Rendhagyó esemény színhelye lesz szombaton a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium: 65 éves érettségi találkozójukat tartják az intézmény jogelődje 1952–1953-as évfolyamának végzősei. Hatvanan kezdték együtt, negyvenkilencen érettségiztek, még huszonnégyen élnek, s a találkozóra tizenhatan jelezték részvételi szándékukat. [caption id="attachment_72169" align="aligncenter" width="1000"] Dávid Lajos, Pál Imre Márta és Csiszér Lajos Fotók: Sarány István[/caption] Csiszér Lajos tanár úr csíkszeredai otthonában beszélgettünk két volt évfolyamtársa, Dávid Lajos és Pál Imre Márta társaságában. Valamennyien nyolcvanas éveik derekán járnak, de korukat meghazudtoló mozgással, szellemi frissességgel emlékeznek ifjúságuk legszebb éveire. Még akkori is, ha ezek az évek nem voltak mentesek a nehézségektől. Rövid idő alatt megértek és megéltek két impériumváltozást, egy háborút, menekülést és éhínséget, az iskolák államosítását jelentő tanügyi reformot, az osztályharcos proletárdiktatúra kulákellenes intézkedéseit… és még ki tudná megmondani, hogy mi mindent. – Az első gimnáziumot az 1944–45-ös tanévben végeztem, s azért ekkor, mert ’44 decemberében beírattak, s a tanév szinte azzal telt el, hogy takarítottuk a gimnáziumot, mert katonakórház volt benne. Szinte alig voltak órák tartva, mert állandóan kellett menni, s a sok mocskot elhordani. De mégis azt az évet elismerték – emlékezik a gimnáziumban eltöltött első évére Csiszér Lajos. Korábban a zsögödi iskolába járt. Az akkori szokás szerint az első román világban az iskolát egy év óvoda előzte meg, azaz hatévesen óvodába kellett menni, hétévesen kezdték az iskolát. De közben visszatért a magyar világ, s az iskolakezdés hatéves korban volt, így ő maga nem óvodába, hanem első osztályba iratkozott az első bécsi döntést követően kezdődő tanévben. – Azt mondták, olyan rossz voltam, hogy külön padot kellett betegyenek nekem, nem tudtam megszokni… – emlékszik nevetve. Majd mutatja az elemi iskolai értesítőjét is, amelyben eleinte ilyen minősítések voltak: szorgalma – változó, magaviselete – tűrhető. – Mikor ezt megmutattam a gyermekeimnek s az unokámnak, a tekintélyem odalett – jegyzi meg derűsen. Később azonban már jobb minősítést, osztályzatot kapott, s hálával emlékszik Antal Brigitta volt a tanítónőjére és Duka János igazgatóra. Az elemit már a városban fejezte be, ugyanis oda költözött a család. Pál Imre Márta is beszámol a háborút követő hányattatásokról. – Veszteni nem vesztettem osztályt, pedig elmenekültünk, de ’45-ben, februárban, mikor visszajöttünk, a harmadik osztályt pár hónap alatt letettük. Úgyhogy nem vesztettünk évet. Meneküléskor Sződligeten voltunk, édesapámnak felmentése volt cséplés idejére, jött a menekülés, s akkor elindultunk négyen – a szüleimmel és a húgommal. S nem gondolták, hogy olyan messze mennek, Édesapám csak Erdély térképét tette magához… S aztán mentünk, ahogy lehetett, hat hétig, Sződligetig, Vác mellett. Ott élt egy nagynénénk – érzékenyül el a mesélő. Csiszér Lajos az első gimnáziumot tehát a háború után kezdte, „pár tanár visszatért és elindították az iskolát”. Közülük Nagy Rezső testnevelő tanárt említette – a ma már nyugdíjas Nagy Antal tanár úr édesapját. A tanulás majdhogynem a megszokott mederben folyt a tanügyi reformig, 1948-ig. A 48–49-es tanévben már az új rend szerint a harmadik és a negyedik gimnazistákat is felvették a líceum első évére. Beszélgetőtársaim az 1949–1950-es tanévben kezdték a líceumot. Megemlítik azt is, hogy az ő évfolyamuk volt az első, amelyre lányokat is beírtak: külön volt egy fiúosztály és külön egy lányosztály. Addig a lányok a polgári iskolába jártak, vagy a szomszéd városok zárdáiban, az apácáknál tanultak. – Hetedikbe a régi polgáriba jártam, Sepsin jártam első gimnáziumba ’47-ben, a zárdába, másodikba Brassóba jártam, szintén a zárdába. Akkor megszűntek a zárdák, s Brassó nem vett vissza, mivel nem oda tartoztunk. S akkor jöttem ide a hetedik osztályba, a régi polgáriba, akkor alakult át. Sokan jöttek máshonnan, a gyergyói zárdából is voltak osztálytársaink. Például Kis Éva, aki Kovács Dénes tanárunknak lett a felesége később. Falun nem volt hetedik osztály, én szentimrei voltam, de nem tudtam oda visszamenni – eleveníti fel a történteket Pál Imre Márta. Az emlékezők sorolják régi, kedves tanáraik nevét, mondván, hogy sokat köszönhetnek nekik. – Osztályfőnökünk Perjessy Gyula volt, aki aztán iskolaigazgató lett, elment Sepsiszentgyörgyre, s a végén Deák Gyulával, Gyuszi bácsival fejeztük be – mondja Csiszér Lajos. Pál Imre Márta hozzáfűzi, hogy a lányosztály osztályfőnöke kezdetben dr. Gál Józsefné, Klára néni volt, majd Kudelász Györgyi. Aztán sorra törnek fel a kedves vagy szomorú emlékek. Elmesélték például, hogy miként változtatták meg nevüket egyik napról a másikra. – Mikor mi születtünk, az anyakönyvezést az egyház végezte, az ötvenes években kerültek az anyakönyvek a néptanácshoz. Nekem például az egyházi anyakönyvbe a Csiszér Lajos nevet jegyezték be, s amikor 1943-ban bérmálkoztam, bevezették a bérmanevemet is: Gyula. Az új anyakönyvbe, az ötvenes évek elején már mind a kettő bekerült, románul: így lettem Ludovic Iuliu – meséli vendéglátónk, s mutatja is elemi iskolai bizonyítványát, abban még Lajosként szerepel. Erre jegyezte meg Pál Imre Márta, hogy neki is megvan az iskolai bizonyítványa 1942-ből, az alapján kapta vissza nemrégiben magyar állampolgárságát. – Sőt, még a testvéreim is annak alapján kapták meg – fűzi hozzá nevetve. A líceumban eltöltött évekről beszámolva elmondják azt is, hogy néhai biológiatanáruk, dr. Vörösvári Béla, tudományos munkával, növénynemesítéssel is foglalkozott, ő hozta létre a gimnáziumban a ma már csak nevében élő Micsurin-kertet, ahol szovjet mintára próbáltak növényeket termeszteni. Elmesélték, hogy két osztálytársuknak egészen az érettségiig naponta az volt a feladatuk, hogy reggel 5 és 7 óra között megöntözték a kertet, „úgy is hívtuk őket: micsurinisták”. Egyiküket végül kizárták az iskolából „kulákság miatt”, később ügyvéd lett, másikuk szépvízi osztálytársuk volt. – Akkor indult el a múzeum szervezése, Kovács Dénes rajztanár kezdeményezésére. Beszervezett két lányt és két fiút, akik segítettek neki. Ő járta a vidéket, hordta be a tárgyakat – elevenített fel egy másik történetet Csiszér Lajos. – Az egyik fiú én voltam, s mi a négy év alatt minden szabadidőnket a múzeumban töltöttük. Czirják István volt a másik, Nagy Aranka és Kis Éva, aki később a Kovács Dénes felesége lett. A múzeum előbb a Lazarus Ház melletti épületben működött, utána annyi lett az anyag, hogy a vele szemben lévő épületbe költöztették. Ott vette aztán kézbe János Pál. A férfiak beszámoltak a biliárdosokról is, akik a néhai ipartestület székházába jártak biliárdozni, szabadidejükben, míg le nem buktak. – Négyen voltak. Magyarból másnap dolgozatot írtunk, Deák Gyuszi bácsi Zsögödben lakott, s hazafelé menet benézett az ipartestülethez, s hát kit látott ott? A négy fiú biliárdozott. Nem mondott semmit, másnap jött a dolgozatírás, és egy olyan címet adott fel, amire nem is gondoltunk. Azt hiszem, Balassi Bálint volt. Meg is mondta utána, hogy ez azért volt… – derülnek ma már a történteken. Dávid Lajos megjegyezte: – Az az igazság, hogy jó osztályfőnök volt, sok mindenre tanított, amire egy fiatalembernek szüksége lehetett. Például arra is, hogy hogyan kell a cipőt megpucolni… Az iskolában barátságok is szövődtek, természetesen. Csiszér Lajos elmesélte, hogy az iskolában a Makarenko-módszer szerint tanulmányi csoportok alakítását szorgalmazták. – Az osztályban egyetlenegy ilyen csoportot tudtunk megszervezni, négyen voltunk benne, s úgy hívtuk, hogy kollektíva. Mind a négyen szeredaiak voltunk, egy olvasta az anyagot, a többiek felmondtuk, s úgy megszoktuk ezt a tanulási formát, hogy később is ezt használtuk. Két év múlva felvettünk még póttagot. Időközben az évfolyam hatvan tanulója közül hetet „kulákság miatt” kizártak, ketten kimaradtak, egy hamarabb érettségizett, egy lány férjhez ment az érettségi előtt, s így nem állhatott vizsgára, végül 49-en érettségiztek. Pál Imre Márta sem érettségizhetett osztálytársaival „egészségtelen származása”, szülei vagyona miatt. – A tartományi tanügynél kellett kérvényezzem, hogy engedjenek a következő évben vizsgázni, s mikor jóváhagyták, az iskola már meg volt kezdődve. Hat hetet hiányoztam a következő évből, az ’53–54-es tanévből. Hat hetet kellett bepótoljak. Tehát a következő évben érettségiztem, de voltak, akik elmentek Kézdire, Brassóba, s még abban az évben beiratkoztak a vizsgára. Nem voltak szem előtt – nyugtázza a történteket, hozzáfűzve: – De amiatt, hogy én szem előtt voltam, s nem vettek vissza, évekig nem kaptam munkahelyet. ’54-ben érettségiztem, s ’58-ban kaptam végleges munkahelyet kint a Hargitán, a bányavállalatnál. Oda húzódott ki mindenki, aki ilyen osztályellenség volt, mint én. A kicsengetés minden ünnepi külsőség nélkül zajlott. „Megszólalt a csengő, a tanár elköszönt tőlünk, s mi hazamentünk” – mondja Dávid Lajos. Nem volt sem kicsengetési kártyájuk, sem tablójuk, sem érettségi bankettjük De akadtak olyanok is, akik megszervezték a maguk kis bankettjét. A már említett kollektíva tagjai egyikük szüleinek házában szerveztek egy kis összejövetelt, bentlakó lányokat is meghívtak, s bár alkoholtilalom volt, Csiszér Lajos kereskedőként dolgozó édesanyja szerzett egy liter szeszt, s került egy üveg Pelin de mai nevű, bornak nevezett ital, ami az abszint egyik alapanyagából, a fehér ürömből készült. „Lett is harag belőle.” Az évfolyamról sokan folytatták tanulmányaikat, a diplomások száma magas volt: 12 tanár, 5 orvos, 4 jogász, 4 mérnök, 1 színész és 1 közgazdász mellett 7 technikus is kikerült közülük, összesen 37-en végeztek felsőbb tanulmányokat, a többiek is többnyire tisztviselőként keresték a kenyerüket. Az évfolyam tagjai immár évente találkoznak, hogy míg élnek – „24 a 60-ból elég jó arány” Dávid Lajos szerint –, örülhessenek egymásnak, együtt emlékezzenek olykor gyötrelmes, de mindenképpen szép fiatalságukra. Ezt teszik holnap is: 11 órakor találkoznak a gimnázium kápolnájában, ahol hálaadó szentmisén vesznek részt, majd különvonulnak az osztályfőnöki órára, ahol elbeszélgetnek és felhívják azokat az osztálytársaikat, akik nem tudtak eljönni a találkozóra, gyógyulást kívánva nekik. Utána mind a tizenhatan, no meg a négy hozzátartozó – három feleség és egy férj – együtt ebédelnek. Sarány István