A különleges hangulatú napfelkelte után lennebb mentünk a lassan világosodó Gangeszen, a lépcsők előtt félig vízbe dőlt templomok mellett csónakáztunk el, egészen a Dzsalaszai ghátig, amely a város egyik legfontosabb helye: ez Benáresz legnagyobb halottégető ghátja. Bár más csónakok egészen közel vitték utasaikat a parthoz és hagyták fényképezni is őket, mi csak messziről láttuk ezt a részt, és szóltak, hogy ne fotózzunk. A lépcsőkön tekintélyes mennyiségű fát tároltak, magasra felhalmozva, közöttük kutyák kóboroltak, üldögéltek vagy szaglásztak. Több helyütt férfiak hordták a fát, máglyákat is raktak, némelyek már füstölögtek, másokból lángok csaptak ki, ami azt jelentette, hogy abban már holttest is volt. Helyenként elszenesedett kupacok árválkodtak. A máglyák között néhányan újabb máglyákat raktak, mások ténferegtek, fát, vizet vittek, köztük gyerekek is: nem tudtam megállapítani, hogy ki milyen minőségben van jelen. Gyászoló embereket, a rítust követő vagy benne részt vevő családtagokat nem tudtam fölfedezni, mert már vagy még nem voltak jelen. Esetleg másként voltak és viselkedtek, mint én vártam. Talán a máglyákkal foglalatoskodók voltak a hozzátartozók. Mindenképp nagyon szomorú, ott és akkor döbbenetes és megható, ugyanakkor nagyon földi és profán volt, ami a szemünk elé tárult. Mire kikötöttünk, teljesen kivilágosodott, élénken sütött a nap, megtelt emberekkel a part, és ki rosszul öltözötten, ki narancssárgában, kifestve, de mindenképp lelkesen (vagy inkább kétségbeesetten?) kínálta portékáját, szolgálatait: virágot, gyertyát, jövendőmondást, gyógyítást, miközben mi még bódultan az élménytől indultunk újabb látnivalók felé. Mert Váránaszinak van sokkal anyagiasabb értéke és látványossága, mint az eddigiek: az ott készített selyem. India legrégebbi zarándokközpontja kétezer éve készíti a pókháló vékonyságú selyemkelméket, amelyeknek szín- és mintavilága a 16. században teljesedett ki a Mogul uralom pártfogása alatt és annak hatására. Akkor tanulták meg az arany- és ezüstszálak használatát a szövésben, s ezzel együtt a királyi ház számára a legpompásabb anyagok előállítását: a leheletfinom szárinak való selyemtől a vastag brokátokig, amelyeket leginkább a bútor és fal kárpitozásához, illetve egyéb lakberendezési tárgyak készítéséhez használtak. Ma is ugyanúgy fa szövőszékeken, az egykori minták felhasználásával készítik Benáreszben a selymet: állítólag 600 mértani minta egészül ki a növényi, állati, virág, a láng kígyózásaiból és felhőszerű alakzatokból összeálló motívumokkal. Következő látogatásunk ezek megtapasztalását tette lehetővé egy selyemmanufaktúrában, amelynek természetesen része volt a takácsműhely is, s amelyben ősöreg osztovátán (hadd használjam ezt a felénk meghonosodott és Jékely is megénekelte kifejezést), elég rosszul világított műhelyekben szőtték selymüket a meggörnyedt, sovány, nem fiatal férfiak. Előttük sorba rakva a rengeteg színes fonal, közöttük arany- és ezüstszálak is, amelyekből darabkákat vágtak le és jelbeszéddel adták tudtunkra, hogy nekünk adnák. Egyesek elfogadták, a csuklójukra kötötték, de nem nagyon voltak hajlandóak a jelzett baksist adni érte, ezért az ajánlgatás is abbamaradt. Az egész a minket fogadó és nekünk előadást tartó üzemvezető előtt történt, aki mintha észre sem vette volna a jelenetet. Máig sem tudtam eldönteni, miért „nézett félre”: jóindulatból – hadd keressenek néhány rúpiát a szerencsétlen ördögök – vagy ő is megkapta ezért a maga részét, esetleg szervezetten, az üzletpolitika részeként történt az egész, így akarván még több pénzt kicsikarni az oda látogató turistától? Miután megismertük a takácsok munkáját, bemutatót tartottak a végeredményből. Egy jókora terembe kalauzoltak, amelynek falait polcok borították, és ezek tömve voltak a különböző selyemárukkal: muszlin- és brokátvégek sorjáztak rajtuk, de álltak a sarkokba támasztva is, szárik, terítők, takarók, abroszok és sálak társaságában. Több eladó és egy, az eddiginél is nagyobb főnök kínálta, mutogatta, simogatta, dicsérte és helyzetenként próbáltatta fel velünk a selyemkavalkádot. Valóban remek darabok kerültek elénk, ám a nagyobb részük viselése, illetve lakásdíszként való használása számomra inkább csak ott volt elképzelhető. Hosszas válogatás után találtam egy egészen halvány olivazöld alapon többféle oliva árnyalatú, diszkrét kávébarna és aranyos, meg kevés, enyhén bordós virágmotívumokkal díszített brokátszövésű kávézóasztal-terítőt, amely illik a lakásunkba és amely ünnepi alkalmakkor kerül a nappali asztalkájára. Legközelebb karácsonykor. Albert Ildikó [gallery link="file" ids="18932,18934"]