Riportunk előző részében a „falu” és a „város” határán jártunk. A kapcsolódást vizsgáltuk a két településrész között, ahogy közeledünk a városi rész főutcáján – a korábbi Öntők, a mai Berényi Margit utca –, ahol a Strand és az Ifjúsági utcáktól csatlakoznak, véget ér az alsó római katolikus egyházközség adminisztratív ki­ter­jedése, innentől felfelé – a te­le­pülésen és a patak, vagyis a Var­gyas-csatorna mentén már az egykori Szentegyházas-Oláhfalu, azaz, „Nagyfalu” belterületén járunk. 

Olyan ez az esztendő, hogy a koronavírus-járvány ellenére is jól haladtak itt fent a korszerűsítési és aszfaltozási munkálatok, megvoltak a vonatkozó szerződések és a hozzájuk tartozó pénzügyi források is. Mivel a háztartásokban elérhető a földgáz, a vezetékes víz, a csatornázás, jó a vezetékes- és mobiltelefon-hálózat, egyre inkább a városi szintű kényelmi ellátottság és szolgáltatás-színvonal felé közelít Szentegyházának minden szeglete. A nehézipar lebontása után – harminc évvel a rendszerváltozást követően – úgy tűnik, hogy a hely valamelyest magához tért, és elindulhat azon a pályán, amelyre helyzete, lehetőségei és erőforrásai predesztinálják. Nyilvánvaló, hogy most, ahogy bejárjuk Nagyfalu utcáit, majd a régi és újabb „feredőket” is, egyre inkább megmutatkozik, hogy a „hibrid” településenek nevezett kisváros, mennyire összetett, s mennyire fokozott odafigyelést és jövőt-építő gondoskodást/gondolkodást igényelne és érdemelne. És hátha ez miénkféle vizsgálódás segít ebben; hátha ez a szemszög, amelyből most figyeljük az itteni építészet, a közélet, a kultúra és a gazdaság eseményeit, bizonyos részletekre új- vagy másfajta megvilágításra hívja fel a figyelmet.

Vajon mi történt időközben az itt élő emberekkel?
Városszinten – az összlakosságot tekintve – most csekély népességgyarapodást látni az utóbbi évtizedben. Ez egyrészt abból következhet, hogy a „falusi” rész, Nagyfalu még inkább magához tért, „elszakadt” a nehézipartól, és elsősorban a hagyományos foglalatosságok – állattartás, föld­művelés, fakitermelés és -feldolgozás – terén működik, amelyekhez kisebb-nagyobb sikerrel hozzárendeli a szolgáltatásokat és a vendéglátást.

Arculatot meghatározó szakrális épületek
Mindkét településrésznek jól megépített és karbantartott római katolikus temploma van. Mivel a helyiek túlnyomó többsége ehhez a felekezethez tartozik (88,9%), nyilvánvaló, hogy kiemelkedően fontos szakrális épületekkel rendelkeznek, amelyekhez igen erős intézményrendszer és gyülekezeti élet is társul a két plébániai közösségben. A „város” katolikusainak temploma 1990 után nyerte el mai küllemét, és ugyancsak ebben az időszakban jelentősen formálódott a környezete is. A „falu” 1760-ban épült temploma és plébániaépülete egy központi részen helyezkedik el, ahová a kiöblösödő térbe több utca torkollik. Furcsa módon a „falu” főutcája a Május 1. nevet viseli – ez a „város” mivoltból fakad, hiszen elvárás volt a rendszerváltás előtt, hogy a kor hangulatához illeszkedő elnevezéseket kell adni, amelyektől csak nehezen lehet megszabadulni, ma ez is négy részre tagolódik, háromszor vált nevet, ahogy haladunk felfelé – a csatlakozó kisebb utcákat pedig hivatalosan és népi néven is Bejáró – másképp Farkas az alsó, Mogyoró a felső – utcáknak nevezik. Itt a régi iskolaépületben, bizonyítottan már 1746 előtt működő felekezeti iskola volt. Egyébként ezenkívül van még egy iskolaépület jóval fennebb, ez lehetett a legelső itteni oktatási intézmény – most elemi osztályok működnek benne –, amelyek az országút melletti új épülettel együtt alkotják a Mártonffy János Általános Iskolát.
A környező házak részben a falusi jellegre, illetve arra a fajta átmenetiségre utalnak, amely a települést és változó korunkat úgy általában jellemzi. Itt is jól érződik az a tendencia, amely minden falut kisebb városként akar felmutatni, és ez az érzés beszivárog a helyiek tudatába is. A felújítások, illetve az új építkezések alkalmával fontossá válik a túlméretezett tömeg, amelyek árnyékában napjainkban már igencsak szerénynek és avíttnak tűnik a hagyományos parasztház és -udvar, s ráadásul többnyire idegen formák és anyagok dominálnak ebben a kozmopolita tobzódásban. Márton Ernő geológus, turisztikai szakember ezt úgy fogalmazza meg, hogy igénytelenség. Úgy érzi, mindig szem előtt kell tartani, hogy Szentegyháza város is, és amikor a fejlesztés irányait vázoljuk, vegyük figyelembe ezt a kettősséget, a párhuzamosságot, hogy a nagy jóindulatban ne szakítsuk el egymástól a két nagyobb egységet.
A túlméretezett, olykor jólétről árulkodó családi házak akár a Balkánon vagy bármelyik regáti településen, illetve olykor Nyugat-Magyarországon, Ausztriában is állhatnának, és ebben a már-már szkizofrén jellegű megfelelési lázban elidegenítik, mássá teszik a helyet, amely így minden, csak már nem az, amit az elődök ránk hagytak. Mert jó lenne a hit, az ízlés, a viselet, a nyelv mellett az „ideiglenes” örökségként ránk hagyott településképet és az építkezési ízlést is megtartanunk – hiszen „szerre bírjuk a világot” –, és az lenne a célszerű, ha majd dúsítva és gazdagítva adhatnánk azt is tovább. Hiába keresné bárki is napjainkban a bedekkerekben szereplő látványt, azt a nosztalgiát, amelynek hangulatában pár évvel ezelőtt itt még el lehetett merülni, s amelyet fotográfiák révén – a viszontlátás reményével együtt – haza lehetne ma vinni. Szentegyháza régi településrészeit az elhanyagoltság jellemezte, évtizedekig alig történt előrelépés. Most, amikor leaszfaltozzák vagy térkövezik a „falu” utcáit, akkor még a hely megszokott levegője, illata is megváltozik, akárcsak az élet ritmusa, életének irányultsága és formája hasonlóképpen. Itt is átveszi a dominanciát az a szemlélet, amely mindent egy olyan posztkorszakban képzel el, amikor bármit megvásárolhat, megszerezhet az ember, ami elérhető és gombnyomásnyi távolságban van. És – ráadásul – a legtöbb esetben mindezt a hely embere nem is érzékeli, természetes közege összetevőiként értelmezi, benne él, használja, alkalmazkodik hozzá, mert a folyamat viszonylag lassú. Inkább az látja, aki elszármazottként vagy alkalmi látogatóként tér ide vissza. A fogyasztói társadalom mindjárt a tájidegen formájú szupermarket fizikai megjelenése és árukínálata révén is közelít. Mert neki, a kereskedőnek megéri. Viszont hagymát termelni a csűrkertben – bizonyos megfontolások alapján – olykor már nem is érdemes.

Két kisebb református gyülekezetet találunk Szentegyházán. Az összlakosság 4,3%-a – mintegy háromszáz lélek – tartozik ehhez a felekezethez. Imaházakkal rendelkeznek. A faluban, az országút mellett volt a reformátusok korábbi imaháza. A ma is impozáns épület Udvarhelyszék-Hegyalja népi építészetének jellegzetes darabja, korábban más célokat szolgált. Egykor rendelő, orvosi lakás volt a Rácz-ház. Még ma is elmondhatjuk, hogy a népi stílus úri, kifinomult változata. Gyönyörű példa. Valószínű, hogy 1888-ban épült, erről tanúskodik a felirat rajta, és ekkorra keltezik a néhai Rácz doktor családalapítását a helyiek. Egyházi tulajdon, de jelenleg kihasználatlanul áll. Mivel közvetlenül az országút mentén helyezkedik el, azt is elmondhatjuk, hogy nincs biztonságban. Annak idején, amikor épült, nem ilyen jellegű volt a forgalom – eredeti funkciójának akkor tökéletesen megfelelt ez a pozicionálás –, az utca, bár akkor is országút volt, másfajta élettérként működött, de tény, hogy az eltelt majd’ másfélszáz évben sokat emelkedett a szintje a különböző felújítások során. A Rácz-háznak akár komoly helyi műemléki védettsége lehetne. Pár évvel ezelőtt megfogalmazódott egy magánkezdeményezés a felújítására, de aztán nem történt előrelépés, mert kiderült, hogy folyamatos forrásfelfakadások miatt nagyon költséges munkálatokat igényelne a konzerválás és a majdani hasznosítás. Talán el lehet gondolkodni azon, hogy ez az épület – eredeti pompájában –, de ugyanott, az egyház telkén, pár méterrel hátrább épüljön újjá, és maradjon egy kis tér előtte, ahol egy stílusos szuvenírbolt, bó­désor, gépkocsiparkoló is kialakítható – színesítendő a környezetet, egyben pedig növelve a turistamegtartó képességet, de akár olyan objektum is elképzelhető, amelyet a református egyház különböző közösségi célokra hasznosít a továbbiakban. Átmeneti megoldásként pillanatnyilag egy nehéz helyzetben lévő család tagjai élnek benne – mondta Haáz Sándor, érdekükben ő járt el az egyháznál –, akik a lakhatás fejében igyekeznek karbantartani az ingatlant.
Az unitárius egyház megjelenése szintén a betelepülteknek köszönhető. Többnyire a két Ho­mo­ródmentéről ideköltözött csa­ládok alapították, 250 tagot számlál az egyházközség, jelenlétük az összlakosság szintjén, statisztikailag 3,7%-os, bár az „elveszett lelkekkel”, akik nem – vagy másutt – gyakorolják a vallásukat, akár a 320 főt is elérheti. Kelemen Szabolcs lelkész szerint az utóbbi bő húsz esztendőben, amióta helyben élő lelkészként itt szolgál (1998), felújították az 1993-ban megvásárolt ingatlant, ahol az imaház és a szolgálati lakás található, illetve garázst, haranglábat és filagóriát építettek hozzá, amely így 2020-ban kiválóan szolgált, hiszen itt kisebb szabadtéri programokat tarthattak, amikor a járványügyi előírások azt lehetővé tették, de „békeidőben” is kifejezetten hasznos alkalmatosságnak bizonyult. A lelkész álma, hogy „igazi” templom épüljön. Annak idején – családi kapcsolatok és személyes ismeretség révén – sikerült meggyőznie Makovecz Imre (1935–2011) Kossuth- és Ybl Miklós-díjas építészt, az organikus építészet megteremtőjét, hogy tervezze meg ezt az unitárius templomot. A terv elkészült. A jeles építész szemléletét életben tartó budapesti munkaközösség, a Makona Kft. levédette, illőnek és autentikusnak tartja, és arra biztatja a szentegyháziakat, hogy – a megfelelő körültekintés mellett, hiszen műszakilag-statikailag, esztétikailag illeszteni kell a majdani környezet adottságaihoz – építsék meg. Nyilvánvaló, hogy ehhez komoly pénzforrásokra lesz szükség, amelynek megszerzésére több helyen is pályázni és kilincselni kell. Többéves huzavona után a városi önkormányzat a gyü­lekezetnek adományozott egy ennek megfelelő területet. A telek egyelőre beépítetlen övezetben található – a tömbházak mögött, a Csíkszereda felé vezető országút közelében. Az unitárius lelkész elmondta, hogy rájuk hárul az új utca, közterület elnevezésének a feladata. Hogy aztán a templom miként találja meg a helyét itt, s mi lesz a tájjal, a hozzá csatlakozó épített és a természeti környezettel, az már egy igen fontos közösségi feladat lesz.
Ott van Csíkszeredában is a Makovecz Imre által tervezett Millenniumi-templom, valóban szép, karakteres, organikus, minden fontos tulajdonsággal rendelkezik, csak éppen tere nincs, csak megalkuvás árán lehetett annak idején behelyezni a tömbházak közé. Az unitáriusok felvállalták az adományba kapott telek rendezési tervének (PUZ) költségeit. Úgyhogy minden valószínűség szerint pár év múlva állni fog itt a templomuk a Német-kert nevű dűlőben, amely a Kogălniceanu és az Új utca közelében található – a tömbbházaktól is könnyen megközelíthető –, s amely köré akár megfelelő tájat, környezetet építhetnek. Építhetnek, ha ennek megfelelő, ha ehhez igazodó rendezési terv készül. Egyébként az a furcsa helyzet állt elő Szentegyházán, hogy tíz éve lejárt a városrendezési terv (PUG), és úgy dolgoznak, hogy évi rendszerességgel megújítják ideiglenesen a régit. Ezt az anomáliát kívánja megszüntetni a most hivatalba lépett önkormányzat és a tanácsosi testület.

A Fili mint tájformáló tényező
Kétségtelen, hogy a Szentegyházi Gyermekfilharmónia – a Fili – több évtizedes jelenléte is alakítja a település arculatát, oly módon, hogy befolyásolja a felnövekvő generációk szemléletmódját és igényeit. Már maga az a tény, hogy 1983 óta működik, és „békeidőben” 140 fővel üzemel, ez idő alatt megfordult benne a kisváros mai középkorú és fiatal generációinak jelentős része, feltételez egyfajta hagyománytiszteletet és -szeretetet, olyan tulajdonságokat, amelyek a hétköznapi életbe is átgyűrűznek. A szellemi és művészeti hagyaték, az ének- és hangszerismeret mellett igen sokan megtanulhatták, megkedvelhették, és ma már kötelességüknek érezhetik a tárgyi és az épített kultúra terén mutatkozó értékőrzést és értékteremtést.
Pár évvel ezelőtt tanúi lehettünk annak, hogy az együttes vezetője, Haáz Sándor karnagy kezdeményezésére tartottak közbirtokossági gyűléseket, amelyeknek az volt a közvetlen haszna, hogy egy közös egyesületbe sikerült terelni a tagság többségét. Megszűnt a törvénytelen fakitermelés – vagy legalábbis töredékére csökkent –, és a Fili kezdeményezte az új erdőtelepítéseket. A kezdeti vonakodás ellenére sokan támogatták. A civil szervezet keretében működő erdőbirtok-kezelés olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy annak fiatal és jól képzett önkéntesei belenőttek a szerepükbe, népszerűségre és közkedveltségre tettek szert, olyannyira, hogy a frissen megválasztott városi képviselők többsége, a polgármester is ebből a „táborból” származik. Haáz Sándor tanár úr pedig éppenséggel annak a városrésznek – a Középszegnek – a képviselője a helyi tanácsban, ahol a Fili székhelye található.
Mivel ez a székhely – a Gábor Áron Művelődési Ház és a Múzeum Szálló – kettő az egyben, hiszen koncert- és gyakorlóhelyszínként, illetve vendéglátóhelyként is üzemel, közösségi térként viszonylag erős hatással van a környezetére. Mivel az épületet a „kicsi magyar időben” emelték, akkor is az volt az elsődleges cél, hogy javítsanak az udvarhelyszéki idegenforgalmi kapacitáson. A második világháború után, a lé­tezett szocializmus idején elsorvadt az itteni fizetővendég-ellátás, viszont 1990 után a Fili mint „állandó lakó” vagy „gondos bérlő”, mindent megtett azért, hogy felújítsa, fejlessze az épületet, és visszaállítsa többirányú funkcionalitását. Itt helyezték el az együttes vezetőjének néprajzi gyűjteményét, olyan bútorzattal, felszerelési tárgyakkal látták el a tetőtérben kialakított, összesen 35 férőhellyel rendelkező vendégszobákat, amilyenek az egykori parasztházak szobáiban is voltak. További fegyvertényei a Filinek: a kultúrházzal szemben található „huszárlaktanya” kialakítása, a Filiház és a közelben, a tájháznak is beillő vendégház. Haáz tanár úr újabban a csűrök szerelmese. A „csűrrehabilitáció” és az egyéb gazdasági épületek lehetséges funkcióváltása igencsak fontos részletkérdés, komoly segítség a hagyományos „falu” településképének megtartásában és alakításában, a „város” arculatához történő illesztésben. Ezekről és az itt nem érintett vonatkozásokról majd a következő ráközelítés alkalmával fogunk beszélni. Szükség lesz egy újabb nekifutásra.