Helyesen magyarul

Hargita Népe
Helyesen magyarul volt a címe Komoróczy György népszerű s a hazai magyar sajtóban talán a leghosszabb ideig – mintegy fél évszázadig – folyamatosan jelen levő nyelvművelő rovatának a Hargita, majd a Hargita Népe napilapban. Pár éve nem tartja a heti tempót, de témába vágó írásaival időnként jelentkezik lapunk hasábjain. A 80 éves Komoróczy György nyelvművelővel beszélgetett Sarány István. – Ezelőtt 80 esztendővel látta meg a napvilágot… – Igen, a Szatmár megyei Domahidán. Ott laktunk hétéves koromig. Februárban töltöttem a hét évet, márciusban következett a kitelepítés. A hírhedt 1949/89-es számú törvényrendelet alapján kitelepítették mindazokat a földbirtokosokat, akiknek még maradt az 1945-ös földreform után 50 hektár földje. Elmondták, hogy egy félóránk van az összecsomagolásra, s azt is, hogy mit lehet vinni, mit nem, s a többi minden marad. Következett a kényszerlakhely. Munkának pedig csak fizikai munka maradt, mindenkinek, a diplomásoknak is, sőt a tudományos fokozattal rendelkezőknek is. – Hová jelölték ki a kényszerlakhelyet? – Előbb a gyűjtőpontra, Nagykárolyba vittek, ott még a kisgyermekeket is fegyveres rendőr kísérte az illemhelyre. Ez biztos, mert átéltem. Aztán bevittek minket a megyeszékhelyre, Zilahra. Persze nyitott teherautón a márciusi havazásban. Ott közölték, hogy Szilágy és Szatmár megye kivételével a szélrózsa minden irányába mehetünk, csupán be kellett diktálni a címet. Lévén, hogy anyai ágon udvarhelyszéki vagyok – dédapám és nagyapám is tanító volt Udvarhely környéki falvakban –, anyám itt született Patakfalván, bediktálta a nagybátyja nevét, hogy ide jövünk, Miklósfalvára. S aztán meglátjuk, hogy mi lesz. Az meg is történt. Ahogy megérkeztünk, olyan két hétre rá kijött egy szekus Miklósfalvára, a rokonokhoz és azt mondta, hogy csak városra költözhetnek a kitelepítettek, ott jelöltek ki szüleim számára kényszerlakhelyet. Személyi igazolványukba, a fénykép fölé beütötték a DO-t [Domiciliu Obligatoriu, azaz kényszerlakhely, D. O. – szerk. megj.], a város területét csak engedéllyel szabadott elhagyni. Hát, a nyomorúság évei következtek… A szeku szeme az embereken volt, voltak, akik börtönbe kerültek, koholt vádak alapján. Például apám egyik sógorát, aki jogász volt és betanított könyvelő lett aztán, mikor egy kicsit enyhült a politikai légkör… Úgy tanították neki mint könyvelőnek – s ez ma is így van, hogy a zászló kis értékű leltári tárgy. Románul azt mondták: „de mică valoare și scurtă durată”. Mikor ezt meglátták, azt mondták: hoppá, látszik, hogy osztályellenség, hogy kizsákmányoló! Magának a kommunizmus rövid életű lesz? Úgy bevitték a Duna-csatornához, hogy három évig semmit sem tudott róla a család… Három évig! Akkor is úgy szabadult, hogy a rabokat orvos vizsgálta hébe-hóba – s mint később Palkó bátyám beszámolt róla –, s az a drága román orvos meghúzta a bőrt a fenekén, s az nem ugrott vissza, s ez volt a jele annak, hogy nagy baj van. Na, az orvos segítségével került haza… Vagy innen is egyik ismerősünk, aki szegény apámmal ki-kiült a parkba és beszélgettek, s akkor figyelmeztette valaki őket: „Vigyázat, mert a szeku figyeli magukat!”. Apám megúszta, de az ügyvéd, földink, Tasnádról dr. Kájzler László, bizony a Duna-csatornánál kötött ki… Tehát nem volt elég a nyomorult helyzetünk, nyomorú sorsunk, hanem még rátettek két-három lapáttal ezek a drágalátos emberek. – A szülei mivel foglalkoztak a kényszerlakhely idején? – Anyám könyvelő volt, Szatmáron érettségizett, felső kereskedelmit végzett. De nem hagyták, hogy itt gyakorolja a szakmát, kidobták minden irodából. Apám nem volt állásban, s korán meghalt, 1962-ben, anyám varrásból tartotta el a családot. – Az iskolát Domahidán kezdte. Hol folytatta? – Kérem szépen, az első osztály félbemaradt. Anyai nagybátyám, aki Érmihályfalván volt akkor iskolaigazgató, majd áthelyezték Érsemjénbe, s akinek tanítói képesítése volt, de közben elvégezte a főiskolát is, történelem–magyar szakos tanár lett. Ő vett magához minket, gyermekeket, mondván, hogy így tud segíteni a kitelepített rokonságán. Az iskolát előbb Érmihályfalván, majd Érsemjénben folytattam. Tehát nagybátyám Kazinczi szülőfalujába került, ahol nagy tiszteletnek örvendett a nagy nyelvújító, s magyartanárként e tisztelet szellemében nevelte a tanulóifjúságot. Szent volt előttünk Kazinczy Ferenc, ott volt a szobra is a parkban, a községháza előtt, azt gyakran látogattuk. Akkor kezdtem észrevenni, mikor marosvásárhelyi gyerekekkel játszottunk – a papnak a rokonai Vásárhelyről odajöttek –, nekem feltűnt, hogy azok kicsit másképp beszélnek, mint mi ott, ugye mi az í-ző, az Arany János nyelvét beszéltük, ezek pedig inkább a Tamási Áronét. S akkor megkérdeztem Vilmos bátyámtól, mi mért mondjuk kík a kéknek, meg lú a lónak, s azok meg így mondják. S aztán megmagyarázta, úgy, ahogy egy kisiskolásnak lehet… Akkoriban már volt rádiójuk, s közben a Kossuth Rádióban Lőrincze Lajosnak ment a műsora, az Édes anyanyelvünk, s az öreg mondta: „Hallgassad csak, hallgassad csak!”. Nem értettem valószínű, felét sem, de ahogy visszagondolok, azért úgy tetszett, tetszettforma. Nos, itt jártam ki a hét osztályt, mert akkor ennyi volt az általános iskola, utána felvettek a gimnáziumba, Székelyhídon. Nagybátyám javaslatára választottuk ezt, mert nővéremet Székelyudvarhelyen származása miatt nem vették fel a gimnáziumba, a „murokban” végzett, s ha már Székelyhídon beírtak a gimnáziumba, átiratkozhattam Székelyudvarhelyre. Azt persze el kell mondjam, hogy az érettségin is kinyírtak úgy, ahogy az elő van írva. Azt kérdezte az érettségiztető bizottság elnöke, hogy kerültek ide Szatmár megyéből? Tizenhét éves voltam, kihívott, s azt mondja, valami nem stimmel a dossziéban. Gondoltam, itt nincs mit takargatni, meg kell mondani az igazságot. Elmondtam, hogy úgy elhoztak. Azt mondja, jól van, kérem. A főtételt tudtam – a testek hő okozta kiterjedése, egy erővektor-felbontás –, de ő azt kérdezi: megenged egy pár kisegítő kérdést? És feltett vagy tíz kérdést, hozzá sem szagoltam. Bevágta a kettőst! Aztán utólag az osztályfőnököm számon kérte ezt rajta, de azt a választ kapta: „Tanár elvtárs, maga mit gondol? Egy ilyen földbirtokos-csemetének fogja a pártját? Hát maga az állásával játszik.” Tehát megbuktam. Közben egy osztálytársamat, akinek nagykereskedő volt az apja, kitanították – összeült a családi konzílium –, hogy ha meg találják kérdezni, hogy az elvtárs mit akar érettségi után, akkor mondja azt: „Ha sikerül a vizsgám, szeretnék elmenni Resicabányára kitanulni a vasesztergályos szakmát.” El is ment Resicabányára, s ő mondta nekem: „Gyere ide, itt a kutya se foglalkozik. Nem számít, nem kell beléírni a felvételi űrlapba, hogy ki volt apád-anyád.” El is mentem, magyarul felvételiztem ott és akkor. Simán ment. Mert kellett még valami szakma az érettségi mellé. Na, így kerültem én a technikumba. – Hogyan kezdett nyelvészettel foglalkozni? – A gimnáziumban nyelvtanból jelesnél – ötösnél, tízesnél, mikor mi volt… – rosszabbat nem kaptam. Mindig figyeltem ezeket a dolgokat, olvastam az Utunkban a nyelvi rovatot. 1971-ben ismerkedtem meg személyesen magyarországi rokonommal, Komoróczy Géza nyelvészprofesszorral, s tőle tudtam meg, mit tanulnak az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a nyelvészhallgatók. Amit nem tudtam itthon beszerezni a kért tananyagból, azt ő elküldte nekem. Akkoriban volt egy olyan időszak, hogy hiánytalanul megkaptuk a Magyarországról érkezett küldeményeket, a borítékra rá volt írva, hogy Eötvös Loránd Tudományegyetem, nemzetközi könyvcsere, egy ilyen nagy pecsét rajta, s a jegyzetek s a tankönyvek jöttek. Akkor a szeku még nem piszkálta. De már korábban itthon Gálffy Mózes kolozsvári nyelvészprofesszor, aki szintén ismerősünk volt, mindig könyvekkel felpakolva érkezett hozzánk, mondván, hogy mit kellene megtanuljak, mit kér a felsőoktatási tájékoztató. Elmélyültem a tanagyagban, de felvételire nem jelentkezhettem, 1959-től kezdve eltanácsoltak attól, hogy benyújtsam az iratcsomómat. Sokat tanultam, fiatal voltam, nem volt probléma. Addig-addig, hogy volt egy olyan időszak, amikor tudtam, hogy miként helyes, de nem tudtam megmagyarázni, miért. Ez arra ösztönzött, hogy erre is megtaláljam a választ. Aztán nekipróbálkoztam, s elküldtem a Hargitának egy nyelvművelő írásomat. Meg is jelent az 1970. augusztus 15-i számban, ez nagy ösztönző erőt adott. Mondtam is Gálffy Mózesnek, mire ő azt mondta: „Csak így tovább: tanulni, tanulni, kérem szépen.” Aztán ősszel megismerkedtem Lőrincze Lajossal, azt mondta: „Egyre vigyázzon, kedves barátom, nehogy ráunjon!”. Tehát így kezdtem írogatni a Hargitába, később művelődési témákról is kértek tőlem tudósításokat. A művelődési rovat szerkesztőjének, a főszerkesztőnek, meg az egész társaságnak érdeme van abban, hogy én ezt a munkát végezhettem. De hadd mondjam el azt is, hogy írtam, írtam én a nyelvművelő dolgokat, s egyszer csak megjelent a Kriterionnál az Anyanyelvünk művelése című kötet, 1976-ban, Murádin László és Gálffy Mózes szerkesztésében, s beválogatták abba az egyik írásomat. Később próbálkoztam önálló kötettel is, de a 80-as években nem jelenhettek már meg ilyen jellegű könyvek, mint ahogy nem jelenhettek meg néprajzi tárgyú kötetek sem. Letiltották. Aztán a rendszerváltozás után, ’94-ben az Erdélyi Gondolatnál jelent meg egy önálló kötetem… De visszatérve az Anyanyelvünk művelése című könyvre: azt kérdi tőlem a művelődési rovat vezetője, nem akarok róla recenziót írni? Mondom, hogy írnék, hát nekem is van benne egy írásom. Hát álnéven, mondta. Megkérdezte, hol lakom. Mondom, a Sziget utcában. Így lettem Szigeti György. S bár nem használtam hosszú ideig, mert Komoróczy Géza arra biztatott, hogy mindig a saját nevemen írjak, életrajzomban megmaradt ez az adalék… – Közben a Matricagyárnál dolgozott. Hogyan fért meg egymással a két elfoglaltság? – Felsőfokú vegyészeti technikumot végeztem, azon belül laboráns szakot, de mivel itt, Udvarhelyen nem volt olyan munkakör igazából, ahol tanult szakmámat művelhetem, átnyergeltem irodai munkakörbe. A Matricagyárnál is irodai munkakörben dolgoztam, csináltunk sok hazug statisztikát a tervosztályon… Termelésnyilvántartás, tervfelosztás, ugye, tervgazdaság volt, tervutasítás, ennyit kellett csinálni, azt nyomon követni, s azt jelenteni a megyei statisztikai hivatalnak. Nahát, ezeket csináltam. Nem volt amúgy nehéz, de nem szerettem, mert székhez kötött. Hogy hogy fért meg? Hát írtam a nyelvművelést, akkor még ott a fiókot kihúzva tanultam például a nyelvtörténetet vagy a leíró nyelvtant. Mindegy mit, amit kellett. – A hatvanas-hetvenes évek fordulóján kissé enyhült a politikai légkör. Ekkor nem próbálkozott bejutni az egyetemre? – Közben a magyar szak megszűnt, máshoz meg nem volt nekem kedvem. Nagybátyám az ELTÉ-n megbeszélte, hogy fogadjanak vizsgázni. Fel is készültem a vizsgára, de aztán közbeléptek a román hatóságok, s nem lettem ELTÉ-s diák. – Időközben családot alapított, s gondolom, a prioritások is átrendeződtek. – Hát igen, ’68-ban leszereltem, már menyasszonyom volt, s még abban az évben megesküdtünk. Majd jött az első gyerek, lakást is későre kaptunk, három évig bútorozott szobában kezdtük az életet. 1971-ben kaptuk az első, nagyon pici lakást. Ekkor történt, hogy Ubornyi Mihály, a város első embere – akit sokan a volt kommunista vezetők közül a legtisztességesebbnek tartanak még ma is – bekéretett minket, akik akkoriban a sajtóban írtunk, s azt mondta: „Elvtársak, maguk azon igyekezzenek, menjen Udvarhelynek a jó híre”. Összetalálkoztam vele másnap az utcán, véletlenül, s azt mondja: „Elfelejtettem megkérdezni, milyen körülmények között laknak maguk?” Hát mondtam, hogy nagyon pici a lakás. Ki is adta az ukázt, hogy Komoróczy Györgynek ki kell cserélni a lakását. Akkor kaptuk meg ezt a lakást, amelyben ma is élünk. S bár ez sem nagyon tágas, mégis másabb, mint a másik volt. Most már kettőnknek bőven elég… – Említette, hogy a nyelvművelő írások mellett tudósításokat is írt, többnyire kulturális témákról. Milyen volt akkoriban a város művelődési élete? – Udvarhely irodalmi élete jelentősebb volt, már az 50-es években Tompa Lászlónak, Tomcsa Sándornak köszönhetően, és az ifjúsági irodalomból számottevő volt Csizmadia Gabi néni a gyermekirodalommal, akkoriban jelent meg a Kicsi Székely Mózsi Nagy Meseországban, nagy híre volt a városban. És akkor lassan-lassan kezdett kibontakozni a képzőművészeti élet… Itt élt és alkotott Verestói Árpád, a képzőben volt rajztanár és festett. Orbán Áron szobrász volt, akárcsak Székely József, ők készítették a főtéren látható kompozíciót. Itt volt Nagy György, ő is szobrász volt, és őt is kirúgták az egyetemről, mert pap volt az apja, szerencsére később visszavették. De említsük meg Rösler Károlyt, Sepsy Lajost és Kraft Lászlót is. És akkor idekerült Maszelka János: a tehetségkutatók felfedezték, „nyomás fel Kolozsvárra”. Mikor hazajött Maszelka, lett nekik egy műtermük az unitárius templom mellett – most Kriza János Szeretetotthon, akkor úgy hívták, hogy Gábor Áron Munkásklub –, oda jártak a festők, a szobrászok ott alkottak. Na és akkor volt Népszínház, voltak festészeti kiállítások, irodalmi körök. Volt egy nagyon jó szakirányító a művelődési házban, Fernengel Éva magyar szakos tanárnő, ő sok mindent szervezett, rendezett. Maszelka úgyszintén, pezsgő művelődési élet… jöttek a színházak… Ezekről írogattam. – Nyelvműveléssel is foglalkoztak? – Hogyne. Megalakítottuk a nyelvbarátok körét. Fülöp Lajos találta ki, később a keresztúri múzeumnak volt az igazgatója, akkoriban tanár volt itt. Csak ráfogtuk, hogy a városi KISZ-bizottság kezdeményezése… Megalakult, sikere volt, még a Magyar adás is lejött Bukarestből, telt ház előtt felvett egy jó műsort. De nem tetszett a szekunak. Felkeresték az igazgatót, Vass Bercit – derék, rendes ember volt, most is az –, és azt mondták: „Igazgató úr, román kört is kell csinálni.” Mondtuk, mi a román nyelvhez annyira nem értünk, de van itt elég romántanár, megcsinálhatják ők. Persze nem csinálták, s bezárták ezt is. Nagy szálka volt ez a szemükben, cirkusz volt, zaklatások. Bevittek engem a tábornokhoz, Erdélyi Elemérhez, hogy mit tanítunk itt a körön? Elmondtam neki. Négyszemközti beszélgetés volt, mert kikergette azokat, akik bevittek engem, az udvarhelyi szekufőnököt és az inasát, egy őrnagyot. Bevittek, átadtak a tábornoknak: „Am executat ordinul Dvs!” S azt mondja: „Liber!”. Azaz teljesítettük a parancsát; elmehetnek. És mutatta az ajtót nekik. Persze úgy meg voltam ijedve, hogy jobb se kell. „Mit tanítanak, Komoróczy elvtárs?” S elmondtam, hogy mit. „Ne is törődjön, menjen haza, s tanítsák tovább is a gyermekeket rendesen magyarul, ezzel semmi probléma nincs. De mi van a sumér kérdéssel?” Akkoriban írta Szőcs István eszmefuttatásait a sumér kérdésről. De bántotta a hatóságokat ez a sumér ügy, mert ha netán igaznak bizonyul, akkor sokkal hamarabb itt voltak, mint a dákok. Na, és ekkor ebből lett egy nagy cirkusz, gyomrozták vele a múzeumos srácokat is. A tatárlaki leletek valósak, ékírásos agyagtáblák. Nicolae Vlassa régész még Komoróczy Gézával is megnézette a leleteket. Szerinte ezek valóban ékírásos leletek, de nem jelent ez semmiféle faji, nyelvi rokonságot. Akkor én ezt meg is írtam a Hargita Kalendáriumban. Aztán ezzel a kérdéssel lecsillapodtak. De hát milyen a szeku füle, az Isten őrizzen… – Képzőművészetről is írt, gondolok itt a Maszelka-portrékötetre, illetve a Nagy Imre nagymodelljével, Apor Máriával készített interjúkötetre… – A Székelyudvarhelyért Alapítvány kezdeményezte, hogy a köztiszteletben álló udvarhelyi személyiségekről készítsünk egy portrékönyvsorozatot. Mátéffy Béla tanárral kezdtük. Róla nem lehetett írni a rendszerváltás előtt, utána pedig én írtam munkásságáról a nyolcvanadik meg a kilencvenedik születésnapja alkalmából is, aztán kötet lett az anyagból. Aztán következett Maszelka. Majd készítettem egy kötetnyi anyagot Hegyi István tiszteletesről is, ez még kiadásra vár. – Egyik kedvencem az Apor Máriával készített interjúkötet… Rendkívül érdekes adalékokkal szolgál a Nagy Imre festőművészről kialakult képhez, árnyalva azt. – Bizonyára az atyafiság okán is inkább megnyílt Mari, mert Imre bácsi a sógoromnak édes nagybátyja. A nővérem férje, Nagy Sándor Nagy Imre testvérének a fia. Jogász volt itt Udvarhelyen, és Imre bácsi az ő nagybátyja. Mi jártunk Zsögödben Imre bácsinál többször is, tudunk dolgokat. Nem tudom, miért, miért nem, de a család tagjait nem hívják meg a Nagy Imre évfordulós rendezvényekre. Azért illett volna az évfordulóra meghívni… – Milyen más köteteket jegyzett még? – Zsolt fiammal írtuk egy interjúkötetet, olyan emberekkel beszélgettünk, hogy le a kalappal. Nagy nevek, tudósok, művészek, írók… Akkor megjelent egy kis turistakalauz a madarasi menedékházról. Majd jöttek a nyelvművelő kötetek, kettőben társszerző vagyok, három meg önálló kötet, a Magyar szavaink nyomában, az Édes anyanyelvünk és a Könnyű Katit táncba vinni. S van még a Jókedvű udvarhelyiek három kötete. Összevissza tizennégy van, Hegyi Pista lenne a tizenötödik. De közreműködtem az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége gondozásában megjelent Román–magyar közigazgatási szótár létrehozásában is. – Ha újrakezdhetné, mi az, amit másként tenne? – Hát hallgasson ide… Ma reggel egy barátom felhívott, felköszöntött, szó szót hozott. Mondom, ha fiatal lennék és újrakezdhetném, akkor vagy farmer lennék, olyan dán mintájú, hatvan-hetven hektáron, vagy református pap. Mert mind a kettő mellett lehetne írni. A mai eszemmel azért azt szerettem volna, hogy magyar szakot végezzek, és bent maradjak az egyetemen nyelvésznek. Azt azért szerettem volna… A gazdálkodásról Kölcsey jut eszembe: volt egy kis birtok, azon szépen gazdálkodott, s amellett tudott hivatásának élni… Ő az egyik példaképem. – S még ki? – Például Ady Endre. A szülőháza előtt sokszor mentünk el, apámnak a húga Érszentkirályon lakott, Mindszenten át kellett menni. Akkor ott van a másik jelesünk, Wesselényi Miklós, aki szembeszállt a császárral a magyar nyelv ügyében… Meg persze Kazinczy. S ha otthonról hazajövök – ilyen az élet, István –, akkor Kőrösi Csoma Sándor. Ő a másik. – A példaképek felsorolásánál a korán elhagyott szülőhely sejlik fel. Mi maradt meg belőle az emlékezetében? – Komolyabb emlékek oda nem fűznek, gyermekkori emlékeim nincsenek. De Érmihályfalva volt a paradicsom számomra, a református templom udvarán volt a tanítói lak, és iskola. Mint említettem, nagybátyám négy rokon gyermeket vett magához, így segítve a kitelepített szülőket, az udvarban még volt három gyerek, illetve az 1956-ban kivégzett református lelkész öt gyereke, no meg a harangozó gyereke. Tizenhárman voltunk összesen, paradicsomi életünk volt. Talán ez maradt meg… – Mit kívánna még magának? – Hát, egészséget, István. S azt, hogy dolgozhassunk együtt. Legyen ép az esze az embernek Megírtam egy fiatal főszerkesztőnek: mihelyt látjátok, hogy hülyeségeket írok, figyelmeztessetek, azonnal hagyjam abba!