Hihetetlen címmel jelent meg idén márciusban dr. Rácz László nyugdíjas állatorvos legújabb könyve. A Magyar Állatorvos Kamara gondozásában megjelent kötet 53 rövid novellát tár az olvasóközönség elé. A könyv első bemutatóját – a jelenlegi tervek szerint – szeptemberben Budapesten a Magyar Állatorvosok Világszervezetének Kongresszusán tartják, azt követően Csíkszeredában, Háromszéken, Kolozsváron és Marosvásárhelyen is bemutatják. A számos díjjal kitüntetett könyv szerzőjével, dr. Rácz Lászlóval csíkdelnei otthonában beszélgettünk. – Miért választotta a Hihetetlen címet legújabb könyvének? – Egyrészt azért hihetetlen számomra, mert felvállaltam, hogy leírjam. Hihetetlen az is, hogy egy országos kiadó felfigyelt a történeteimre, és ki is adta. Hihetetlen az is, hogy olyan írások vannak a könyvemben, amelyekről nem hittem, hogy meg fognak jelenni, de volt merészség az íróban, a kiadóban és a szerkesztőbizottságban egyaránt. Végső soron hihetetlen azért is, mert a könyvben a harmadik írás címe is Hihetetlen. Ennek van egy története. Röviden arról szól, hogy néhány évtizeddel ezelőtt az egyik kollégámat kihelyezték dolgozni Szucsáva megyébe. Ügyesen kezelte az állatokat, és az embereket is úgymond nevelte, úgy is fogadták, mint a kultúrának az egyik hordozóját. Nagyra értékelték, hogy a kolozsvári egyetemről ment hozzájuk egy állatorvos. Abban az időben a mezőgazdasági, állattenyésztési mérnököket – főleg a pártvezetők – nem azt mondom, hogy rossz szemmel nézték, de minden hibát rájuk fogtak. A legelső nagy gyűléskor a kollégát felállították, és elmondták neki, hogy az állatok hullanak, rosszul vannak takarmányozva, és lehúzták a sárga földig. Meg azt is elmondták, információjuk van arról, hogy minden hónapban elmegy Erdélybe, nem tudják, hogy milyen okból, és jó volna utánanézni, hogy ez a doktor mit is csinál ott. Ez hangzott el a párt első titkárától. Ezt éltük. No de felállt az illető község vezetője, és a védelmébe vette a doktort. Elmondta, hogy amióta itt van, azóta az állatok nem hullanak el, az embereket is műveli, és fellendült a község kulturális élete is. Szinte hihetetlen, hogy a megyei pártbizottság szeme láttára 150–200 ember perceken keresztül felállva tapsolt. Azóta eltelt 40 év, időközben beléptünk egy új korszakba, amikor ugyanabban a teremben, ugyanazok az emberek vagy azok leszármazottai nem állnak fel, nem tapsolnak, hanem üvöltik, hogy ki a magyarokkal az országból. Hihetetlen, hogy ugyanazok az emberek hogyan viselkedtek akkor és miként most. Ezért is kapta ezt a címet ez a könyv. – Ötvenhárom humoros, mulatságos történetet foglalt kötetbe. – Amikor megírtam, bementem Csíkszeredába, Kristó Tibor barátomhoz. Odaadtam neki, hogy mondjon őszinte véleményt róla. Tibi a következőket mondta: nagyon jók, nagyon jó humoros történetek, igaz minden egyes szava, de egyetlen baj van: ha netalán valaki ezt a könyvet a kezébe veszi, például egy antialkoholista, vagy egy olyan vallású, akinek a mentalitása nem talál a te szövegeiddel, a fejedbe fogja verni. Ezt azért mondta, mert szinte minden egyes történetben benne van az ivászat. Én nem azt mondom, hogy minden oldalon szó van az ivászatról, de mi tagadás, főként az ivászat közben jönnek elő a jó humoros történetek. Ha elkezdünk vicceket mesélni, akkor az egyik hozza a másikat. Így történt ennek a könyvnek a megírása közben is. Ahogy megírtam egy humoros történetet, eszembe jutott egy másik. Számtalan tragikomédiát is leírhattam volna, de nem tettem. Inkább azokat az akkor szomorú, de most már – 30-50 éves távlatból – humoros történeteket mutatom be. – 1972-től közel 40 éven keresztül tevékenykedett állatorvosként. A munkája során megélt, látott történeteket eleveníti fel a könyvben. – Kászonjakabfalván születtem, aztán fél év múlva felköltöztünk Csatószegre, iskoláimat 1–11 osztályig a Márton Áron Gimnáziumban jártam, majd Kolozsváron végeztem az állatorvosit, utána Madéfalván a tsz-nél, Kászonban a körzetnél voltam főállatorvos, aztán a mezőgazdasági igazgatóságnál mint szakigazgató, és végül az állategészségügyi felügyelőségnél hatósági, járványtani állatorvos. Erről a 4-5 periódusról szól az 53 novella. A Kászonokból született 15, az állategészségügyi igazgatóság berkeiben dolgozva 12, az állami gazdaságnál 5, a mezőgazdasági igazgatóságnál szintén 5 humoros írás született, a többit a tsz-es és az élet más évei ihlették. – Melyik az ön számára legemlékezetesebb történet? – Nem tudom, hogy melyik a kedvenc „gyermekem”. A Kászonok jutnak eszembe és az átkos rendszer. Egy alkalommal szavazatszámlálás volt. Öt szavazókörzet volt, öt urna, amelyekbe bedobták az emberek a szavazólapokat. Este hozták a lezárt urnákat, öten voltunk a szavazatszámlálók. Valaki megsejtette, hogy közben sokat ne beszélgessünk, mert lehet, hogy vannak lehallgatókészülékek. Mindenki elé letették a ládákat. Én kiborítottam a ládát, és szépen lassan számoltam, amikor kinyitottam a 311. lapot, láttam, hogy tintaceruzával és ákombákom betűkkel rá van írva, hogy az országunk vezetőjének a legkedvesebb felmenőjét szidják. No, gondoltam, na vajon most mi lesz?! Ha visszahajtogatom, és Szeredában, Bukarestben újranézik, akkor bezárnak, vagy ki tudja, mi lesz velem. Ha meg rögtön elmondom, az sem jó, mert holnap jön a grafológus, a szekusok, és akkor baja lesz annak is, aki leadta a szavazatot, nekem is, meg mindenkinek, így az sem jó. Végül megfogtam a papírt, és az ovális asztalnál finoman átcsúsztattam a párttitkár szavazólapjai közé. Gondoltam, ő csak tudja, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Közben tovább számoltam a szavazatokat, és fél szemmel figyeltem a titkárt. Láttam, hogy egyszer az ő homloka is verejtékezik, ő is tovább passzolta a lapot a doktornak, a doktor pedig a rendőrnek. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a községi rendőrparancsnok izzad, utána a lapot begyúrta a szájába és lenyeli. No de egyelőre ennyit a történetről, a vége elolvasható a könyvben. – Nemcsak az állatorvoslás kedvelője, hanem a művészeteké is. Honnan jön ez? – Gyermekkoromból. Rajztanárom volt Márton Árpád és Gaál András. Ezek a művészek kedveltették meg velem a művészetet. Különben nem tudom, hogy honnan jön ez a szenvedély, hiszen apám teológus volt, anyám tisztviselő volt, tehát nem volt semmilyen művész felmenőm. No de egyszer, aki fiatal és szerelmes volt, vagy éppen most is az, az biztos, hogy ír egy verset, ha tud muzsikálni, még meg is zenésíti azt. No, ugyanez történt velem is anno. Biztos szerelmes voltam, és ahány szerelmem volt, mindegyiknek írtam egy-egy dalt. Aztán közben még balladákat is megzenésítgettem, a 60 éves születésnapomra is írtam egy dalt, és házi használatra ki is adtam egy CD-t. Körülbelül úgy hasonlítom a művészetekhez való ragaszkodásomat, mint a könyvhöz való ragaszkodást, hogy önmagát adta a könyv is, a zene is és a művészetek is. – Mik a jövőbeli tervei? Lesz-e folytatása a Hihetetlen című könyvnek? – Már megszületett három írás, és még a fejemben van vagy 10-15. Ezek a sajátjaim, de egyébként a 70–100 novelláig nem a saját gondolataimat, történeteimet fogom leírni, hanem a kliensek és a kollégák által behozott anyagokból fogok dolgozni. De nemcsak a kollégáknak vannak jó történeteik, a csíkdelnei plébános úr is jelezte, hogy a Domus Históriában is nagyon jópofa humoros történeteket talált, és ha befér a következő könyvembe, akkor szívesen átadja. Tehát jelenleg folyamatban van az anyaggyűjtés, és a megboldogult Nagy Ödön művészbarátom történeteit is igyekszem belefoglalni.

Biró István