A madéfalvi elemi iskola negyedik osztályának elvégzése után, 1943 júniusában beírattak a Csíkszeredai Római Katolikus Segítő Mária Gimnázium első osztályába. Az iskola igazgatója Pataki József (későbbi egyetemi tanár) volt, a nagy könyvbe a nevemet a ma is élő Molnárné Császár Jolánka titkárnő írta be. A tanítás 1943. november 3-án kezdődött. Másodikán meg­tö­mött szalmazsákokkal, szekéren érkeztünk a gimnázium bent­lakásába, ahol a nagy diákok, az ún. „ductorok” fogadtak és elosztottak a hálótermekbe. Az A és B osztályban 123-an voltunk. Az A osztály osztályfőnöke Deák Gyula tanár úr, aki nemcsak tanár, hanem nagyszerű nevelő is volt. Mi az első osztályos „kis fikák” a „ductort” doktor úrnak neveztük, amire a tanár úr válasza: „Fiam, az nem doktor, hanem ductor!” „Duco ducere duxi ductum” – mondta. Ha panaszkodtál valamiért: „Fiam, ne lamentálj, ne siránkozz!” – mondotta. Órák befejeztével addig nem ment ki az osztályból, amíg fel nem öltöztünk („Add fel a padtársadnak a kabátot és igazítsd meg a válltömését!”). A B osztály osztályfőnöke, Horváth József más módszerekkel nevelt. Első órán megérkezett egy nagy mogyorófa pálcával, bemutatkozott, hogy, ha nem viselkedünk jól, ebből kapunk. Hátraszaladt az osztály utolsó padjában ülő Szopos Ferihez, húzta a fülhaját, megbújtatta és egy nagy fenekest adott. Feri sziszegett és sírt. Latint tanított. Egyszerre kihívott hat tanulót a katedra mellé, kérdezte a szavakat, s ha tévedtél, nagy tenyereseket adott. Dolgozatírásnál a padok tetején végiglépkedett, figyelt, nehogy puskázzunk. Módszerein kajánul nevetett. Tanáraim közül megemlítem Borszéki Gyula földrajz szakost, akinél Magyarország 64 vármegyéjét és ezek székhelyeit nagyon kellett tudni; Pálffy Ferenc természetrajz szakost, aki nagyszerű vetített képes órákat tartott; László Imre számtan szakost, aki mindig adott egy kis „havasi pírt” és három ujjal meglegyintett; Nagy Rezsőt, a nagy műveltségű tornatanárt, akire kollégái irigykedtek is: „könnyű Nagy Rezsőnek, mert ő annyit olvas egyedül, mint az összes többi tanár, neki nem kell órára készüljön”. Rövid tanév volt. 1944. április elsején befejeztük, mert jött a háború, a menekülés. A gimnáziumot kórházzá alakították. A második osztályt decemberben kezdtük, Borcsa Gergely (Harcsa) tanár úr indította el. A tanárokat innen-onnan verbuválták. Jött György Imre (Szakáll, aki fehér harisnyában járt), Kóródi Lujza, Duka András, később megérkezett Horváth József és Nagy Rezső is. Bentlakás nem volt, a városban családoknál laktunk. 1945 márciusában berendeztek a második emeleten két hálótermet. Víz nem volt, a gimnáziummal szemben lévő kutakról csebrekben hordtuk fel a vizet. Tavasz felé ez is megoldódott. A szülők hozzájárulásával a kosztozást is megoldották. Mindenféle terményt kellett vigyünk és személyenként egy fél öl bükkfát. A reggeli mindig köményleves volt. A szolgálatos tanulótól kérdeztük, hogy mi a reggeli, és azt válaszolta, hogy: semper (mindig). Tehát mindig ugyanaz. Azóta sem szeretem a köménylevest. A harmadik gimnáziumot szeptemberben normális körülmények között kezdtük, hazajöttek az elmenekült tanárok és diákok, két negyvenes létszámú osztály indult. Az igazgató Papp János. A bentlakásban „ductorunk” volt Bálint Lajos, akkor 6. osztályos a későbbi püspök úr. A bentlakásban sok minden történik. Vasárnap van, nem hatkor, hanem hétkor van a felkelés. Egyik iskolatársunk nagyot ásított és kiakadt az állkapcsa. Hívták Búzás doktort, az iskola orvosát, aki ököllel beakasztott neki, és helyreállt minden. Szomorú dolgok is történtek. Szintén vasárnap reggel egy negyedikes diák nincs az ágyában, keresik, és a tornateremben találták meg, a bordásfalra felkötötte magát. 1946 májusában a gimnáziumunkba látogatott Márton Áron püspök úr mint az iskola volt diákja. Sorfalat állva fogadtuk, Papp János igazgató és Csipak Lajos régens-tanár beszédet mondottak. A hittant Miklós László bentlakási felügyelőtanár tanította. Gondos felügyelő volt, minden éjjel végigjárta a hálókat, és betakargatta a kisdiákokat, hogy ne fázzanak abban a 30-40-es létszámú hideg termekben. A negyedik gimnázium elvégzése után kisérettségit tettünk, 28-an kerültünk az ötödik osztályba. Hazakerült Eigel Ernő osztálytársunk is, aki hozta magával a pesti zsargont. Neki minden „klassz” volt. Ő volt a kápolna kántora is. Az ötödik osztályban a magyart Csipak Lajos tanár úr tanította egészen magas szinten. Irodalmi elméleti fogalmakat (műfajok, stílusok stb.) tanultunk. Ebben az osztályban egyetlen tanuló volt más vallású (református), Bereg Feri, aki a hittanórákon mindig vitatkozott Miklós László tanár úrral, hogy a katolikusok latin nyelven tartják az istentiszteletet. A tanár úr elmagyarázta, hogy ami a reformátusoknál magyarul folyik, az a katolikusoknál is megvan, az imádság, az éneklés és a prédikáció. Az 1948-as tanügyi reform nagy változásokat hozott. A katolikus iskolából Vegyes Líceum lett, a leányiskolából átjött 11 lány, és ősszel együtt kezdtük a most már kilencedik osztályt. „Át kellett nevelni” a katolikusokat. Gyergyóból hoztak igazgatót (Karácsony Zakariás), aki magával hozott diákokat is, hogy a katolikus fészket szétverjék. Sikerült is sok minden: a kápolnát díszteremmé, a szentélyt színpaddá, a sekrestyét öltözővé alakítottuk. Ment is minden a maga rendjén. A kulturális élet „felpezsdült”: szovjet színdarabok, csasztuskák, kis dalárda, amit Eigel Ernő vezetett. Erőss Gyula nagyon szépen szavalt. Nem tudom, hogy kitől és mi volt a vers címe, de a piros színek benne voltak. „Ha festő volnék, festenék egy képet / Az alapszíne lenne vérpiros / S ezt a képet kitenném elétek / Mert maradandóbb, mint a papiros”. Ezzel a kultúrműsorral jártuk a közeli falvakat, nyitott teherautón. Madéfalvára is elmentünk, mert osztályfőnökünk felesége (Gizike) madéfalvi volt. 1950 áprilisában a Securitate emberei hét osztálytársunkat letartóztatták. Tizenhét éves diákokat, akik csak egyik reggel nem jelentek meg az órákon, a brassói katonai törvényszék mondvacsinált, kitalált okokra hivatkozva elítélte, és csak hosszú évek múlva kerültek haza. 1951. május 26-án volt a kicsengetés, 32-en érettségiztünk, de később a hét elítélt is leérettségizett. Így 39-en voltunk osztálytársak. Kitűnő tanáraink voltak, így Bereczk Lajos osztályfőnök, csendes ember, egyben jó barát, Deák Gyula, Somay János, Csíszér József, Vörösváry Béla, Albert Vilmos (a szeretett Vilike bácsi). Igaz, volt a tanárok között az első öt évben egy olyan is, akiről nem érdemes szót ejteni. Érdemes volna elolvasni Fodor Sándor írását, „Visszapillantás iskolaéveimre” (Hargita Népe, 2011. május 13). Horváth József, akit Fodor Sándor végtelenül rosszindulatú, kapzsi és gonosz emberként mutat be: „Nem tudott jól magyarul, hiányzó nyelvtudását vasszigorral pótolta, de csak nevetségessé vált a diákok előtt. Rögtön 1944 után elsőként állt be a Román Kommunista Pártba.” Érdekességként említem meg, hogy nálunk még mindenki „Tanár Úr” volt, felkerülve az egyetemre, már mindenki „elvtárs” lett. Osztályunk erős, jó közösség volt. Ezt bizonyítja, hogy 60 éven át minden találkozót megszerveztünk. Volt egy kivétel, aki soha egy találkozón nem vett részt, akivel csak itt-ott találkoztunk, Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, akinek, tudomásunk szerint szerepe volt osztálytársaink meghurcoltatásában. A 10 és 15 éves találkozón nem engedtek be a gimnáziumba, a 20 évest már Eigel Ernő osztálytársunk szervezte, aki akkor az iskola igazgatója volt. A volt osztályunkban találkoztunk tanárainkkal együtt. A 25 évesen már hiányzott Erőss Gyula, a hét elítélt egyike, aki 1973-ban a börtönben szerzett betegsége miatt 41 évesen eltávozott. Nagy élmény volt 1990-ben az első szabad pünkösdi búcsú, ahol 42 év után találkoztunk, és együtt énekeltük azt a gyönyörű Mária-éneket, hogy: „Nyíljon ki szívetekben az örömvirág, zengjétek, hogy hallja meg az egész világ! Édesanyánk, hozzád jöttünk...” Itt találkoztunk a Petrozsényből hazajött Kovács Imrével, Veres Palival és Nedelka Józseffel Sepsiszentgyörgyről. Együtt mentünk fel a kegyszoborhoz, Pali elővett egy imakönyvet, s benne egy szentképet, amire rá volt írva: „Emlékül Veres Pali barátomnak Tamás Gézától. 1946 pünkösd szombatja”. Ő mondta, hogy: „édesanyám őrizte meg, amíg én be voltam zárva”. Imre csak annyit mondott: „Fiú, hát ezt is megértük!”. Pali, szokása szerint, a fejét mozgatta: „Igen. Hála Istennek, megértük.” Jóska nem szólt semmit, csak könnyezett. Életem egyik legszebb emléke maradt ez a pünkösdi találkozás. Találkoztunk Magyari Pirikével és férjével, Karcsival is, akik behívtak a Szék úti lakásukba, ahol pünkösdi kaláccsal és friss somlyói borvízzel kínáltak. Az ötvenéves találkozó után évente (11 éven keresztül) összegyűltünk a Magyari Pirike lakásán és kertjében. A 61 éves találkozó volt az utolsó, mert Pirike 2013-ban meghalt. Jelenleg a negyvenes létszámból 27-en eltávoztak, 13-an még élünk, de közülünk egyesek lakáshoz, ágyhoz kötve, öregek otthonában. Ajtony Gábor, Antal Vidor, Erőss Juliánna, Karda Klára, Imre Lajos – Csíkszeredában, Kászonyi Margit – a gyergyói öregek otthonában, Pongrácz János, Tamás Géza – Székelyudvarhelyen, Kis Dénes – Marosvásárhelyen, Gál Mária – Kolozsváron, Sárosi Gyárfás – Bukarestben, Eigel Ernő és Kozma Klára – Magyarországon. Érdekes, hogy 85 évesen is milyen jól emlékezünk a 60-70 évvel ezelőtt történtekre, s ami a tegnap történt, elfelejtjük. Öregségi szindróma? Igen, az. Május 26. a katolikus naptárban Úrnapja. A körmeneten nem tudunk részt venni, de gondolatban együtt vagyunk, és elmondunk egy imát a 27 eltávozott osztálytársunkért. Nyugodjanak csendesen! Tamás Géza nyugalmazott tanár, Székelyudvarhely