeretlen emberek életéről, egy virtuális naplójegyzet. A bejegyző Szabó Varga Etelka, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság egyik csíkszeredai családi típusú házának nevelője. A szükségállapot ideje alatt az igazgatósághoz tartozó elhelyező központok, ezen belül a családi típusú házak munkatársai két hetes váltásokban dolgoztak, vagyis ők maguk is bentlakókká váltak 14 nap erejéig. A fotók és jegyzetek által dokumentált időszak magában foglalja ennek a periódusnak az utolsó hetét, a korlátozások feloldását és az azt követő visszarázódást egy újraértelmezett rendbe. Ezen túl viszont egy személyes beszámoló is egy olyan élethelyzetről, amiről a legtöbben keveset tudunk. Hogy miként kell vagy lehet intézményesen egy család szerkezetét rekonstruálni, amikor nincs család. Hogy ez egyáltalán lehetséges-e. Hogy milyen ebben a szerkezetben élni és milyen érzés ebbe a konstrukcióba a munkanapok szintjén belépni, illetve kilépni belőle. Ez márpedig egy másfajta szükségállapot.   23 nap   Kedves Zsuzsánna! Május 9. Ma volt az első napunk. Az úton azon kaptam magam, hogy egyre lassabban haladok. Talán tudat alatt még kicsit akartam tolni a ,,szabadságom” végét. A meleg kávé kicsit javított a hangulatomon. Nagyon vártam a többi munkatársat a házunkból, bár nem tudtam, hogy ők milyen kedvvel érkeznek. Ebédre megjöttek, mosolyogva. A lányok felszabadultabbak lettek, viccelődtek, meséltek a külön töltött hetekről. Ebéd után feldíszítettük a házat, mert holnap szülinapot ünnepelünk. Május 10. Este úgy döntöttem, hogy 10 előtt biztos nem jövök ki, aztán már 6 óra körül főztük a kávét, hogy tudjuk indítani a napot. A délelőttöt eltekeregtem. Meglátogattam néhány munkatársat az udvaron lévő házakban. Mindenki olyan kedves volt. Én a karantén előtt nem igazán barátkoztam velük, de most kicsit bánom. Dél körül mentem vissza a mi házunkba, ahol nekifogtunk a tortának. A szülinapos kislány ki volt zárva a konyhából, hogy ne lássa a meglepit. ,,Roxi üzeni a nevelő néniknek, hogy szereti magukat!” Megvolt az ebéd. Ma nem a gyerekekkel ebédeltünk, hanem abban a házban ahol aludtunk is. Mind a nyolcan ott voltun, akik most ott lakunk. Jó volt a hangulat, de azért eszünkbe jut ilyenkor, hogy vajon otthon mit esznek, s mit csinálnak... (Ilyenkor van idő másra is gondolni.)     Május 11. Ma reggel végeztem a tegnap esti túrámmal. Mire átjöttem, megint kávéval fogadtak. Azt hiszem, ez a reggeli kávézás és közös evés fog a legjobban hiányozni. Ahogy telnek a napok, egyre jobban hiányoznak az otthoniak és az otthonlét, mégsem várjuk annyira, hogy vége legyen. Nekifogtunk tanulni, mert a tanárok kezdték küldeni a leckéket. Néha meg is lepnek a lányok, hogy mennyire komolyan veszik a tanulást. Nem tudom, hogy nekem lett volna-e ennyi ambícióm s türelmem így, hogy már március 16-tól nem járhattak ki... Nekünk is nehezek ezek a hetek, hát még nekik. De nem panaszkodnak. Az egyik kislány épp gyakorolt a zongorán. Szeretem hallgatni, olyan ügyesen játszik.     Új szalagot tettem a gépbe, ma az ötösig van a második szalagon. Remélem jól tettem be...   Május 12.

Reggel én főztem a kávét. Ma nappalos voltam. Az éjszakásunk megfőzte szinte teljesen az ebédet, én csak a krumplisalátát kellett összerakjam. Rég nem volt alapos nagytakarítás, amikor elhúzzuk a bútorokat is, s lemosunk meg kimosunk mindent. Reggel azt gondoltam, hogy biztos neheztelni fognak rám, hogy ilyen programot csináltam, de tévedtem. Vagy legalább nem mutatták... Kilencen viszonylag hamar végeztünk.

 

  Ma több leckét kaptunk, mint a tegnap. Az egyik kislány odaszaladt a nevelőszobában lévő nevelőhöz: ,,Ildi néni, jöjjön gyorsan, mert ránk jött az 5 perc...” Néha úgy kell kacagjak rajtuk.  

  Sokat dolgoztak ma, nagy a ház, sok a tennivaló. Nem maradtam ott vacsorára, kicsit nekem is sok volt ez a ma. Mintha mindenki egy fokkal szomorkásabb lett volna. Most csend van a házban, mindenki pihen.

Május 13. Nagyon lassan indult a nap. Későn tudtam este elaludni és korán ébredtem reggel. 6 után elmentem zuhanyozni, hajat akartam mosni, hogy befonathassam az egyik kislánnyal... Persze folyton elfelejtettem hajgumit és fésűt vinni magammal... Ma szerintem mindenki le volt lassulva, senki sem sietett semerre. Bezzeg, ha azt mondták volna, hogy csomagoljunk s mehetünk haza... Persze ma még ilyent nem mondtak.  

 

  Elég sok időt töltöttünk a lányokkal. Meghallgattam kétszer is, ahogy gyakorol Roxi a szintin. Egyre ügyesebb. Normális időkben ő reggel elmegy iskolába, hazajön, ebédel, megy zongoraórára, onnan fociedzésre, este 8-9 ig aktív.

Este én jöttem munkába. Igyekeztem a dolgomat hamar elvégezni, mert megígértem, hogy társasjátékozunk. Igaz, hogy így is csak egy órát tudtunk játszani és mégcsak nem is én nyertem, de együtt voltunk. Talán holnap megyünk haza. Még nem lehet tudni biztosan, mert a kérdéseinkre senki sem tudja a választ.   Május 14. Ma reggel úgy keltünk, hogy talán mehetünk haza. Már alig vártam, hogy hívjanak, hogy menjek kávézni, mert gondoltam akkor megtudok valami újat. 10 előtt szóltak, hogy 11-kor mehetünk is haza. Mindenki örült s nagy csomagolásba kezdett, de egy kicsit nehéz is volt a szívünk. Én holnap reggel megyek vissza dolgozni, sokat nem leszek távol. Próbáltam ma azért a lányokkal is lenni, most nekik is szokatlan lesz, hogy nem vagyunk folyton ott. Sajnáltam a két munkatársamat, akik még maradtak, mert dolgoztak. Ma nem is reggeliztünk. Már akkor hiányzott, de nem akartam mondani a többieknek. Most furcsa itthon. Szokatlan a csend és a levegő is.  

  Május 15. Az éjjel nem aludtam jól, pedig a saját ágyamban aludhattam. Hiányoztak a lányok. Reggel kicsit korábban mentem. Korán keltek a lányok is. Nekik kettős érzéseik voltak. Örültek, hogy vége a ,,nagy bajnak”, de szomorúak voltak, hogy nem vagyunk mind ott. Reggeli után nekifogtunk a takarításnak, majd keksztortát készítettünk. Szeretnek a konyhában tevékenykedni, mindenki besegít, amivel tud. Nem is bánnám, ha nem segítenének, csak legyenek ott.  

 

  Május 16.

 

  Azt nem mondom, hogy visszaköltöznék, de nem lennék olyan szomorú, ha még itt kéne lenni néhány napra. Este jöttem dolgozni. Kilenckor jöttek be a lányok. (Akkor zárjuk az ajtót, ilyenkor már bent kell lenni.) Kiporszívóztuk a nappalit és az előszobát, aztán nekifogtunk társasjátékozni. Olyan sokat kacagtak. 10 órakor van a takarodó. Miután lefeküdtek, én még egyszer kisepertem a házat és felmostam, majd átmentem a szomszéd házba, mert ma megint a barátnőm dolgozik, aztán odakészítettem reggelre a kávét a váltásnak, hogy legyen meg a szokásos kávézás.   Május 17–18. A tegnap reggel jöttem ki munkából. Azt hiszem, hogy elfelejtettem lefőzni a kávét a váltásomnak. Reggel hatkor átmentem a barátnőmhöz a másik házba, hogy még egy kicsit beszélgessünk. 7 után kicsivel hazajöttem. Gondolkoztam, hogy mit csináljak, aztán 10 körül eszembe jutott, hogy a kollégám mesélte, hogy elment vásárolni s nem engedték be, mert nem volt maszkja. Pedig kíváncsi volt, hogy miket árulnak. Felhívtam, hogy jöjjön tekeregni. Már 5 hete nem voltam én sem csak munkában, itthon s nagyon rövid vásárlásokon. Délután háromig kóboróltunk a boltokban.  

  Másnap mentem nagymamámhoz, Erdőszentgyörgyre. Nyolcra mentem anyukámért, és indultunk Udvarhelyre, ahonnan elvettük a nővéremet. Már Kibédtől sok emlék jutott eszembe. A gyermekkorom minden vakációját a nagyszüleimnél töltöttem. Szerettem azokat a nyarakat. Nagynéném épp az udvaron volt. Nagyot mosolygott, mikor meglátott. Karácsony óta nem találkoztunk, a telefon meg nem pótolja a hiányt. Itt nagy udvar és nagy kert van. Eszembe jutott, hogy milyen jó lett volna, ha ide zártak volna karanténba. Nagynéném finom ebéddel várt minket. Utána elmentünk a nővéremmel vízért. Útközben láttunk egy bezárt galambot, akinek olyan hálós kerítése is és vasrácsa is volt. Fél négykor indultunk haza. Még kicsit elmélkedek, aztán én is lefekszem.  

    Május 19.

Ma munkában voltam. Bezzeg a munkatársam nem felejtette el a reggeli kávét. Úgy érzem, hogy a lelkesedésem kezd alábbhagyni, s lassan felváltja a monotonitás s a régi rutin. Talán jobb volt a karanténban. Ma van az egyik heti fertőtlenítős nap. Reggeli után neki is láttunk. Hamar végeztünk. 2-3 hete születtek kiscicák. Az anyacica pont a mi házunk elé hordta a kicsinyeit, így a konyhaablakból tudtuk csodálni az apróságokat. Ez eltelt egy darabig, pedig én nem is vagyok macskás típus... Ebéd alatt a szokásos beszélgetés folyt. Ki mit csinált, míg nem dolgoztam, milyen huncutságokat csináltak, mit éreztek. Ma feltűnően sokszor hallottam, hogy: ,,Elmondom, de ne szidjon meg”. Nem is annyira szidom meg, inkább megköszönöm, hogy őszinték.

Ma vineta volt. Az egyik kislány nagyon szereti elkészíteni. Mikor még jártak iskolába, akkor is megvártam, hogy tudja ő csinálni. Ma is ő segített. Pontosabban én csak a hagymát vágtam. Kicsit beszélgettünk, aztán én hazajöttem. 8 után írt az egyik kislány, hogy ő olyan szomorú, mert azt mondták, hogy ő fogyatékos. Úgy megsajnáltam. Szerintem nem is az.

Azt hiszem, hogy kicsit unalmasak lesznek a képek, mert mindig ugyanazt és ugyanazokat az embereket tudom már csak fényképezni.   Május 20.

Reggel, mikor felkeltem, a konyhaasztalon egy nagy csokor orgona fogadott. Ma van a szülinapom. Este, mikor jöttem munkába, még alig nyitottam ki az ajtót, már énekelték a lányok a ,,Boldog szülinapot!”. Nagyon édesek voltak. Két szülinapos rajz is volt a nevelőszoba ajtajára feltéve. Kitakarítottam a nevelőszobát, aztán jött az egyik kislány, hogy megkér, menjek be a szobájukba. Megtanulta zongorázni nekem a ,,Mit tehetnék érted” című dalt, a szobatársa meg hajtogatott egy szelet tortát és egy kinyithatós valamit, aminek a belső részébe írta a jókívánságát. Nekem ajándék, hogy ők vannak, s hogy ilyenek, amilyenek.

  Kilenc után akartunk társasjátékozni. Leültünk a nappaliba, míg a szolgálatos porszívózik, aztán nagyon elbeszélgettük az időt, így elmaradt a játék. Szerintem nekik is az a lényeg, hogy együtt legyünk.  

    Május 21. Ma reggel végeztem a tegnap esti túrámmal. A nap folyamán kimondottan sokat gondoltam a komplexre. Tegnapelőtt valami megölt a kiscicákból kettőt, tegnap egyet. Az este úgy beszéltük a lányokkal, hogy éjjel figyelem, mi jár arra. Még egy ládát is tettünk a dobozukra, hogy ne mehessen be semmi. Egész éjjel csend volt. Néha kimentem, odalestem, máskor a konyhaablakból néztem ki, hogy van-e mozgás. De nem volt. Reggel, mikor mentem a hatosba, a nagy cica aludt, a kicsik odabújtak az anyjukhoz. Nem láttam, hogy baj lenne. A váltás kiengedte a nagy macskát, mikor én jöttem haza, de már nem néztem meg őket. Később hívott az egyik kislány, hogy még egyet megölt valami. Szegény cicák, keveset élhettek. Azon gondolkoztam, hogy hát így sem sokkal könnyebb a karantén. A munkában legalább volt társaságom s dolgom. Gyakran hiányzik az az élet és sokat gondolok az ott töltött három hétre. Vajon csak engem visel ez így meg? Azt hiszem, hogy a többieknek nehezebb volt az ottlét. Én nem szeretem a változásokat. Most mégis az hiányzik, ami más volt. Ma nem készítettem itthon egy képet sem.     Május 22. A mai napom is korán indult. Persze csak utólag jöttem rá, hogy nem kellene ma bemenjek Csíkba, s kivételesen akár alhatnék is tovább, de már nem számít. Nyolcra ott voltam a műhelyben, átvették az autót. Még kedden egyeztettünk időpontot a szerelőkkel, hogy cseréljék ki a kocsinak az első ablakját, mert már nagyon karcos volt.

Mivel nem szerettem volna 8 kilométert sétálni hazáig, aztán vissza, bementem a csajokhoz. Még mindenki aludt. Meg is lepődtem, mert van két lány, aki 7 után szokott kelni, de most ők sem voltak felkelve. Kilencig beszélgettünk a munkatársammal, aztán mentem, hogy ébresszem a lányokat, hogy jöjjenek reggelizni. Páran úgy össze voltak zavarodva. Nem rám számítottak. Tízre kész is lett az autó. Hazajöttem és nekifogtam ebédet főzni. Ma hazajöttek a nővéremék is Udvarhelyről. Rossz, mióta elmentek. Az utóbbi pár évben minden szabadnapomat együtt töltöttük, míg el nem költöztek, s erre még jött ez a vírus is.

  Május 23. Jó volt ma úgy vezetni, hogy látok akkor is, ha a nap szembesüt. A karcos ablakon keresztül ez nem így volt. Mikor beértem munkába, a munkatársam virággal és egy doboz csokival várt. Nem tudom, hogy ő tudta-e vagy csak véletlen, de gyöngyvirágot hozott, s én pont azt szeretem a legjobban.

Ma nagytakarítós nap volt. Láttam már ahogy beértem, hogy a tegnap lecserélték az ágyneműket. Nyolc után ébresztettem a lányokat, mert ma tojásrántotta volt a reggeli s azt mindenki szereti. Reggeli közben mondták, hogy ők teljesen elvégezték a takarítást tegnap. Ma nehezen tudtam beosztani az időmet. Délelőtt csak apróságokat csináltam, ebéd után hajat fontam mindenkinek, aztán nekiálltam, hogy a nevelőszobában is takarítsak s gyorsan elkészítsem a vacsorát. Én nem tudom, hogy ilyen türelemmel viselném-e a karantént. Ők már március közepétől nem mehettek ki. Foghatnánk arra, hogy sokan vannak az udvaron, meg hogy egyáltalán van udvar s mégis másabb, de az ember egy idő után csak megunja, s menne már másfelé is.

  Május 24.

Ebéd után megfürödtem, aztán megnéztem egy magyar filmet a tévében. A nagyszüleimmel minden vasárnap ez volt a programunk amikor kicsi voltam. Akkor néha untam, hogy megint ezt a ,,hülye régi” filmet kell nézni, de most örülök, mikor van időm rá. Öt után kezdtem készülődni a munkába, hatkor vacsoráztunk a párommal, aztán indultam. Már a kapuban vártak, hogy mérjék meg a lázamat. Ez az új szabály. Addig nem mehetünk be, míg nincs megmérve. A lányok leültek vacsorázni, majd kitakarítottuk a konyhát, én pedig átmentem a hatosba a barátnőmhöz. Tiszta jó ez a hónap. Úgy örülök, hogy talál a beosztásunk! Mikor visszajöttem, nekifogtunk játszani a lányokkal. Szabotőrt játszodtunk. Elég jó játék, főleg mióta a bővítést is használjuk.

 

  Május 25. Ma reggel hatkor indultam a szokásos látogatásomra a hatos házba. Ilyenkor a lányok még alszanak, s nekünk is több időnk van beszélgetni. Mikor megbeszéltük, hogy ki mikor dolgozik s mikor találkozunk újra, visszamentem a házba és megpucoltam néhány zöldséget a leveshez. Ma hamar zajlott a váltás.

Mikor hazaértem, nekifogtam a reggeli kávénak. Furcsa, hogy nem megyek mindennap anyukámhoz. A vírus előtt naponta mentem. Most úgy döntöttem, hogy meglátogatom. 11 után értem haza. Láttam a YouTube-on, hogy az egyik fiú, akit szoktam nézni, adományokat gyűjt egy anyukának és a kisfiának, mert a vírus miatt megszűnt a munkahelye és eladósodtak, nem tudják, hogy mihez kezdjenek. Gyorsan összeszedtem néhány dolgot, aminek én is örülnék, ha nehéz helyzetben lennék.   Május 26–27–28. A boltban találkoztam a munkatársammal és 2 leányzómmal. Ők is vásároltak néhány ruhát, mert már eléggé elhasználódtak a régiek. Megörültem, hogy ott vannak. Kb. egy órát voltunk együtt, aztán visszavittem őket a komplexbe s hazajöttem.

Egész nap itthon voltam. Felhívtam a barátnőmet, aki Olaszországban lakik, mert már egy hete nem beszéltem vele. Megörültem, mert a munkahelyén volt. Igaz, hogy a keresztfiam még nem járhat iskolába, de legalább az utcára mehetnek. Ők már február harmadikától nem jártak kint mostanig. Láttam rajtuk, hogy napról napra egyre jobban elkeserednek. Szerencsére most változott a helyzet. Sokáig beszélgettünk. Órákig szoktunk mesélni egymásnak. Nem csoda, 5 éve nem találkoztunk.

Már négy napja nem voltam munkában. Olyan furcsa, hogy ennyit nem találkozom a lányokkal. Rendesen hiányoznak. Holnap is csak este megyek, így csak 3 órát tudok velük lenni. Igazából tudnék csalni kicsit, hogy mondjuk csak 11-kor küldjem lefeküdni őket, de én mindig minden szabályt szigorúan betartok. Talán túlságosan szabálykövető vagyok.

   

  Május 29. Már reggel izgatott voltam, hogy kell dolgozzak este. Olyan volt, mintha hetek óta nem jártam volna erre. Ma a mi házunkban egy más házból való nevelő dolgozott, így kicsit aggódtam, hogy minden rendben volt-e, jók voltak-e a csajok, jól érezte-e magát, s ilyenek. Kicsit siettem is munkába, részben ezért, részben, mert hiányoztak a lányok.

  Ma nem társasoztunk. Szeretem az ilyen estéket is. Sokat szoktunk beszélgetni.  

  Május 30. Ma reggel 5 után megterítettem az asztalt a lányoknak a reggelihez, aztán gyorsan átmentem az ötös házba, hogy kicsit beszélgessek a barátnőmmel s elköszönjek. Nagyon jó volt ez a hónap, mindennap együtt dolgoztam a karantén utántól valamelyik barátnőmmel. Jó volt ilyen sok időt velük tölteni. A karanténos hónapokban egyáltalán nem tudtunk találkozni, mivel más csapatokban voltunk. Pont harangoztak, mikor megérkezett a munkatársam. Még úgy 20 percet beszélgettünk, aztán elindultam haza. Ma nem készítettem képeket.  

  Május 31. Kedves Zsuzsánna! Ez az utolsó, hogy itt, így írok neked. Már rutinná vált, hogy este írok. Mintha a naplóm lennél. Ma szokatlanul későn keltek a lányok. Máskor a legtöbben már 7 után kijönnek, most fél tízkor ébresztettem őket. Nyolckor belestem a szobákba, hogy megvannak-e még, vagy mi ez a nagy csend. Pont jó volt, hogy ma lustiztak, mert míg aludtak, sütöttem meglepi almáspitét nekik gyereknapra. Ameddig reggeliztek én befejeztem az uzsonnájuk elkészítését. Ma sajtos kiflicske volt. Nagyon szeretik a házi süteményeket.

Szép estét!     A fotókat készítették: Szabó Varga Etelka és az Akác ház lakói A naplójegyzet szerzője: Szabó Varga Etelka Szöveg- és képszerkesztő: Fodor Zsuzsánna Finomhangolás: Kiss Előd-Gergely